Máriaradna idén kettős jubileumot ünnepel: 500 évvel ezelőtt épült az első kápolna a radnai Szőlőkben, azon a dombon, ahol a jelenlegi kegytemplom áll, és amelyet Rudnay Sándor esztergomi érsek 200 évvel ezelőtt konszekrált. Bár a járvány okozta helyzet miatt a nagyszabású ünneplés elmarad, a két évforduló mégsem múlhat el úgy, hogy ne emlékeznénk meg róluk.
A régmúlt idők történéseit írott krónikák őrzik; a közelmúlt és a jelen eseményeiről szemtanúk tudósítanak a leghitelesebben. Az alábbi sorokban ők beszélnek: Isten szolgái, egyházi vezetők, vallásukhoz ragaszkodó idős emberek, hitben nevelkedő fiatalok, közös ünnepeink megtartói és az évszázados kegyhely, Máriaradna zarándokai. Olyan emberek, akiknek az élete különleges módon kötődik e kegyhelyhez, a Szűzanya radnai templomához.

A bolgár nemzetiségű Augustinov Györgyöt a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola elvégzése után, 1963. április 21-én szentelte pappá Márton Áron püspök. Segédlelkészként Óbesenyőre került, majd plébánosnak nevezték ki Berestyére, ahol közel harminc évig szolgálta az Egyházat és a híveket. Ezt követte a temesvár-mehalai egyházközség 1993-ban. A Temesvári Esperesség élére 2000-ben nevezték ki, majd az újjáalakult Székeskáptalan tagja lett.

–  Plébános úr, Önt a Szűzanya tisztelőjeként ismerik az oltártestvérek és a hívek. Melyek a radnai kegyhelyhez kapcsolódó gyermekkori emlékei?
– Elsősorban köszönet ezért a hízelgő jelzőért, hogy a „Szűzanya tisztelője”. Tudniuk kell, hogy igyekszem az lenni!
Igen, ennek a szent helynek nincs párja, úgy is, mint település és más vonatkozásban sem… Azt mondom, hogy ez a Bánság lelki életének középpontja, szíve. Ide, a Boldogságos Szűzhöz, az összes bánsági etnikum jöhetett minden korlátozás nélkül, így a bolgárok is. Ma is, amikor Máriaradnára utazom, és a távolból feltűnnek a pápai kis bazilika tornyai, könny szökik a szemembe. Sokan az anyáink közül már a bejáratnál azonnal letérdeltek, és így ” térden csúszva” jutottak el az oltárig, amelyet szintén térden állva kerültek meg. E hivatalos bevonulást követően minden zarándok elment éjszakai szállást keresni magának a helyi lakosok házainál. Abban az időben a földön aludtunk, szalmán, szénán vagy amit találtunk. Nem volt túl kényelmes, de Radnára azért jöttek, hogy vezekeljenek, hogy a Boldogságos Szűz közbenjárását kérjék, így ez egyfajta bűnbánat volt. Ezenkívül senki sem maradt túl sokáig a házaknál, hanem igyekeztünk vissza a templomba. Az első elfoglaltsága mindenkinek az volt, hogy elvégezze a szentgyónást, és így megtisztult lélekkel tudjon imádkozni isteni segítségért más egyébért.
A bolgárok – kezdettől fogva –, azok is, akik gyalogosan tették meg az utat, és azok is, akik vonattal vagy más úton jöttek, szeptember 6-án érkeztek Radnára, többnyire délután, és már este vesperáson vagy szentmisén vettünk részt bolgár nyelvű prédikációval és énekekkel. Újabban a liturgia és a rövid vacsora után visszatértünk a templomba vagy a templom mellé, hogy elimádkozzuk a Rózsafüzért, a templomban pedig szentségimádást tartottunk, és ha az időjárás engedte, akkor körmenetet is a Boldogságos Szűz kegyképével.
Másnap három szentmisét mutattak be a három legfontosabb bolgárok lakta községi központ, nevezetesen Óbesenyő, Vinga és Berestye közösségei számára. Ezeken a szentmiséken a kapcsolódó falvakkal és a Bánság egész területéről érkező bolgárokkal vettünk részt.
A szentmisét követően ebédeltünk és rögtön utána, 14 órakor, hasonló módon három csoportban végigjártuk a keresztutat. Magától értetődik, hogy minden csoportnak megvolt a maga búcsújáró keresztje, néhány templomi lobogója, papja és énekesei.
Végül a bazilika mögötti dombon egészen fent, ahol ma is áll egy épített szószék, a szabadban, egy pap prédikált az összes egybegyűltnek, a keresztúti ájtatosság résztvevőinek. Visszatérve a templomhoz, a Mária-énekeket éneklő körmenet megállt a lourdes-i barlangnál, ahol ismét énekeltek és imádkoztak, majd megint visszatértünk a templomba, ahol egy pap tartotta a keresztet, a hívek pedig megkerülve az oltárt, megcsókolták a keresztet és végül „búcsúzó” énekeket énekeltek, mert ezzel véget ért az aznapi zarándoklat. Volt idő, amikor a temetőbe is mentek. Az oltárkerülés és a búcsúzó ének alatt sokan könnyeztek, mert nem lehetett tudni, hogy jövőre visszatérhetnek-e ide, az oltalmazó radnai Szűzanyához.
Ezt követően mindenki vásárolt emléktárgyat azoknak, akik otthon maradtak, és a búcsújárók készülődtek hazafelé. Különösen azok közül, akik vonattal érkeztek, néhányan ottmaradtak másnapig, amikor szeptember 8-án, Kisboldogasszony tényleges ünnepén kora reggel részt vettek a szentmisén, amely után ők is távoztak, átadva helyüket a Bánság más részéről vagy egyéb vidékekről érkező többi zarándoknak.
Gyönyörű, felejthetetlen szokás marad az esti hazaérkezés. Békeidőben a plébános és azok a hívek, akik abban az évben nem vettek részt a radnai búcsújáráson, együtt kijöttek az állomásra, hogy köszöntsék a kegyhelyről hazatérőket. A kommunizmus idején ez tilos volt, így a papok a templom előtt álltak, a hívek pedig egyedül jöttek Mária-énekeket énekelve, könnyes szemmel, hogy újra találkoztak, hiszen több százan, sőt több ezren gyűltek össze, gondolok itt az óbesenyőiekre – Star Bišnov közösségére.
Az otthoni templomokban Te Deum-ot énekeltek, megköszönva így a Jóistennek, hogy biztonságban hazaértek.
A hazatérést követő napon – amíg önálló tulajdonosok, magántermelők voltak, de azután is – amikor mindenki kiment a mezőre, hogy begyűjtse a termést, különösen a betakarításra váró kukoricát és találkoztak, a beszélgetések témája még hosszú ideig a máriaradnai zarándoklat maradt.

Dignare me laudare Te Virgo sacrata!

Kedves Olvasók!
Kezdenék hát sorra válaszolni azokra a kérdésekre, amelyeket hozzám intéztek, éspedig:
Első alkalommal édesanyámmal mentem Radnára, és ez a háború után történt, azt hiszem, akkor körülbelül 10 éves lehettem. Korábban apám katona volt, és valószínűleg más oka is volt, de az igazság az, hogy elég későn vittek magukkal engem a zarándoklatra. De akkor is körülbelül harmincan voltunk, akik Radnára mentünk! A keresztút tele volt orosz katonákkal, igaz, hogy nem törődtek velünk, de nem volt mindegy sem nekünk, gyerekeknek, sem az anyáknak. Az utolsó keresztúti stációhoz a papunk, ha jól emlékszem, Nikola Pflanzer plébános is feljött civil ruhában, hogy ne legyen szembetűnő.
Az első radnai emlékemről mit mondhatnék? Gyermekként gyakran kértük szüleinket, hogy vigyenek magukkal minket is a lovas kocsin, ha elmentek valahova, hogy kicsit kimozduljunk. Valószínűleg sokak számára különlegesebb kívánság volt, hogy elvigyenek minket Máriaradnára. Ez volt a gyermekkori álmunk, ezért egész nyáron szót kellett fogadjunk a szüleinknek, főleg segíteni kellett nekik, és miért ne, takarékoskodni is, és nem minden vasárnap cukorkát vagy fagylaltot kunyerálni.
A helyszínen pedig, Radnán, tátottam a számat, mert addig még dombokat sem láttam soha, sem azt a sok és tarka népséget, ami ott összegyűlt. Már diák voltam Gyulafehérváron, amikor a falu többi bolgár teológusával együtt kerékpárral tettük meg az utat Radnára és vissza. Ezt megtették mások is, mindegyik a maga csapatával.
Gyermekként inkább arra emlékszem, hogy ministránsként a plébánossal a falu szélére mentünk, ahol a radnai zarándoklatra indulásra kész lovas kocsik gyülekeztek. Az atya megáldotta őket, bátorította őket, mi pedig a távozásuk után megszámoltuk a kocsikat, amelyek száma nemegyszer meghaladta a 100-at, 130-at, 150-et. A radnai búcsújárásokkor elöl haladt a kereszt, a templomi zászlók, majd gyalogosan a hívek, végül pedig a kocsik, amelyekre, ha szükség volt, felvettek egy-egy gyereket, azokat, akik már elfáradtak, vagy egy-egy asszonyt, aki éppen nem érezte jól magát. Visszafelé mindannyian lovas kocsin jöttek, otthon várt rájuk a munka, ezért siettek haza, még a lovak is jobban húztak, érezték, hogy hazafelé jönnek, az otthon mindenki számára otthon…

Plébános úr, hogyan emlékszik vissza a kommunizmus idején történt zarándoklatokra? Ön szerint hogyan maradt meg a hívek lelkében a Máriaradnához való ragaszkodás?
– A kommunizmus idején állíthatom, hogy Berestye volt az egyetlen plébánia, amely az idei Covid járványig soha nem szakította meg az évenkénti gyalogos zarándoklatokat. Ez körülbelül 130 km Radnáig. Mit feltételezett ez? Korai ébredést hajnali 3 vagy 4 órakor, ezután szentmisét a helyi templomban és az indulást. Azok közül, akik nem mentek Radnáig, néhányan nemcsak a falu határáig, a Szent Keresztig, de még Dentáig vagy akár Dettáig is elkísérték a zarándokokat. A gyalogos búcsújárók rövid pihenőre megálltak és reggeliztek Vejtén, majd Széphelyen, hogy az útra elkészített elemózsiás tarisznyájukból megebédeljenek. Este 6 vagy 7 órakor megérkeztek Temesvárra.
Másnap Temesvárról, újabban Újszentesről – miután egyesek gyóntak és részt vettünk a szentmisén, valamint természetesen a reggelit követően a plébánia nagytermében, ahol a helyi plébános, az egyháztanács és különösen az óbesenyői származású Rácz László családja szívélyességének köszönhetően lelkileg, de főleg testileg megerősödtünk – tovább indultunk. Hidasligeten hasonlóképpen egy másik bolgár család, a szintén óbesenyői származású Elza Ronkov és férje, Gheorghe süteménnyel vagy üdítővel kínálta a zarándokokat.
Miután az első éjszaka Temesváron aludtak, a búcsújárók a második napon Temesillésd községben töltötték az éjszakát, majd a harmadik napon körülbelül délután 2-4 óra körül érkeztek meg rendeltetési helyükre, Máriaradnára. Az óbesenyőiek valamikor régen az első éjszakát Perjámoson, a másodikat pedig Arad-Mikelakán töltötték. Korábban az emberek várták őket, meghívták őket, hogy térjenek be hozzájuk aludni, most sajnos ez is megváltozik …
Évek óta néhány óbesenyői hívő körmenetben vonult Aradtól Radnáig, újabban pedig egyesek már csak Gyoroknál szállnak le az autókról vagy buszokról, és mennek gyalog Radnáig.
Az elindulás Radnára mindig örömet jelentett, ugyanakkor az évek során gyakran bizonytalansággal is eltöltött. Először ott volt a háború, aztán a kollektivizálás stb. Az orosz katonák járőröztek, de nem nagyon kötöttek bele az emberekbe. A kommunizmus idején képesek voltak leszállítani a vonatról, buszról, vagy – például – elvinni egyenesen ki a földekre cukorrépa-szedni búcsújárás helyett. Berestyén például a rendőrőrs parancsnoka eljött, hogy elmondja: kötelességem megállítani a búcsújárókat. Hiába magyaráztam neki, hogy ezt nem fogom megtenni, mert nem szórakozásból mennek, hanem mindenki céllal megy, van, aki egészségért imádkozni, mások hálát adni, mások egyéb szükségből vagy fájdalomból – így hát nem tudom megállítani őket! Az azokban az években kidolgozott taktikánk azonban életképesnek bizonyult: ha korán keltünk, és csendben haladtunk át Dentán, majd később Dettán, azután általában már senki sem kötözködött tovább a zarándokokkal.
Óbesenyőn a visszatérő radnai zarándokoknak a vasútállomástól a templomig tartó körmenete jelentette a problémát. A megoldás a következő volt: a papok a templom előtt álltak, az emberek pedig a lelkipásztorok nélkül, de imádkozva-énekelve jöttek és léptek be a templomba. Radnára menet a búcsújárók hangosan énekeltek, imádkoztak, de az emberek megtanulták, hol vannak a kritikus, kockázatos pontok, ezért ott csendben vonultak, vagyis a polgármesteri hivatalok vagy a rendőrőrsök stb. előtt.
Tehát az ember találékony akkor is, ha Radnáról vagy Istenről van szó! A Szűzanya iránti ragaszkodást és tiszteletet nem ölték ki és nem is fogják kiölni a hívek lelkéből és életéből, alkalmazzanak bármilyen módszert is a jövőben.

Évek hosszú során át mélyen Mária-tisztelő lelkipásztorok mellett növekedett lelkiekben. Hogyan viszonyultak ők Radnához és hogyan erősítették Önben a kegyhelyhez való kötődést, ragaszkodást?
– Ami a papokat illeti, úgy gondolom, hogy nincs olyan, aki ne buzdítana a Boldogságos Szűz tiszteletére. Ugyanakkor a Szűzanya segítsége, oltalma, a hozzá intézett és általa meghallgatott imák is segítenek abban, hogy a tisztelet lángja és a szent hely iránti ragaszkodás ne hunyjon ki.
Jómagam például legalább öt házaspárt ismerek, akiknek nem született gyermekük, ezért a papok azt tanácsolták, hogy zarándokoljanak el gyalog Mariaradnára. Ez gyakran pozitív eredményt hozott, és gyermekáldásnak örülhettek. Másik eset: egy 10 éves forma fiú, tele energiával, mint amilyenek a fiúk, nem tartott a szabályosan vonuló zarándokcsoporttal, és az úton szaladgálva olyan helyzetbe került, hogy egy sofőr egyszerűen áthajtott rajta. Döbbenet, sírás, de végül kiderült, hogy a lábán lévő néhány karcoláson kívül nem lett semmi baja. Egyedül mászott ki a jármű hátsó kerekei alól. A jelenet lefestve a kolostor folyosóján is megtalálható. Gondolhatják, hogy nemcsak a család, hanem az egész falu (Berestye) hálát adott a Boldogságos Szűznek, aki megmentette, hiszen a gyerek Radna felé tartott a családjával…
A kommunizmus idején, a papok gondja hosszú ideig az volt, hogy az esperesség részéről írásos meghatalmazással kellett rendelkezniük, rajta a helyi “megbízott” pecsétjével. Ezt a meghatalmazást egy vagy két pap kapta meg – nem több. Tehát a híveknek nem volt lehetőségük gyónni, csak nagyon keveseknek, illetve nem kaphattak egyéb liturgikus szolgálatot a papok részéről. A megoldás az volt, hogy otthon a búcsújárók rendelkezésére álltunk, hogy mindenki a saját szülőhelyén tudjon gyónni, még indulás előtt. A “vallásügyi megbízott” még a gyóntatószékbe is benyithatott, hogy megnézze, melyik pap ül bent, és van-e meghatalmazása vagy sem.
A keresztúti ájtatosság után, mielőtt visszatértünk a templomba, P. Ernst Harnisch OFM, a kegyhely gvárdiánja és plébánosa hallgatólagos jóváhagyásával, a dombon lévő szószékről prédikáltam. Nem másért, de a templomban még nem létezett hangosító berendezés, nagy volt a nyüzsgés, és néha az imák és az énekek miatt a nép nem értett semmit. Persze kint izgultam, hogy felfedeznek, és papként viselni kell a következményeket. De szerencsémre és a többi kolléga szerencséjére is, akik később ott prédikáltak, nem volt következménye.

Mennyiben befolyásolta a lelkipásztori tevékenység a Boldogságos Szűz Mária iránti tiszteletét, beleértve a Máriaradnához fűződő kapcsolatát, az ájtatosságokkal és zarándoklatokkal a plébániákról és filiákból?
– Radna… csak, hogy megértsék, mennyire kötődtek és kötődnek a bolgár hívek hozzá – saját tapasztalatból mondom, hogy nemcsak apám – róla biztosan tudom – de biztos vagyok benne, hogy mások is – vittek magukkal mindent, amit tudtak, hogy segítsenek a ferences atyákon. Például nekünk is éppen csak megvolt a szükséges betevőnk, apám mégis vitt hol egy zsák lisztet, hol egyebet, például szalonnát. Apropó: emlékszem, hogy évente legalább egyszer egy radnai ferences testvér eljött a faluba, ahol a plébános egy lovaskocsit meg egy megbízható férfit szerzett neki, majd együtt utcáról utcára jártak, csengettek a csengővel – valójában a plébános előtte, vasárnap, ki is hirdette a templomban – és aki tehette, adakozott, a kocsira rakta, és az atya az adományokkal visszatért a kolostorba. Kalapis Karolču óbesenyői plébános idején a „szerbekhez” járva [kishatárforgalom Jugoszláviába], az emberek hoztak egyet-mást és Radnának adományozták. Így néhány akkor adományozott szőnyeg ma is megvan még. Nem beszélve az oltárterítőkről, amelyeket ügyes kezű óbesenyői asszonyok kidíszítettek.
Honnan ered ez a Radna, illetve a Szűzanya iránti szeretet? Néhányan a mieink közül, erre a vidékre érkezve Csiprovciból (Чипровци, Bulgária) magukkal hozták a Boldogságos Szűz egy ikonját. Gyulafehérváron volt egy templomunk is, és Magyarosy professzor állította, hogy egy felkelés során leégett. Annyi bizonyos, hogy ahonnan jöttünk, és itt, ahol most vagyunk, szinte az összes templomot a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelték: Isten Anyjának Mennybevétele (Nagyboldogaszony), Mária Szent Neve, a Rózsafüzér Királynője, a Boldogságos Szűz születése (Kisboldogasszony) stb. Így hát később nemzedékek nőttek fel a Boldogságos Szűz iránti szeretettel, bizalommal. Azt szoktuk mondani, hogy nem vagyunk igazi bánsági bolgárok (Balgare-palćene), ha nem tiszteljük a Szűzanyát. Azt is mondom, hogy mi, kis létszámú népcsoport lévén, mindig olyanok voltunk, mint az árvák, gyakran a nyelvünket beszélő pap nélkül, sok esetben iskola nélkül, tehát megfosztva a lehetőségtől, hogy anyanyelven tanuljunk, továbbá egyéb és egyéb kellemetlenségek, amelyek arra késztettek, hogy a Boldogságos Szűzanyát anyánknak tekintsük. Tudom, hogy minden nép édesanyának nevezi, és így teszünk mi is a mai napig.
Már nagy fiú voltam, és nem jöttem rá, hogy a Mi Atyánk és az Üdvözlégy Mária valójában két külön ima. Azért, mert nálunk elképzelhetetlen volt elmondani a Mi Atyánk-ot, és nem imádkozni el vele együtt az Üdvözlégy Máriá-t is. A házainkban, a két ablak közötti részen / falon, a szobában középen függött a feszület, jobbra és balra pedig Jézus Szíve és Mária Szíve. A lányok mindig Mária-érmet viseltek a nyakukban, amelyet “mărijce”-nek hívunk, Mária kicsinyítő képzős nevéből.
Mégis, az összes falvaink közül ebben a tekintetben a vingaiak jeleskednek, akik, mivel közelebb laktak Radnához, korábban csodálatos lovas kocsikkal, később azonban teherautóval, autóbusszal vagy gyalogosan szinte minden fontos ünnepen elzarándokoltak Radnára. Ne felejtsük el, hogy a vingai plébániát évtizedekig Ferenc-rendi lelkipásztorok irányították. Valójában mindazok, akik a Bánságba érkeztek, Nikola Stanislavich bolgár püspök és a bolgár ferences atyák irányításával és gondoskodása mellett jöttek, a püspököt később a temesvári székesegyház kriptájába helyezték örök nyugalomra.
Mellékelve küldök egy fényképet az óbesenyői / star-bišnov-i zarándokokról a vingaiakkal együtt, a kép 1925 körül készült. Innen, Vingáról mindannyian együtt mentünk abban az évben – és nem csak akkor – Máriaradnára.
Imádkozzunk, hogy Oltalmazónk, egyházmegyénk és egész Bánságunk Oltalmazója továbbra is védjen és vezessen minket, eszközöljön ki számunkra áldást és kegyelmet Fiától, Megváltónktól, Jézus Krisztustól!

(Az interjút a temesvári Püspökség sajtóirodájának munkatársai készítették)