Hivatástudat, empátia, hit, együttérzés – fogalmak, melyeket olyan személyek töltenek most meg tartalommal, akik ezekben az embert próbáló időkben is minden nap azért dolgoznak, teszik kockára saját, valamint a családjuk egészségét, hogy rászoruló embertársaikon segítsenek, helytálljanak és becsülettel végezzék munkájukat. Vannak, akiknek a járványmentes időszakban is ez a hivatásuk és vannak, akik most önkéntesen vállalják mindezt. 
„A jó hír nem hír. A jó hírekről szinte soha nem számolnak be. Ha rossz hírt hallunk, tegyük fel magunknak a kérdést, hogy egy hasonló horderejű jó hír eljutott volna-e hozzánk!” – az idézet Hans Rosling svéd orvostól származik, és igazát kár lenne vitatni. Az interjúsorozatunk részét képező vallomások, beszélgetések mindegyike JÓ HÍR. Így, csupa nagybetűvel. És bízunk benne, hogy nagyon sokakhoz eljut.

„A családomnak és a pácienseimnek szükségük van rám”
A jelenlegi járvány idején a legnagyobb elismerés és köszönet azokat az egészségügyi, illetve a szociális ellátásban dolgozókat illeti meg, akik a veszéllyel dacolva nap mint nap betegágyak mellett teljesítenek szolgálatot vagy rászoruló embereknek segítenek. Dr. Maria Lucacela (Ausztria) e-mail-ben válaszolt a kérdéseinkre.

– Hogyan éli meg a hivatását a járvány idején?
– Őszintén…erre nem tudok könnyen válaszolni. Olyan kórházban dolgozom, amely minden beteget befogad az országrészből (Land), ahol lakom. Csoportokra osztva dolgozunk, és kizárólag ügyeleti ellátást végzünk. Havonta nem többet hat ügyeletnél, de egy ügyelet nálunk 24/30 órás. A hónap elejétől eldöntöttük, hogy az ügyeleten kívüli időt otthon töltjük, hogy amennyire lehet szervezett körülmények között tudjunk pihenni és dolgozni. Mivel ha valaki közülünk megbetegszene… ne fertőződjünk meg csoportosan.

– Lelkileg hogyan éli meg a megpróbáltatást?
– Hmm… jó kérdés! Úgy érzem, hogy ebben az időszakban lelkileg sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok. Abban az értelemben, hogy eddig minden nap dolgoztam, plusz az ügyelet, ami fizikailag és szellemileg is kimerültté tett. Nem jutott idő sem a gyermekemre, sem magamra. Mióta azonban átszervezték a munkabeosztást, és az ügyeletek között vannak szabadnapjaim, lelkileg feltöltődtem, örömet tudok szerezni a gyermekemnek, magamra találtam, olyan dolgokkal is foglalkozhatok, amelyek boldoggá tesznek. Apropó… a kislányom azt mondta, hogy tetszik neki ez a „Coronavirus-Zeit”, koronavírus-idő, mert gyakrabban vagyok szabad és minden nap „best day ever”, és azt kívánja, hogy ne dolgozzam soha többé.

– Marad-e ereje bátorítani, vigasztalni is a gondozottakat, a betegeket, a környezetét?
– Igen, főleg, hogy időm is jut rá! Attól kezdve, hogy én magam lelkileg kiegyensúlyozott vagyok, és a többi ember ezt a kisugárzást megérzi, kölcsönösen erősítjük egymást. Sok pácienstől és ismerőstől hallottam már ezt.

– Miből merít erőt, ha elcsügged?
– Amikor elcsüggedek, egyben szomorú is vagyok. Ezért szükségem van egy kis én-időre, hogy ismét feltöltődjem. Ilyenkor előbb imádkozom Istenhez, hogy segítsen összeszedni a gondolataimat, és bocsásson meg, amiért néha elfelejtek hálát adni neki mindazért, amim van. És amikor eljutottam idáig, rájövök, hogy nem szabad szomorúnak és reményvesztettnek lennem. A kórházban sok szenvedést, fájdalmat láttam, sok szomorú történetet hallottam, amely arra késztet, hogy talpraálljak és ismét két lábbal járjak a földön. A családomnak és a pácienseimnek szükségük van rám. Ha én letört és szomorú vagyok… hogyan fognak ők érezni, ha ezt észreveszik rajtam?

– Milyen visszajelzést kap a környezetében élők részéről?
– Hasonlóan tudnék válaszolni, mint a harmadik kérdésre: a környezetemben élők örvendenek, ha lelkileg kiegyensúlyozottnak látnak, mi több, ezt szóvá is teszik. Ez pedig számomra is fontos, hogy folytatni tudjam a munkámat… Az embereknek egyvalamit meg kellene tanulniuk ebből a helyzetből: paradox módon minden rosszban van valami jó. Csak meg kell keressük ezt a jót, észre kell vennünk és hinnünk kell.

(Az interjút a temesvári Püspökség sajtóirodájának munkatársai készítették)