Marie-Gudrun Glückert schönstatti Mária-nővér 2019 óta tevékenykedik Temesváron / a Bánságban
A schönstatti Mária-nővérek ittléte már nem újdonság Temesváron. Ennek magyarázata nem csupán az, hogy az apostoli mozgalom néhány tagja városunk szülötte, és így gyakrabban látogatott haza, hanem az is, hogy a nővérek több éve tevékenykednek Temesvár különböző kerületeiben. 2019 elején közösségi házat nyitottak meg (Corbului utca 2-es szám, 300239 Temesvár / Temesvár), immár öt nővérrel. Marie-Gudrun Glückert nővér 2019 nyara óta szintén tagja ennek a közösségnek…
– Kedves Gudrun nővér, kérem mutatkozzék be: hol született, hogyan csatlakozott a Schönstatti Mozgalomhoz? Milyen tevékenységet folytatott eddig a mozgalom keretében?
– A németországi Alsó-Frankföld/Bajorországi Schweinfurt iparváros közelében lévő Üchtelhausen faluban születtem 1945. október 5-én. Katolikus családban nőttem fel, két fivérem és egy nővérem van. Akkoriban a településünket még jó katolikus hagyomány jellemezte. A Schönstatti Mozgalom egyik papja ismertetett meg minket ezzel a mozgalommal. Mivel a mozgalom lelkiségét és célját vonzónak találtam, csatlakoztam egy csoporthoz.
Az általános iskola befejezése után a schweinfurti középiskola növendéke voltam, ott végeztem.
Az óvónői képzés megkezdéséig kereskedelmi alkalmazott voltam, majd igazságügyi hivatalnokként dolgoztam a schweinfurti regionális bíróságon azért, hogy kellő anyagi alapot teremtsek egy későbbi képzéshez, mert az irodai munka nem volt az én „hivatásom”.
1966 és 1968 között részt vettem a Schönstatti Mária-nővérek szociálpedagógiai szemináriumán, a Rottenburg am Neckar közelében lévő Liebfrauenhöhe központban. A képzés következő évét Bambergben töltöttem egy, a lengyelországi, magyarországi, az egykori jugoszláviai és oroszországi német nemzetiségű bevándorlók gyermekeit befogadó átmeneti otthonban. A gyermekeknek és a fiataloknak mindenekelőtt meg kellett tanulniuk a német nyelvet, és megismerniük a nyugati kultúrát. Mivel néhányan közülük még nem voltak megkeresztelve, és nem részesültek elsőáldozásban vagy bérmálásban sem, kérésre ezt is lehetővé tettük. Ez az év értékes tapasztalat volt számomra, véleményt alkothattam a kommunista oktatásról és mindennapokról. Megtapasztaltam, mit jelent az újrakezdés egy idegen országban, a nyelv ismerete nélkül, szenvedve a honvágytól. Első „találkozás” volt ez a keleti országokból származó emberekkel.
Utam a schönstatti Mária-nővérekhez
Körülbelül 14 vagy 15 éves koromban kezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy milyen irányt vesz az életem – a szakmai tevékenység mellett. Egy nap kaptam egy üzenetet, amelynek szövege a jövőmre utalt. Így szólt: „A legfontosabb az, hogy mindig ott legyünk, ahol Isten akarja, hogy legyünk” (Bernanos)
A legfontosabb hely keresése, ahol Isten akarja, hogy legyek, számomra elkezdődött. Az út megtalálásáért, a „keresések” során újra és újra Máriához, Isten anyjához fordultam, és bíztam abban az állításban, hogy Ő soha nem hagyott cserben senkit, aki a segítségét kérte. Meg fogja nekem mutatni, hogy mi Isten akarata, és segíteni fog, hogy igent mondjak rá. Mindezeket személyes imáimna foglaltam. A hivatás kérdése, hogy egész életemet Isten szolgálatába állítsam, egyedül Hozzá tartozzam, mindig foglalkoztatott. Gyakran eszembe jutott az angyali üdvözlet jelenete, amikor az angyal Isten üzenetét közvetítette Máriának. Mi lett volna a világunkkal, ha Mária nemet mond? Ezen elmélkedések kapcsán hatással volt rám egy rövid igehirdetés. Beszélgetni kezdtem egy pappal, akit korábban nem ismertem és aki a falunkban szabadságok alatt helyettesített, arról, hogy mi foglalkoztat a vallási hivatás választásával kapcsolatban. A pap a szalvatoriánus közösséghez tartozott. Meg volt győződve róla, hogy szerzetesnőként hivatást kaptam a szűzi életre. Nem kellene túl sokáig várnom a döntés meghozatalával – tanácsolta. Bár meglehetősen világos volt számomra Isten akarata, emésztett egy belső harc – az előnyökről és a hátrányokról.
Időközben kapcsolatba kerültem a liebfrauenhöhe-i schönstatti Mária-nővérek tartományi vezetőségével. Semmi sem gátolta a közösségbe való befogadásomat. De úgy döntöttem, hogy először befejezem az óvónői képzést és a gyakorlati évet. Utólag kissé megbántam ezt a döntést, mert ha a képzés előtt csatlakozom, személyesen találkozhattam volna a Schönstatt Mozgalom alapítójával, Josef Kentenich atyával. „Ne várjon túl sokáig!” A pap szavai sokáig a fülemben csengtek a Schönstatt alapítójának 1968. évi halálát követően.
Az élet új szakasza
1969 szeptemberében csatlakoztam a Schönstatti Mária-nővérek közösségéhez. A noviciátus ideje után különféle területeken dolgoztam: óvónőként, házvezetőként, a schönstatti családmozgalomban, részt vettem a tartományi vezetésben, házfőnökként.
2003 őszén az „Úr angyala” új üzenetet hozott, amely komoly hatással volt szerzetesi életemre. Elöljáróim arra kértek, hogy vegyem át Bajorország, valamint a Duna-menti országok, Ausztria és Románia tartományfőnöki tisztségét. „Hogyan lehetséges ez?” – kérdeztem, mint a Szűzanya az angyali üdvözletkor. Eszembe jutott a mondat: „A legfontosabb az, hogy mindig ott legyünk, ahol Isten akarja, hogy legyünk!” Új indulás egy másik tartományban nagy, felelősségteljes feladattal, amelyet csak a Szűzanya és az Alapítónk segítségével tudtam vállalni. Tizenkét éven át megtapasztalhattam, hogy ez a segítség mekkora húzóerő, és hogy a nővérek jóindulata és együttműködése sokat könnyít a hivatal terhén.
Mivel Románia a tartományunkhoz tartozott, fontos volt, hogy én, akárcsak az elődeim, megismerjem a tartománynak ezt a részét. Időközben hét romániai nővér csatlakozott a közösségünkhöz. 2006-ban két nővér társammal jártam először az országban, amelyről addig csak az iskolában hallottam.
Csodálkoztam az egykor „Európa magtáraként” emlegetett ország hatalmas területein, amelyek azonban akkor parlagon hevertek. Az elhagyott régi „kolhozok” a kommunista tervgazdálkodás korszakára emlékeztettek. Az egykori szép házak megrongálódott homlokzatai is erről az időről tanúskodtak.
Az utazás célja: kapcsolatépítés a püspökökkel, a korábbiak elmélyítése és romániai nővértársaink hazájának és családjának megismerése. Szóval találkoztunk Tempfli püspökkel, Roos püspökkel, Schönberger püspökkel és Böcskei püspökkel. Bármerre jártunk, sok jóindulatot tapasztaltunk meg közösségünk és Schönstatt iránt. A püspökök német nyelvtudása megkönnyítette a beszélgetéseket. Érezhető volt, hogy örvendenének, ha megfontolnánk mozgalmunk egy új közösségének létrehozását.
Nővértársaink családjában román-magyar vendégszeretettel fogadtak, például Nagyváradon, Kolozsváron, Szatmárnémetiben, Brassóban, Aradon és Temesváron. Szép volt néhány pappal is találkozni. Az a tény, hogy az országra többségében az ortodox vallás a jellemző, új tapasztalat volt számomra, ahogy az is, hogy a schönstatti kegyképünk már sok helyen volt látható.
Tartományfőnöki tisztségem idején még számos utazást tettem, de nem volt elég „tárt kapu” több nővérből álló közösség konkrét letelepedéséhez. Egy nővér ideiglenesen Nagyváradon dolgozott, később két nővér Temesváron a Schönstatt Mozgalom megismertetéséért és az iskolai oktatásban, majd egy nővér ismét Nagyváradon és Temesváron.
Miután 2015 decemberében a tartományfőnöki szolgálatom véget ért, egy rövidebb „szünetet” követően, 2016 őszén 2019 októberéig átvettem a Waldstetteni (Észak-Baden, Baden Württemberg) Schönstatt Központban a közösségi ház vezetését és a zarándoklatok irányítását.
Eddig ezek voltak a feladataim a máriás-apostoli mozgalomban.
– Ezt megelőzően dolgozott-e más országban is?
– Eddig egyetlen külföldi országban sem dolgoztam, csupán a svájci Quartenben található Schönstatt Központban végeztem négyhetes gyakorlatot.
– Mi késztette arra, hogy eldöntse: Temesvárra költözik, itt folytatja tevékenységét?
– Amióta tartományfőnöki szolgálatom véget ért, minden nap imádkoztam Romániáért, hogy hamarosan megoldás szülessen egy közösségi ház létrehozására. Románia jövője nagyon foglalkoztatott, és „dédelgetett tervként” támogattam az ügyet. Ezért nagyon örültem, amikor 2019 tavaszán Temesváron három nővérrel megalapították az első házat.
Ugyanaz év nyár elején az „Úr angyala” új „üzenetet” hozott számomra. Ez volt az a kérdés, hogy elmehetek-e Romániába segíteni és támogatni a temesvári nővéreket. Romániához fűződő minden kötődésem ellenére nem gondoltam konkrét helyszíni megbízatásra.
De ismét eszembe villant a „mondatom”: „A legfontosabb az, hogy mindig ott legyünk, ahol Isten akarja, hogy legyünk.”
Alapítónk, Kentenich atya egyszer azt mondta az egyik nővérnek: „Isten áldása éppen ott fogja találni, ahová mennie kell.” Tehát nem ott, ahol maradni szeretnék, ha ez nem Isten akarata.
Bár számomra nem volt kérdés, hogy igent mondjak-e Isten akaratára, eljött a mérlegelés ideje, az előnyök és hátrányok számbavétele, különös tekintettel előrehaladott koromra.
A döntő tényező Románia kiválasztásában az volt, hogy már kapcsolatban álltam ezzel az országgal, és ismerem az ott tartózkodó nővéreket. Az a tény is motivált és megkönnyítette ezt az új lépést, hogy ezek a nővérek örömmel látnának engem.
– Találkozott-e Németországban innen elszármazott németekkel? Hallott-e ezelőtt a Bánságról, Temesvárról?
– Németországban nem volt bánsági emberekkel kapcsolatos tapasztalatom. Csak annyit tudtam, hogy szülővárosom, Schweinfurt mellett, egy negyedben a Bánságból vagy a Bácskából származó emberek laktak. Részben megőrizték a régi szülőföldjük hagyományait, és az volt a benyomásom, hogy közös eredetük bizonyos fokú összetartást teremt.
A Bánságról semmilyen történelmi adatot vagy információt nem ismertem.
– Az itt töltött egy év alatt milyen élményeket, tapasztalatokat szerzett?
– Ittlétem kezdetén nagyon pozitív élmény volt számomra a házunk felszentelése. Pál József Csaba megyéspüspök és számos pap részvétele ezen az eseményen azt a benyomást keltette, hogy ez a ház fontos. A liturgikus ünnepség, amelyet a mozgalom tagjai szerveztek, és a többnyelvűség egy középpont köré egybegyűlt több nemzetiségből álló család légkörét teremtette meg. A német szavak otthonosan hangzottak, és nem éreztem magam idegennek. Mindig csodálkoztam azon, hogy milyen sokan beszélnek, vagy legalább értenek itt németül.
A kis schönstatti közösséghez tartozó személyek kedvessége, barátságossága kezdettől fogva éreztette velem, hogy szívesen fogadtak, nemcsak schönstatti Mária-nővérként, hanem emberként is.
A ház felszentelésén tartott találkozó alkalmat adott arra is, hogy megismerjek német származású embereket (a Duna-menti svábok leszármazottait), akik különösen örültek annak, hogy most van itt egy német nővér is. Egy németországi önkéntes révén, aki egy temesvári hospice-ban dolgozott, kapcsolatba léptem a bánsági német származású emberek idősotthona, az „Adam-Müller-Guttenbrunn-Ház” lakóival. A koronavírus-járvány miatt az ismerőseim felkeresése nem volt megoldható – kivétel a telefon. A karácsonyi ünnepségen, ahol német dalok és jelenetek hangzottak el, meglepődtem, hogy milyen sok német kulturális hagyomány él ezen a vidéken. A „Deutsche Zeitung” újságban arról is olvashattam, hogy a régi szokásokat hogyan ápolják és tartják meg.
Jóleső érzéssel tölt el az is, hogy a plébániákon német nyelven mutatnak be szentmisét, vagy hogy a liturgiák többnyelvűek. A katolikus, ortodox és református keresztények mély vallásossága újra és újra lenyűgöz.
Itt azt is megfigyeltem, hogy a szegényekről és rászorulókról való gondoskodás a kereszténység része. Sokan abból adnak a szegényeknek, amiből bizonyára nekik sincs bőven, pl. többen hoztak élelmiszert Szent Erzsébet ünnepén a templomba, amit aztán kiosztanak a rászorulóknak. A valódi keresztény szeretet jeleként gyakran hagynak valamit a szegények számára a Szent Antal szobroknál is.
Időközben nővértársaim kíséretében különféle alkalmakkor kicsit jobban megismerhettem Temesvárt. A sok épület, park és műemlék láttán örömmel tudom megerősíteni, hogy Temesvárt nem hiába nevezik „Kis Bécsnek”. Megfigyelhettem azt is, hogy a 2006-os első látogatásom óta a felújítási munkálatokkal óriásit haladtak előre. Néhány hely sokkal gondozottabbnak tűnik. Temesvár egyre szebb lesz! Időbe telik azonban, mire az egyedisége, jellegzetessége ismét teljesen megmutatkozik.
Számomra sok információt jelentett az 1989-es forradalom történetét nagyon szemléletesen, különböző módon dokumentáló épület felkeresése. Fontos ismerni annak az országnak a történelmét, amelyben tevékenykedsz. Tiszteletet és csodálatot ébreszt az iránt, amit az emberek a totalitárius rezsim idején átéltek, megszenvedtek és életük árán megfizettek. E történelmi változás nélkül valószínűleg nem lett volna lehetséges itt létrehozni az első közösséget.
Az a tény, hogy kis közösségként együtt élhetünk itt, a Corbului utca 2-es szám alatt, kezdettől fogva „otthonossági tényező” volt. Ugyanaz a közösség, amelyet a schönstatti Mária-nővérekhez való tartozásom óta ismerek, ugyanaz a szellemiség, ugyanaz a máriás életforma, ugyanazok az apostoli célok stb. Ez az én közösségem, a lelki családom. Ez a család a mindennapi összetartozásban, a családias kapcsolatban is kifejeződik. Megmutatkozik a közös imádságban, a közös munkában, amikor apostoli vagy társadalmi projektekről van szó, de a boldog együttlétben és kikapcsolódásban is, pl. egy kirándulás alkalmával a festői Előkárpátokba.
Az örömteli összetartozás különösen fontos, mivel erőforrásként szolgál a közösség, és minden egyes nővér számára. Ahhoz, hogy ez működjék, mindenkinek hozzá kell járulnia a képességei és lehetőségei szerint.
Az én feladatom itt elsősorban a gondoskodás a nővérek vagy a vendégek fizikai jólétéről. Lassan meg kellett barátkoznom ezzel a „házon belüli feladattal”, de szívesen vagyok ott mások számára főleg a főzés, sütés stb. terén. A változatos „étlap” kihívást jelent! Figyelembe kell venni a helyi, regionális konyhát is, és ebben a tanulási folyamatban nővértársaim szívesen segítenek.
Nagyszerű ajándékként élhetjük meg a kis házi kápolnánkat, amely házunk szellemi központja, oázisa. Itt kezdjük és fejezzük be a napunkat. Ide hozzuk imakéréseinket, és sok ember aggodalmát terjesztjük az Úr és az Ő szent Anyja elé. Itt nyerjük el a belső békénket és biztonságunkat.
A Covid19-járvány időszakában kezdtem foglalkozni a román nyelvvel. Ezt egy nyugdíjas asszony tette lehetővé. Az órák telefonon folytak. Folyamatosan tapasztalom, hogy idős korban nem könnyű megtanulni egy idegen nyelvet. Csodálom a „tanárnőm” türelmét. Egyben megértést vált ki belőlem nővértársaim vagy mások iránt, akiknek meg kellett tanulniuk a német nyelvet. Ami kezdetben a román nyelv elsajátítására ösztönzött, az a tapasztalat, amelyet a mindennapokban folyamatosan megélek: az ember gyakran tehetetlen, ha nem tud kommunikálni, pl. vásárláskor, beszélgetésekkor stb. Ez táplálja a felismerést: ha idegen országban vagyok, legalább nyelvi szinten meg kell próbálnom megérteni az ottani embereket. Néha az egyszerű üdvözlő szavak, kérés, köszönet is segíti a barátságos kapcsolatfelvételt.
Tapasztalataim összegzéseként elmondhatom, hogy romániai tartózkodásom első éve bizonyos mértékben kitágította életem horizontját, idős korban is adódhat lehetőség új perspektívákra, új életörömre és fiatalos lelkesedésre.
Az is jó, hogy meg tudok felelni egy másik feladatnak, ami hozzájárul a belső és külső növekedéshez. Hálás vagyok, hogy az erőmhöz és lehetőségeimhez mérten segíteni tudok abban, hogy a romániai Schönstatt Mozgalom áldássá váljék a temesvári egyházmegye számára, és gyümölcsözővé az egész ország számára.
– Hogyan viszonyul a temesvári egyházmegye nemzetiségi sokszínűségéhez?
– A többnyelvűség pezsgést és sokszínűséget kölcsönöz az egyházmegyének. Valójában ez egy „modell”, példakép Európa számára. Ahol több nyelven lehet kommunikálni, ott nagyobb az összetartás, az egymás iránti megértés, és ennek nevelő hatása van. Könnyebb elfogadni egymást és értékelni a különbözőséget. A különböző hagyományok kiegészítik egymást, és lehetővé teszik a többiek „kincseinek” felfedezését.
– Köszönjük a beszélgetést.
