Az idén olyan személyeket szeretnénk bemutatni, akik több éve dolgoznak az Egyháznál, lelkesen végzik mindennapi feladatukat és élik meg hitüket, megpróbálva helytállni a rohanó világban. Ez alkalommal Dumitresc Emil temesvári-gyárvárosi kántorral beszélgettünk, aki több mint 30 éve szolgálja az Egyházat.

Bemelegítésként kezdjük egy rövid bemutatkozással.
1968. január 18-án születtem a Hunyad megyei Pusztakalánban, ahol a 90-es évek elejéig vasgyár működött. Huszonkét évig éltem ott. Ott végeztem el az elemi- és a középiskolát román nyelven, mivel magyar oktatás csak az I.-IV. osztályban volt. Édesapám is román nemzetiségű, így úgy döntött, hogy román iskolába írat be engem és a bátyámat (Dumitresc Mihai-Titi főesperes, lugosi plébános). Mivel édesanyánkkal mindig magyarul beszéltünk, édesapánkkal pedig mindig románul, ez a két nyelv volt a meghatározó a számunkra. Illetve két vallás is, mivel édesapánk ortodox, édesanyánk pedig római katolikus, és ebben a vallásban nevelt minket is. Gyermekkorunkban ő vitt bennünket a templomba szentmisére és a különböző ájtatosságokra, vallását gyakorló család volt a miénk.

Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével?
Ennek az a története, hogy V. osztályos voltam, amikor sárgaságos lettem, és kórházba kerültem. Hogy ott ne unatkozzam, édesanyámtól kaptam ajándékba egy kis, másfél oktávos gyermekzongorát, amin eleinte csak egy ujjal, majd két ujjal kezdtem játszani. Aztán körülbelül két év múlva vettek nekem egy kis 32 basszusos harmonikát, azon kezdtem tanulni az alapokat. 
Az orgonával úgy kezdtem el ismerkedni, hogy az akkori helyi plébános megkérdezett engem meg a bátyámat, hogy volna-e kedvünk megtanulni az orgonán játszani. Így kezdődött. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy történet: egyik nap olyan énekeket kellett eljátszanunk, amelyek majd a szentmisén hangzanak el. A plébános úr ott hagyott bennünket gyakorolni, de persze mi nem azzal foglalkoztunk, mint amivel kellett volna. Amikor a pap bácsi visszatért, rájött erre, és kihallgatott bennünket, hogy lássa, mit tanultunk amíg ő távol volt. Elsőként a bátyámat, Titit hallgatta meg, de mivel ő nem tudta lejátszani az éneket, a pap bácsi hazaküldte. Majd én következtem. Nekem hallás után és egy kézzel sikerült lejátszani. A plébános úr akkor nem is jött rá, hogy nem ismerem a kottát, és csak a fülemre hagyatkoztam. Így kezdődött a zenei pályafutásom. Hat évig csak hallás után játszottam, mivel nem nagyon ismertem a kottát. Utána több időt szántam a gyakorlásra meg a zeneelméletre, majd 1990-ben megpróbáltam Gyulafehérváron letenni a kántorvizsgát, de akkor nem sikerült. Ugyanebben az évben Vajdahunyadon megüresedett a kántori állás, így jelentkeztem Benedek atyánál, aki fel is vett teljes munkaidőre. Azelőtt öt évig a pusztakaláni vasgyárban dolgoztam, mialatt végig fél normával kántorkodtam is, ugyancsak Kalánban. 

Hogyan jutottál el addig, hogy már nem hallás után orgonáltál?
Vajdahunyadon az egyikük készített fel összhangzattanból, és volt ilyen karizmája, hogy 1992-ben sikeresen letehessem a kántorvizsgát. Elég nehéz volt megfelelnem az elvárásoknak, mivel az elődöm több tapasztalattal rendelkezett, így nekem is muszáj volt felzárkóznom. De nem hagytam magam. Igyekeztem megfelelni ennek a kihívásnak, és folytattam azt, amit elődömtől megörököltem: volt egy 20 tagú kórusom és dalárda. Szívvel lélekkel dolgoztam 2006-ig, amikor átkerültem a temesvári egyházmegyébe.

Minek köszönhető ez a váltás? Miért nem maradtál a Gyulafehérvári Egyházmegyében?
A bátyámat, Titit a temesvári egyházmegye számára szentelték pappá, a feleségem, Csilla, pedig munkahely nélkül maradt. Nekem akkor már felajánltak néhány kántori állást, és a temesvárit választottam, mivel a bátyám is itt szolgált az egyházmegyében. Így közelebb lehettem hozzá, még akkor is, ha szüleinktől távol kerültünk. Mivel a gyárvárosi Millenniumi templomban lettem kántor, 2006-ban átköltöztünk a családommal együtt Temesvárra. Itt az akkori plébános dr. Diósi Dávid úgy fogadott, mint egy családtagot, valamint ő is sokat segített a kántori fejlődésemben. Gyermekeinket itt Temesváron írattuk be az iskolába, a nagyobbikat a zeneiskolába, a kisebbiket pedig a volt 1-es általános iskolába, a Piposba. 

A gyermekek is zenélnek? 
A nagyobbik fiunk már kétévesen jelen volt a kóruspróbáinkon Hunyadon, ott vezényelt mellettem, és majd amikor elkezdte az iskolát akkor elkezdett zongoraórákra járni. A feleségemet is a templomban ismertem meg, a bátyám primiciáján, 1992-ben. Megtetszett a hangja, de a személyisége is megragadott. Azt mondhatnám, hogy a gyermekeinket már kiskorukban beoltottuk a zene szeretetével, mivel mind a ketten éneklünk a kórusban, és Temesváron csakúgy, mint Hunyadon minden kóruspróbán jelen voltak. Később Norbi, a nagyobbik fiunk már besegített, orgonált a szentmiséken, koncerteken is ő kísért bennünket orgonán. Az éneklés az, ami összeköt bennünket, meg persze az Istenbe vetett hit.

Kántorként nap mint nap részt veszel a különböző ájtatosságokon, a szentmiséken. Mi az, ami segít, hogy mindez ne váljon rutinná, unalmassá?
Számomra ez így jó, mivel a napomat szentmisével kezdhetem, és szentmisével végezhetem is. Erőt ad a mindennapi küzdelmekhez, az életben felmerülő problémákhoz. Elmondhatom, hogy egész családom számára áldás ez, hiszen feleségem is majdnem minden nap ott van az esti szentmisén, és együtt éneklünk. Valamint a nagyobbik fiam is kántor, így ő is nap mint nap szentmisével indítja és fejezi be a napját.

A munkád által növekszik a hited?
Igen, fogalmazhatunk így is. Minden nap új kihívást jelent nekem, hogy újra kezdhetem és folytathatom azt, amit a Jóisten tenni akar általam a hit terén, zenei téren, illetve, hogy a családommal együtt élhetem meg a hitem. Akár egy új ének megtanulása is feltölt bennünket, segít, hogy ne maradjunk ugyanazon a szinten, a munka ne legyen monoton. Ha van egyházi fellépés, koncert, vagy egyéb, az is feltölt bennünket lelkileg, mert megtapasztaljuk az emberek örömét, háláját. Továbbá a lelki napok, lelkigyakorlatok, vagy akár a kántori továbbképzők is feltöltenek, új lendületet adnak.
A mindennapi szentmise egy új áldozat, és újra meg újra nekünk is egy új áldozat. A szolgálatunk nem válhat rutinná, hiszen nem szabad, hogy unalmas dolgot ajándékozzunk Istennek és a híveknek. Széppé kell tegyük a szentmisét, mivel Istennek mindenből a legszebbet és a legjobbat szeretnénk nyújtani. Az Egyház az, amely minket táplál: ott találkoztunk egymással, mind a ketten ott dolgozunk, a gyermekeinknek is az Istenbe vetett hitet próbáltam átadni, és azt, hogy Istent és embertestvéreinket szolgálják.

Mint kántor otthonosan mozogsz az egyházi zenében, de a többi zenei műfai mennyire van jelen az életedben? Esetleg mi a véleményed az ifjúsági zenéről a szentmisén?
Az ifjúsági zene ott van a lelkem mélyén. Amikor gyermek voltam, a kis zongorámon gyakran játszottam a Tüzed Uram Jézus ifjúsági éneket. Ezen kívül Pusztakalánban volt gyermekkórusom is, ahol ilyen énekeket énekeltünk. Vannak olyan ifjúsági énekek, amelyeknél nagyon megfog a szöveg vagy a dallam. Manapság előfordul, hogy a szentmisén orgonakísérettel éneklem. 

Melyek a jövőbeli terveid?
Legfőképpen az, hogy a meglévő kis kórusommal új énekeket tanuljunk, illetve hogy ebben az idei nagyobb ünnepekre, eseményekre zenei szempontból jól felkészüljünk.

Mit üzennél a mai fiataloknak? 
Aki erre érez hivatást, érdemes időt és energiát szánnia rá. Magam is átadtam a fiaimnak. Nem könnyű, de ha bízunk Istenben, minden lehetséges.