Az alábbiakban olvasható XIV. Leó pápa 2026. évi nagyböjti üzenete, amelynek témája: „Meghallgatás és böjtölés: a nagyböjt mint a megtérés ideje”.

Meghallgatás és böjtölés: a nagyböjt mint a megtérés ideje

A nagyböjt az az időszak, amikor az Egyház anyai gondoskodással arra hív bennünket, hogy Isten misztériumát ismét életünk középpontjába állítsuk, hogy hitünk új lendületet kapjon, és szívünk ne vesszen el a mindennapok gondjai és zavaró tényezői között. Minden megtérés útja akkor kezdődik, amikor hagyjuk, hogy Isten igéje elérjen bennünket, és engedelmes lélekkel fogadjuk azt. Így kapcsolat jön létre Isten Igéjének ajándéka, az általa kapott befogadó tér és az általa végbemenő átalakulás között. Ezért válik a nagyböjt különösen kedvező alkalommá arra, hogy meghalljuk az Úr hangját, és megújítsuk döntésünket: Krisztust követni, vele együtt indulni Jeruzsálem felé, ahol beteljesedik szenvedésének, halálának és feltámadásának misztériuma.

Meghallgatás
Idén mindenekelőtt arra szeretném felhívni a figyelmet, mennyire fontos helyet adni a szavaknak a meghallgatás által, mert a meghallgatásra való hajlandóság az első jele annak, hogy kapcsolatba akarunk lépni a másik emberrel.
Amikor Isten az égő csipkebokorban kinyilatkoztatta magát Mózesnek, maga tanította meg nekünk, hogy a meghallgatás az Ő egyik meghatározó tulajdonsága: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát, és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát” (vö. Kiv 3,7). Az elnyomottak kiáltásának meghallása egy olyan szabadulástörténet kezdete, amelyben az Úr meghívja Mózest, és elküldi őt, hogy megnyissa a szabadulás útját rabszolgasorban élő gyermekei előtt.
Ő egy befogadó Isten, aki ma is eljön hozzánk, és megosztja velünk mindazt, ami megérinti a szívét. Ezért a liturgiában az Ige meghallgatása arra tanít minket, hogy figyelmesebben hallgassunk a valóságra: a Szentírás képessé tesz minket arra, hogy a személyes és társadalmi életünket jellemző sok hang közül felismerjük azt, amely a szenvedésből és az igazságtalanságból fakad, hogy ne hagyjuk válasz nélkül. Ha nyitottá válunk e belső fogékonyság felé, azt jelenti, hogy ma engedjük magunkat Isten által vezetni, úgy hallgatunk, ahogy Ő, amíg fel nem ismerjük: „A szegények élethelyzete olyan kiáltás, amely az emberiség történelmében folyamatosan kérdéseket vet fel saját életünkben, társadalmainkban, a politikai és gazdasági rendszerekben, és nem utolsósorban az egyházban is”.[1]

Böjtölés
Ha a nagyböjt a meghallgatás ideje, akkor a böjtölés egy konkrét gyakorlat, amely felkészít minket Isten szavának befogadására. Az ételről való lemondás valóban egy ősi és alapvető aszketikus gyakorlat a megtérés útján. Pontosan azért, mert összefüggésben van a testtel, világosabban felismerhetjük, mi az, ami után „éhezünk”, és mi az, amit fennmaradásunkhoz létfontosságúnak tartunk. Ezen kívül a böjtölés arra szolgál, hogy azonosítsuk és rendezni tudjuk „vágyainkat”, ébren tartja bennünk az igazság iránti éhséget és szomjúságot, megszabadítva bennünket az önelégültségtől, és megtanít bennünket arra, hogy felelősségteljesen imádkozzunk és cselekedjünk felebarátainkért.
Szent Ágoston lelki érzékenységgel felismeri a jelen és a jövőbeli beteljesülés közötti feszültséget, amely a szív megóvását átjárja, amikor megjegyzi: „A földi élet során az emberek feladata, hogy éhezzenek és szomjazzanak az igazságosságra, de annak beteljesedése a másik élethez tartozik. Az angyalok e kenyérrel, e táplálékkal telítődnek. Az emberek viszont éheznek rá, mindannyian vágyakoznak utána. Ez a vágyakozás tágítja a lelket, növeli a befogadóképességét.”[2] Ebben az értelemben a böjt nemcsak azt teszi lehetővé a számunkra, hogy uraljuk, megtisztítsuk és szabaddá tegyük vágyainkat, hanem azt is, hogy kiterjesszük őket, hogy Isten felé és a jó cselekvésére irányuljanak.
Ahhoz azonban, hogy a böjtölést evangéliumi szellemben gyakoroljuk, és ne essünk a gőgös szív kísértésébe, mindig hittel és alázattal kell gyakoroljuk. A böjtölésnek az Úrral való közösségben kell gyökereznie, mert „akik nem tudnak Isten igéjével táplálkozni, nem böjtölnek helyesen.”[3] A bűntől és a gonosztól való elfordulásunk belső törekvésének látható jeleként a böjtölésnek más önmegtagadási formákat is magában kell foglalnia, amelyek egyszerűbb életmódhoz vezetnek, mert „egyedül a mértékletesség teszi a keresztény életet erőssé és hitelessé”.[4]
Ebben az összefüggésben szeretnélek meghívni benneteket egy nagyon is gyakorlati, mégis gyakran alábecsült önmegtagadási formára: arra, hogy tartózkodjunk a felebarátunkat sértő vagy bántó szavaktól. Kezdjük azzal, hogy „lefegyverezzük” a nyelvünket, kerüljük a kemény szavakat, az elhamarkodott ítélkezést, tartózkodjunk a rágalmazástól és attól, hogy rosszat mondjunk azokról, akik nincsenek jelen, és nem tudják megvédeni magukat. Ehelyett törekedjünk arra, hogy jobban mérlegeljük szavainkat, megfontoltan beszéljünk és ápoljuk a kedvességet: a családban, a barátok között, a munkahelyen, a közösségi médiában, a politikai vitákban, a médiában, a keresztény közösségekben. Akkor a gyűlölet szavai helyébe a remény és a béke szavai lépnek.

Együtt
Végezetül, a nagyböjt kiemeli az igehallgatás és a böjt közösségi dimenzióját is. A Szentírás is sokféleképpen hangsúlyozza ezt a szempontot. Például Nehémiás könyvében olvashatjuk, hogy a nép összegyűlt, hogy meghallgassa a nyilvános felolvasást az Úr törvénykönyvéből, bűnvallomást tartott és böjttel készült a hitvallásra és az Úr imádására, hogy megújítsa szövetségét Istennel (vö. Neh 9,1-3).
Hasonlóképpen, plébániáink, családjaink, egyházi csoportjaink és szerzetesi közösségeink is arra kapnak meghívást, hogy nagyböjtben közös útra lépjenek, amelyen Isten igéjének meghallása csakúgy, mint a szegények és a teremtett világ kiáltásának meghallása közösségi életünk részévé válik, a böjt pedig az őszinte bűnbánat alapjává. Ebben az összefüggésben a megtérés nem csak az egyén lelkiismeretére vonatkozik, hanem a kapcsolatok stílusára, a párbeszéd minőségére is, arra a képességre is, hogy a valóság kérdéseket vessen fel bennünk, és felismerjük, mi vezérli valójában a vágyainkat, az egyházi közösségeinkben csakúgy, mint az igazságosságra és megbékélésre szomjazó emberiség tekintetében.
Kedves Testvéreim, a nagyböjtben kérjük a kegyelmet, hogy jobban odafigyeljünk Istenre és a legkisebbekre. Kérjük a böjt erejét, amely a nyelvre is kiterjed, hogy kevesebb legyen a sértő szó, és több hely maradjon mások hangjának. Továbbá törekedjünk arra, hogy közösségeink olyan helyekké váljanak, ahol a szenvedők kiáltása meghallgatásra talál, és a meghallgatás megnyitja a szabadulás útjait, hogy készen és buzgón vállaljuk a szeretet civilizációjának építését.

Szívből adom áldásomat rátok és nagyböjti utatokra.

Kelt a Vatikánban, 2026. február 5-én, Szent Ágota szűz és vértanú emléknapján

LEO PP. XIV
Forrás: press.vatican.va, www.vaticannews.va/de