XIV. Leó pápa: A háború és a szegénység miatt nélkülöző népeknek „a szeretet forradalmára” van szükségük

XIV. Leó pápa szentmisét celebrált a Castel Gandolfóban lévő Villanovai Szent Tamás plébánián, és az irgalmas szamaritánus példázatáról elmélkedett. Ezután felhívást intéz azokhoz, akik „az elnyomó politikai rendszerek, az őket szegénységbe taszító gazdaság, az álmaikat megölő háború áldozatai”, és arra buzdított, hogy felebarátaink „szükségletei” és „szenvedései” „érintsék meg a szívünket”. Az alábbiakban a Szentatya homíliája a sajtóirodánk fordításában olvasható.

Kedves Testvérek,
osztozom veletek az Eucharisztia ünneplésének örömében, és üdvözlöm a jelenlévőket, a plébániai közösséget, a papokat, az egyházmegye püspökét, Őeminenciáját, valamint a polgári és katonai hatóságokat.
A mai Evangélium, amelyet hallottunk, Jézus egyik legszebb és legmegdöbbentőbb példabeszéde. Mindannyian ismerjük az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet (Lk 10,25-37).
Ez a történet ma is kihívást jelent számunkra. Kihívás elé állítja életünket, megzavarja alvó vagy figyelmetlen lelkiismeretünk nyugalmát, és figyelmeztet bennünket az alkalmazkodó, a pusztán a törvény betartásával elégedett, de Isten könyörületességével együtt érezni és cselekedni képtelen hit kockázatára.
A példabeszéd középpontjában valójában az együttérzés áll. És bár igaz, hogy az Evangéliumban a szamaritánus cselekedetei írják le, a szövegben az első, amit hangsúlyoznak, a tekintet. A papról és a levitáról ugyanis, amikor elmentek az út szélén fekvő, rablók által megsebesített ember előtt, azt írják: „meglátta, de elment mellette” (32. v.); a szamaritánusról viszont azt mondja az Evangélium: „megpillantotta, megesett rajta a szíve” (33. v.).
Kedves testvéreim, a tekintet az, ami mindent megváltoztat, mert kifejezi, hogy mi van a szívünkben: lehet meglátni és elmenni mellette, vagy megpillantani és együtt érezni. Van egy külső, szórakozott és felületes tekintet, amely úgy tesz, mintha nem látna, azaz nem hagyja, hogy a helyzet megérintsen minket, és hogy kihívást jelentsen számunkra; van viszont egy olyan, a szív szemével való látás, mélyrehatóbb pillantás azzal az empátiával, amellyel beleéljük magunkat a másik helyzetébe, együttérzéssel tölt el, megérint, felrázza életünket, felveti a felelősségvállalás kérdését.
Az első tekintet, amelyről a példabeszéd szól, Isten ránk irányuló tekintete, hogy mi is megtanuljunk ugyanilyen szeretettel és könyörületességgel nézni másokra. Az irgalmas szamaritánus valójában mindenekelőtt Jézus képe, az örökkévaló Fiúé, akit az Atya éppen azért küldött a történelembe, mert tovább haladás nélkül, szemmel, szívvel, érzőn és könyörületességgel tekintett az emberiségre. Az evangéliumi emberhez hasonlóan, aki Jeruzsálemből Jerikóba ment, az emberiség a halál szakadékába zuhant, és ma is gyakran kell megbirkóznia a gonoszság sötétségével, a szenvedéssel, a szegénységgel, a halál abszurditásával; Isten azonban könyörületesen tekintett ránk, Ő maga akart velünk együtt járni az úton, leereszkedett közénk, és Jézusban, az irgalmas szamaritánusban eljött, hogy meggyógyítsa sebeinket, szeretetének és irgalmának olaját öntve ránk.
Ferenc pápa sokszor emlékeztetett minket arra, hogy Isten maga az irgalom és a könyörületesség, és kijelentette, hogy Jézus „az Atya könyörületét jelenti irántunk” (Angelus 2019. július 14.). Ő az irgalmas szamaritánus, aki eljött hozzánk; Ő, mondja Szent Ágoston, „a felebarátunknak nevezte magát”. Valójában az Úr Jézus Krisztus világossá teszi, hogy Ő maga volt az, aki segített azon a félholt emberen, aki a rablók által bántalmazva és elhagyatva feküdt az út szélén (A keresztény tanítás, I, 30.33).
Megértjük tehát, hogy a példabeszéd miért is jelent kihívást mindannyiunk számára: mivel Krisztus a könyörületes Isten megnyilvánulása, a benne való hit és az Ő tanítványként való követése azt jelenti, hogy hagyjuk átalakítani magunkat, hogy mi is ugyanazt érezzük, amit Ő: szív, amely együtt erez, tekintet, amely lát és nem megy el a rászoruló mellett, két kéz, amely segít és enyhíti a sebeket, erős vállak, amelyek vállalják a rászorulók terhét.
A mai első olvasmány Mózes szavaival azt tanítja nekünk, hogy az Úr parancsainak való engedelmesség és a hozzá való megtérés nem a külső cselekedetek megsokszorozását jelenti, hanem azt, hogy az ember a saját szívébe tekint, és felfedezi, hogy Isten ott írta le a szeretet törvényét. Ha életünk mélyén felfedezzük, hogy Krisztus, mint az irgalmas szamaritánus, szeret minket és gondoskodik rólunk, akkor ez minket is arra ösztönöz, hogy ugyanígy szeressünk, és Hozzá hasonlóan könyörületesek legyünk. Mivel Krisztus meggyógyított és szeretett minket, mi is szeretetének és könyörületének jeleivé válunk a világban.
Testvéreim, ma szükségünk van a szeretet forradalmára. Ma az az út, amely Jeruzsálemből Jerikóba, a tengerszint alatt fekvő városba vezet, az az út, amelyen mindazok járnak, akik a gonoszságba, a szenvedésbe és a szegénységbe süllyednek; ez az út sok ember útja, akiket nehézségek nyomasztanak, vagy akiket az életkörülményei megsebeznek. Ez az út mindazok útja, akik „a mélybe süllyednek”, amíg el nem vesznek, és el nem érik a mélypontot; és ez az út sok kirabolt és kifosztott nép útja, az elnyomó politikai rendszerek, az őket szegénységbe kényszerítő gazdaság, az álmaikat és életüket megölő háború áldozatainak útja.
És mi mit teszünk? Meglátjuk és továbblépünk, vagy hagyjuk, hogy a szamaritánushoz hasonlóan átjárja a szívünket? Néha megelégszünk azzal, hogy csak a kötelességünket végezzük, vagy csak azokat tekintjük felebarátunknak, akik a mi körünkben vannak, akik úgy gondolkodnak, mint mi, akiknek ugyanaz a nemzetiségük vagy vallásuk; Jézus azonban megváltoztatja ezt a látásmódot, amikor bemutatja nekünk a szamaritánust, az idegent és eretneket, aki a sebesült ember felebarátja lesz. És arra kér minket, hogy mi is ugyanezt tegyük.
A szamaritánus – írta XVI. Benedek pápa – nem kérdezi, hogy meddig terjednek a szolidaritási kötelezettségei, sőt azt sem, hogy milyen érdemek szükségesek az örök élethez. Valami más történik: megesik rajta a szíve […]. Ha a kérdés az lett volna: „A szamaritánus az én felebarátom is?”, akkor az adott helyzetben a válasz egy meglehetősen éles „nem” lett volna. Itt azonban Jézus a feje tetejére állítja a kérdést: a szamaritánus, az idegen, a felebarátommá válik, megmutatja, hogy nekem, önmagamból kiindulva, meg kell tanulnom felebarátnak lenni, és hogy a választ már magamban hordozom. Olyan emberré kell válnom, aki szeret, olyan emberré, akinek a szíve nyitott arra, hogy a másik ember miatt aggódjon”. (Názáreti Jézus, 234).
Látni anélkül, hogy elhaladnánk mellette, megállni a rohanás közepette, hagyni, hogy a másik élete, bárki legyen is az, maga szükségleteivel és szenvedésével, megérintsen. Ez közel hoz bennünket egymáshoz, igazi testvériséget szül, ledönti a falakat és a korlátokat. És végül a szeretet teret nyer, erősebbé válik a gonosznál és a halálnál.
Kedves Testvérek, tekintsünk Krisztusra, az irgalmas szamaritánusra, és halljuk meg ma újra az Ő hangját, amint mindannyiunkhoz szól: „Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél!” (37 v.).

Forrás: www.vatican.va, www.vaticannews.va/ro