Mátraverebély-Szentkúton július 22-én, immár tizedik alkalommal, Szent Anna napi Nagybúcsún vett részt a Szépszeretet zarándokcsoport.
A temesvár-józsefvárosi plébániatemplomban kora hajnalban Szilvágyi Zsolt atyától áldásban részesültünk, majd elindultunk zarándoklatunk célja, Szentkút felé. Út közben felvettük zarándokcsoportunk többi tagját is. Miután mindannyian elfoglaltuk helyünket, Puskás Attila resicabányai plébános köszöntött bennünket, aki azzal kezdte beszédét, hogy már utunk kezdetén öröm és hála van mindannyiunk szívében azért, hogy ismételten együtt vagyunk. Az Úr erre az útra hív, hogy járjunk együtt, ha lehet, ne egyedül éljük le az életünket, hanem osszuk meg, mert a csoportnak nagyobb az ereje, és a jó Isten másképpen mutatkozik meg ott, ahol ketten vagy hárman együtt vannak. Amikor együtt járunk, egészen másként csiszolódunk, a műveltségünk másként kamatozódik, kifinomodik az életünk, és az egyházat ezáltal is tudjuk építeni. Ezért szükséges, hogy minőséget is nyújtsunk, minőségi utazásaink, minőségi beszélgetéseink legyenek és legyen mélysége együttlétüknek. Nem is gondolnánk, hogy a lélek mennyi mindent érzékel, akár egy tanúságtételből, egy imádságból és mindezek által kifinomodik. A léleknek erre a finomságára ma nagyon nagy szükség van. Attila atya javasolta ennek a napnak a témájául azt, hogyan kell a küzdelmeinket, harcainkat, sötét időszakainkat a Szűzanyával megélni úgy, hogy elvezethessen Jézushoz. Napjainkban szükség van a jó harcot megharcoló példaképekre. A Szentlélek megmutatja nekünk mindazt, ami Istentől ered és van úgy, hogy nem harcolunk meg eléggé érte. Felismerjük, amit Isten ad, de nem igen harcolunk meg érte. A szellemi harcokban a Rózsafüzér lehet a fegyverünk.
Az a lényeg, hogy zarándokok vagyunk, nem kirándulunk. Istenben járunk, és ez szép. Lehet, hogy éppen ma nem fogjuk megérteni ennek a zarándoklatnak az erejét, a kegyelmét, lehet, hogy ez utána alakul ki, de ha ma a szívünkbe fogadtuk Isten akaratát, akkor remélhetjük, hogy valamikor kikel az új termés.
Zarándoklatunk folyamán Attila atya meghívott bennünket, hogy nyissuk meg az értelmünket, a szellemünket, illetve a gondolkodásunkat is. Ezen a zarándoklaton a lelkünket tápláljuk, mert a lélek is táplálékra szorul, mi több, ha a szellem, a lélek alultáplált marad, akkor furcsa módon nyilvánul meg az ember. Ezért kell odafigyelni arra, hogy a gondolatainkat, a lelkünket is tápláljuk.
Tekints fel a Csillagra, hívd segítségül Mária nevét!
Az elmélkedés arról szólt, hogy az életünk egy tenger. A lélek is pont olyan mély, mint a tenger, és megvannak a maga viharai is. Számolnunk kell azzal, hogy életünknek is vannak viharai. Mindannyian tapasztaljuk, hogy napjainkban milyen csúnyán elő tud törni egy-egy viharos megnyilvánulása akár a természetnek is. Az ember megijed tőle, kétségbe esik. Lelkünk viharait még komolyabban kell venni. Nem elég csak nézni és félni ezektől – mert legtöbbször ennyivel maradunk. Az Úr Jézus magatartása a háborgó tengeren sokatmondó a számunkra. Ez nem azt jelenti, hogy valakivel mindig harcban kell lenni, hanem azt, hogy a lelki élet tengerén kell tudni harcolni, azaz a jó harcot megharcolni. A keresztény embernek van Csillaga a viharos időszakban. Ő a Boldogságos Szűz Mária.  Van egy nagyon szép imánk, amiben azt mondjuk „Anyám, ó jöjj, segíts imádkozni! Anyám ó, jöjj, segíts küzdeni” Józan lelkületű ember magának harcot nem kíván. Viszont, ha kimegyünk a tengerre, számolni kell azzal, hogy valamikor a háborgó tengert is meg fogjuk tapasztalni. Manapság nagyon nagy szükség volna a harcos keresztényekre, akik tudnak megharcolni az isteni értékért, a lelki életért, jó házasságért, a gyermekek elsőáldozásáért, bérmálkozásáért, ezeknek megtartásáért. Tulajdonképpen a közöttünk járó Jézusért. Ez ma mind, mind küzdelemmel jár. Ma jobban, tudatosabban és keményebben kell küzdeni, mint régebben. Talán érzékeljük a jó és a rossz közötti vívódásainkat. A Tenger Csillaga, Mária elvezet Jézushoz, a Béke Fejedelméhez. Jézust felismerni közöttünk, bizony megtartó kegyelem.
Ezekkel a gondolatokkal, emelkedéssekkel érkeztünk meg Mátraverebély-Szentkútra. Leszállva a buszról, a bazilikába bevonulás előtt a „Dicsértessék a Jézus s Mária neve” című éneket énekeltük. A templomban P. Orosz A. Lóránt OFM gvárdián, kegyhelyigazgató fogadott és köszöntött bennünket. A „Te vagy földi éltünk vezércsillaga” énekkel vonultunk be a bazilikába a Szűzanyát köszönteni. Az ünnepi szentmise előtt a kántor a szabadtéri oltárnál Mária énekeket énekelt, amelyekhez a zarándokok is csatlakoztak. Továbbá részt vettünk a délelőtti szentmisén, amelyet P. Hermann Áron OFM mutatott be.
Délután meglátogattuk a közelben levő máriabesnyői bazilikát is, ahol a rövid ismertető után mindenki egyénileg is imádkozhatott.
Hazafelé vezető utunkon megköszöntük Attila atyának ezt a felejthetetlen, elmélkedésekben annyira gazdag napunkat. Nem a lámpaláz miatt nehéz megfogalmazni a hála szavát, hanem azért, mert a hála a lélek legmélyéről fakad. A hála szavai nem lehetnek felületesek. Ezek a zarándoklatok mind mélyítették ezt a valóságot, hogy akkor, amikor egy csoporttag megszólal, már nem tud felületesen szólni többé, hanem a lélek mélységéből tör fel mindaz, amit érez, amit gondol, amit lát, amit szemlél. Abban is van mélység, ha olykor szavak nélkül, de mélyen élük. Mint a Szűzanya! Ez a kontempláció, a szemlélődés, a szavak nélküli ima.
Köszönet Cristea Mihály művésznek is a sok énekért, amellyel megajándékozott bennünket és velünk együtt énekelt, mindezt azért, hogy jobban elmélyülhessünk imáinkban, fohászainkban, elmélkedéseinkben.
Isten fizesse mindazoknak, akik bármilyen módon hozzájárultak, hogy ez a szép zarándokutunk megvalósuljon. Ismerjük saját családunk helyzetét, a hitéletünket, és ismerjük saját korlátainkat, azt is, hogy ki mennyire bonyolult ott legbelül, és jó tudni, hogy valamivel gazdagodtunk: az együttjárás kalandos hittapasztalatával.

Gaál László