A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Dikasztériuma közvetlenül a megszentelt élet 30. világnapja előtt, amelyet hétfőn, február 2-án ünnepelnek, levelet intézett minden „megszentelt életet élő testvérhez”. A Vatikán szerdán este tájékoztatott a „Prófétai jelenlét: megszentelt élet ott, ahol a méltóság sérül és a hitet próbára teszik” című írásról.

Lorena Leonardi – Vatikánváros

A történelem „a jelen prófétai jelenléteként és a béke magvaiként” említi a világ minden tájáról származó Istennek szentelt személyeket – ők a címzettjei annak a levélnek, amelyet szerdán (január 28-án) látott el kézjegyével a dikasztérium prefektusa, Simona Brambilla M.C. nővér, a pro-prefektus, Ángel Fernández Artime szalézi bíboros, valamint a titkár, Tiziana Merletti S.F.P. A dokumentum néhány nappal a megszentelt élet 30. világnapja előtt jelent meg, amelyet február 2-án, az Úr bemutatásának ünnepén tartanak, és amelynek csúcspontja a 17 órakor kezdődő, XIV. Leó papa által bemutatott szentmise a Szent Péter-bazilikában.

Tartós jelenlét
A dikasztérium vezetői arról írnak, hogy az elmúlt év során tett utazásaik és lelkipásztori látogatásaik alkalmával sok megszentelt életet élő személy életébe nyerhettek betekintést. Számos olyan szerzetessel találkoztak, akik arra kaptak meghívást, hogy „összetett helyzeteket” viseljenek el: olyan környezeteket, amelyeket „konfliktusok, társadalmi és politikai instabilitás, szegénység, kirekesztés, kényszermigráció, vallási kisebbségi lét, erőszak és feszültségek” jellemeznek – mindezek olyan tényezők, amelyek „próbára teszik az emberi méltóságot, a szabadságot, és olykor magát a hitet is”. Ugyanakkor – hangsúlyozza a levél – ezek a tapasztalatok azt is feltárták, milyen „erős” a „szerzetesi élet prófétai dimenziója mint tartós jelenlét” a „megsebzett népek és személyek mellett, olyan helyeken, ahol az evangéliumot gyakran sérülékenység és próbatétel közepette” élik meg.

Jele annak, hogy Isten, aki nem hagyja el népét
Ez a „kitartás”, amely „különböző arcokat és formákat ölt”, éppúgy sokféle, mint amennyire különbözőek a társadalmak összetettsége – attól függően, hogy a mindennapi életet „intézményi sérülékenység és bizonytalanság” határozza‑e meg, vagy hogy a vallási kisebbségek „nyomást és korlátozásokat” tapasztalnak. De ott is, ahol a jólét „magánnyal, polarizációval, a szegénység új formáival és közömbösséggel” jár együtt; és ott is, „ahol a migráció, az egyenlőtlenségek és az elterjedt erőszak próbára teszik a társadalmi együttélést”. A világ számos részén „a politikai és társadalmi helyzet próbára teszi a bizalmat és felőrli a reményt” – áll a levélben. Éppen ezért a megszentelt személyek „hűséges és alázatos, kreatív és diszkrét” jelenléte „annak jele, hogy Isten nem hagyja el népét”.

„Kitartás”, evangéliumi értelemben
A dokumentum továbbá elmélkedést tartalmaz a „kitartás” evangéliumi értelméről, amely soha nem jelent „mozdulatlanságot vagy beletörődést”, hanem „tevékeny reményt”, amely „a béke magatartásait és gesztusait” hozza létre: „szavakat, amelyek lefegyvereznek, éppen ott, ahol a konfliktusok sebei mintha eltörölnék a testvériséget; kapcsolatokat, amelyek tanúságot tesznek a kultúrák és vallások közötti párbeszéd iránti vágyról”. Mindez olyan „döntésekben” valósul meg, „amelyek a kicsinyeket védik”, még akkor is, ha „ára van annak, hogy melléjük állunk”. Szükség van „türelemre a folyamatokban – még az egyházi közösségen belül is; kitartásra a megbékélés útjainak keresésében” – valamint „bátorságra ahhoz, hogy nevén nevezzük azokat a helyzeteket és struktúrákat, amelyek megtagadják az emberi méltóságot és az igazságosságot”. Mindezek fényében ez a „kitartás” nem csupán személyes vagy közösségi döntés, hanem „prófétai szó az egész Egyház és a világ számára”.

Egyazon prófécia számos kifejeződése
Ahogyan a „mag, amely kész a földbe hullani és meghalni, hogy élet sarjadjon belőle”, úgy fejeződik ki ebben a kitartásban a megszentelt élet egészének próféciája, annak minden különböző és egymást kiegészítő formájában. Az apostoli élet például a „tevékeny közelséget” teszi „láthatóvá”, amely támasza a megsértett méltóságnak; a szemlélődő élet pedig „közbenjárásban és hűségben őrzi a reményt, amikor a hitet próbára teszik”.
A levél felsorolja a különböző életformákat is: a szekuláris intézmények „az evangéliumot a társadalmi és szakmai világ csendes kovászaként” tanúsítják; az Ordo virginum feltárja az ingyenesség és a hűség erejét, amely „jövőt nyit”; a remeteélet pedig „Isten elsőbbségére és a lényegre emlékeztet, amely lefegyverzi a szívet”.
E sokféleségben – hangsúlyozza a levél – „egyetlen prófécia ölt testet: szeretetben megmaradni, nem menekülni, nem hallgatni, és szavakba önteni saját életünket e kor és e történelem számára”.

A béke magvai
A „kitartás próféciáján” belül a béke olyan tanúságtétele érlelődk, amelyet – mint a levél fogalmaz – „igényes és mindennapi útként” értelmeznek, amely „meghallgatást, párbeszédet, türelmet, a gondolkodás és a szív megtérését, valamint az erő igazságossága logikájának feladását” igényli. Éppen ezért – magyarázza az írás – a megszentelt élet, „amikor az emberiség sebei mellett marad, anélkül hogy a konfrontáció logikájába esne, de anélkül is, hogy lemondana az emberről és a történelemről szóló isteni igazság kimondásáról”, a „béke kézművesévé” válik.
A dokumentum végül köszönetet mond a szerzeteseknek kitartásukért, buzdítja őket, hogy a számukra meghirdetett október 10-i jubileum szellemében maradjanak a béke útján járó remény zarándokai, és kéri az Urat, hogy „erősítse meg őket a reményben, és tegye őket szelíd szívűvé, képessé a kitartásra, a vigasztalásra és az újrakezdésre: és így prófétai jelenlétet éljenek az Egyházban és a világban, és legyenek a béke magvai.”

Forrás: www.vaticannews.va/de