Hogyan vált november az elhunytakért végzett imádság hónapjává? Egyházi rendelkezés nyomán alakult ki ez a hagyomány, vagy egy már létező vallásos gyakorlatot erősített meg később a pápa?

November első napjai különleges helyet foglalnak el a katolikus egyház életében. Mindenszentek ünnepén azokra emlékezünk, akik már eljutottak az örök boldogságra. November 2-án, halottak napján pedig az összes elhunyt hívőért imádkozunk. A temetőlátogatás, a sírok gondozása, a gyertyagyújtás és az elhunytakért bemutatott szentmisék mind hozzátartoznak ezekhez a napokhoz. A katolikus hagyományban azonban nemcsak november első két napja, hanem az egész hónap különleges kapcsolatban áll az elhunytakért végzett imádsággal.

Az Egyház ősi hagyománya
Az elhunytakért végzett imádság a keresztény hit ősi hagyománya. Alapja a szentek közösségébe vetett hit: a halál nem szakítja meg azoknak a közösségét, akik Krisztusban élnek. Az Egyház ezért nemcsak őrzi az elhunytak emlékét, hanem imádkozik is értük, elsősorban a szentmisében.
Két különböző történeti kérdésről van szó. A november 2-i halottak napja a liturgikus rendhez tartozik. A teljes november hónapra kiterjedő ájtatosságok viszont a népi vallásosságban és a helyi egyházi hagyományokban alakultak ki.

Cluny: a halottak napja megünneplésének kezdetei
A november 2-i emléknap elterjedése a franciaországi Cluny bencés apátságához kötődik. A 10. században alapított kolostor a középkori szerzetesi megújulás egyik központja lett. Ötödik apátja, Szent Odiló (994–1049) elrendelte, hogy a clunyi kolostorokban minden év november 2-án emlékezzenek meg az összes elhunyt hívőről. Már az előző este megszólaltak a harangok, a szerzetesek elvégezték a halotti zsolozsmát, másnap pedig szentmisét mutattak be az elhunytakért. A megemlékezéshez a szegények támogatása is hozzátartozott.
A hagyomány az intézkedést 998-ra teszi, a történeti kutatások azonban inkább a 11. század első évtizedeire, 1030 körülre datálják. A clunyi gyakorlat fokozatosan más szerzetesi közösségekben és egyházmegyékben is elterjedt, majd a nyugati Egyház liturgikus hagyományának részévé vált.

XIII. Leó pápa 1888-as rendelete
A november egész hónapjára kiterjedő imádságos gyakorlat kialakulását nem lehet egyetlen egyházi rendelkezéshez kötni. Egy 1888-ban kiadott rendelet azonban fontos történeti támpontot nyújt.
A Búcsúk és Szent Ereklyék Kongregációja XIII. Leó pápa jóváhagyásával 1888. január 17-én rendeletet adott ki, amely az Acta Sanctae Sedis XX. kötetében jelent meg. A dokumentum a november egész hónapjában, a tisztítótűzben lévő lelkek megsegítésére végzett ájtatosságokhoz kapcsolódó búcsúengedélyekről rendelkezett.
A rendelet bevezetője értékes történeti adatot rögzít: számos egyházmegye templomában már szokássá vált, hogy november egész hónapjában naponta imádkoznak a tisztítótűzben lévő lelkekért, és a hívek magánimádságként is gyakorolták ezt. Korábbi pápák is engedélyeztek búcsúkat az ilyen ájtatosságokhoz, ezek azonban addig nem voltak általános érvényűek.
XIII. Leó a hozzá intézett kéréseknek eleget téve az egész Egyház híveire kiterjesztette a novemberben, nyilvánosan vagy magánúton végzett napi ájtatosságokhoz kapcsolódó búcsúengedélyeket. A hónap minden napjára részleges búcsút engedélyezett, egy szabadon választott napjára pedig teljes búcsút, meghatározott feltételekkel: gyónás, szentáldozás, templom- vagy nyilvános kápolnalátogatás, valamint a pápa szándékára végzett imádság mellett. A búcsúkat az elhunytak javára is fel lehetett ajánlani.
Az 1888-as rendelet tehát nem nyilvánította novembert az elhunytak hónapjává. Inkább arról tanúskodik, hogy ez a gyakorlat már korábban is létezett, és több egyházmegyében elterjedt volt. XIII. Leó pápa a hozzá kapcsolódó búcsúengedélyeket tette általánossá.

Az emlékezéstől az imádságig
A novemberi ájtatosságok középpontjában nem pusztán az elhunytakról való megemlékezés áll, hanem az értük végzett imádság. A szentek közösségében az Egyház tagjai a halál után is kapcsolatban maradnak egymással, és az elhunytakért mondott imádság ennek a szeretetnek a kifejezése.
Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció A népi vallásosságról és a liturgiáról szóló direktóriuma több formát is említ: a szentmisét, a temetőlátogatást, az alamizsnát, az irgalmasság cselekedeteit, valamint különféle imádságokat és ájtatosságokat.

Mit tehetünk ma?
A búcsúk mai rendjét a Búcsúk kézikönyve (Enchiridion Indulgentiarum, 1999) szabályozza. Eszerint november 1. és 8. között mindennap teljes búcsú nyerhető az elhunytak javára a temető áhítatos meglátogatásával és az értük végzett, legalább lélekben elmondott imádsággal. November 2-án, halottak napján pedig a templom vagy nyilvános kápolna áhítatos meglátogatásához kapcsolódik teljes búcsú, a Miatyánk és a Hiszekegy elimádkozásával.
A teljes búcsú elnyeréséhez a szokásos feltételek teljesítése is szükséges: szentségi gyónás, szentáldozás, a pápa szándékára végzett imádság, valamint a bűnhöz való minden ragaszkodás kizárása. Ezek a búcsúk csak az elhunytak javára ajánlhatók fel. Részleges búcsú kapcsolódik például a Requiem aeternam / „Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik…” kezdetű imádság elmondásához is.
November így nemcsak az elmúlásra emlékeztet. Az elhunytakért végzett imádság a feltámadásba vetett hitet, az örök élet reményét és azt a szeretetet fejezi ki, amely a halállal sem ér véget.

A temesvári Püspökség sajtóirodája

Fotó: György Szilárd