XIV. Leó pápa: A közösség iránti elkötelezettség a szélsőségesség ellenszere

November 20-án jelenik meg a Vatikáni Könyvkiadónál (Libreria Editrice Vaticana – LEV) XIV. Leó pápa új könyve: „Az evangélium ereje. A keresztény hit 10 szóban” (La forza del Vangelo. La fede cristiana in 10 parole). A kötetet Lorenzo Fazzini állította össze pápai szövegekből; emellett tartalmaz egy eddig még nem publikált írást is XIV. Leó pápától, nevezetesen az előszót.

A Vatican News német szerkesztősége ez utóbbit munkafordításban közli.

Előszó

XIV. Leó pápa

Tíz szó. Ez nem sok, de mégis elegendő ahhoz, hogy a keresztény élet gazdagságáról beszéljünk. Kezdésként szeretnék a tíz szóból hármat kiemelni, mintegy felütésként egy képzeletbeli párbeszédhez mindazokkal, akik e sorokat olvasni fogják: Krisztus, közösség, béke.
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy e három fogalomnak nincs kapcsolata egymással, nincsenek következményei egymásra nézve. De ez nem így van: kapcsolatba léphetnek egymással. Ezt szeretném Önökkel, kedves olvasók, elmélyíteni, hogy együtt megértsük azt az újdonságot, amit kínálnak, és a jelentőségüket.
Először Krisztus központi szerepe. Minden megkeresztelt ember megkapta ezt az ajándékot: a találkozást Vele. Az Ő világossága és kegyelme érintette meg. A hit éppen ez: nem egy titáni erőfeszítés, hogy elérjünk egy természetfölötti Istent, hanem Jézus befogadása életünkbe, annak felfedezése, hogy Isten arca nincs távol a szívünktől.
Az Úr nem valami mágikus, sem pedig megismerhetetlen titok: Jézusban közel jött hozzánk, abban az emberben, aki Betlehemben született, Jeruzsálemben meghalt, feltámadt, és ma él. Ma!
A kereszténység titka abban rejlik, hogy Isten szeretne kapcsolatba lépni velünk, közel lenni hozzánk, a barátunkká válni. Hogy mi is olyanokká válhassunk, mint Ő.
Szent Ágoston írja: „Értitek-e, testvérek, felfogjátok-e a kegyelmet, amelyet Isten adott nekünk, amikor Krisztust adta nekünk főnek? Csodálkozzatok, örüljetek: Krisztus lettünk. Mert ha Ő a fő, mi pedig a tagok, akkor az egész ember ő és mi.” (1)
A keresztény hit részesedés az isteni életben Jézus emberségének megtapasztalása által. Benne Isten többé nem csupán fogalom vagy rejtély, hanem hozzánk közel lévő személy.
Ágoston mindezt megtérése során élte át, amikor kézzelfoghatóan tapasztalta meg Krisztus barátságának erejét, ami gyökeresen megváltoztatta életét: „És hol voltam én, amikor kerestelek? Te előttem voltál, én azonban elhagytam önmagamat, és nem találtam magamat, nemhogy téged!” (2)
Krisztus továbbá a közösség kezdete. Egész létét az a szándék határozza meg, hogy híd legyen: híd az emberiség és az Atya között, híd az emberekhez, akikkel találkozott, híd közte és mindazok között, akik a peremre szorultak.
Az Egyház Krisztusnak ez a közössége, amely a történelemben tovább él. És ez a közösség az egységben éli meg a sokféleséget.
Ágoston a kert szimbólumát használja, hogy szemléltetni tudja a hívek közösségének szépségét, amely saját különbözőségeiből sokféleséget formál, és ez az egység felé törekszik, anélkül hogy rendetlenségbe vagy zűrzavarba süllyedne: „Testvérek, az Úr kertje nemcsak a vértanúk rózsáit birtokolja, hanem a szüzek liliomait, a házasok borostyánját és az özvegyek ibolyáit is.” Egy szóval: semmilyen életállapotban ne kételkedjenek az emberek hivatásukban: Krisztus mindenkiért meghalt. Teljes igazságban áll róla írva: „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). (3) Ez a sokféleség közösséggé válik Krisztusban. Jézus egyesít bennünket személyiségünktől, kulturális és földrajzi származásunktól, nyelvünktől és történelmünktől függetlenül. Az egység, amelyet barátai között létrehoz, titokzatos módon gyümölcsöző, és mindenkihez szól: „Az Egyház mindazokból áll, akik testvéreikkel egyetértésben élnek, és szeretik felebarátaikat.” (4)
A keresztényeknek ma, amikor számos háború sújtja a világot, tanúságot kell és tudnak tenni erről az összhangról, testvériségről, közelségről. Ez nem pusztán a mi erőnktől függ, hanem felülről kapott ajándék: annak az Istennek az ajándéka, aki megígérte, hogy Lelkével mindig mellettünk lesz, élő módon velünk: „Megvan bennünk a Szentlélek, ha szeretjük az Egyházat.” (5) Az Egyház, amely a különböző népek otthona, jelképévé válhat annak, miszerint nem vagyunk arra ítélve, hogy állandó konfliktusban éljünk, hanem megtestesítheti az egyesült, összhangban élő, békés emberiség álmát. Ennek az álomnak alapja Jézus, az Ő imája az Atyához tanítványai egységéért. És ha Jézus az Atyához imádkozott, nekünk annál inkább kell Hozzá imádkoznunk, hogy megadja nekünk egy békés világ ajándékát. Végül pedig, Krisztusból és a közösségből fakadóan: béke. Olyan béke, amely nem az elnyomás vagy az erőszak gyümölcse, és nem a gyűlölet vagy a bosszú szülötte.
Krisztus az, aki szenvedésének sebeit hordozva találkozik az övéivel, és azt mondja: „Béke veletek”. A szentek tanúságot tettek arról, hogy a szeretet legyőzi a háborút, a jóság képes lefegyverezni a gonoszságot, és az erőszakmentesség véget vethet az elnyomásnak. Szembesülnünk kell világunk valóságával: nem tűrhetjük tovább a strukturális igazságtalanságokat – a gazdagok egyre gazdagabbak, miközben a szegények egyre szegényebbek lesznek. Fennáll annak a veszélye, hogy a gyűlölet és az erőszak túllépi a határokat és elárasztja a lejtős területeket, mígnem a szükség szétterjed a népek között: a közösség iránti elköteleződés, a testvérek közötti kölcsönös elfogadás az ellenszere a szélsőségesség minden formájának.
Chergé Christian atya, a tibhirine-i kolostor perjele, aki további 18 szerzetes férfival és nővel együtt Algériában mártírként került a boldoggá avatottak közé, és aki szemtől szembe megtapasztalta a terrorizmust, azt az ajándékot kapta Krisztustól, Vele és Isten minden gyermekével együtt, hogy olyan szavakat írjon, amelyek ma is érvényesek, mert Istentől származnak. Miután a kolostort erőszakkal elfoglalták, azon töprengett, milyen szavakat tudna egy ilyen nehéz próbatétel után imádság formájában Istenhez intézni, és így írt: „Jogom van‑e azt kérni: »Fegyverezd le őt«, ha előbb nem mondom: »Fegyverezd le engem« és »Fegyverezz le minket«, mint közösséget? Ez az én mindennapi imám.” Éppen azon az észak‑afrikai vidéken jegyezte meg Szent Ágoston mintegy 1600 évvel korábban: „Éljünk jól, és akkor jók lesznek az idők. Mi magunk vagyunk az idők.”
Tanúságtételünkkel, a Szentlélekhez intézett imádságunkkal befolyásolhatjuk korunkat, hogy Ő bátor férfiakká és nőkké formáljon bennünket, akik békével „fertőzik meg” a környezetüket, befogadják Krisztus kegyelmét, és a világban szétárasztják szeretetét és irgalmát. „Mi magunk vagyunk az idők”: ne essünk kétségbe az erőszak láttán, amelynek tanúi vagyunk, hanem kérjük naponta Mennyei Atyánktól a Szentlélek erejét, hogy a történelem sötét időszakaiban is felragyoghasson a béke élő lángja.