A nagyböjt, a keresztút nem a fájdalom, a kétségbeesés és a szomorúság szinonimája. A szenvedés nem jelenti Isten távollétét. Még ha nehézségeken, gondokon vagy megpróbáltatásokon megyek is keresztül, Isten nem hagy magamra. Van egy Atyám, aki elkísér, van egy Megváltóm, aki felemel mindabból, ami lehúz, és van egy Vigasztaló Lélek, aki megerősít és újra a helyes útra vezet. Emellett van egy szerető Anyám is, a Boldogságos Szűz Mária, aki gondot visel rám, és emlékeztet arra, hogy tekintetemet Fia, Jézus felé emeljem. Hogy a Megfeszítettre tekintsek, az Ő arcát szemléljem, akit értem feszítettek keresztre, és megértsem: semmilyen szenvedés nem hiábavaló és nem terméketlen annak, aki Krisztusban hisz. A kereszt útja végső soron a remény útja, mert Isten győzedelmeskedik.
Jézus arra tanít, hogy az Istentől jövő szeretetben nincs helye az önzésnek, és nem fér meg benne a gőg legkisebb nyoma sem. Kétségtelen, nehéz szeretni, megbocsátani és a mindennapi életben úgy viselkedni, ahogyan a mi Atyánk teszi velünk, gyermekeivel. Kihívás és mindennapos küzdelem számunkra így szeretni. Hiszen nem minden embertársunk váltja ki belőlünk a legjobb érzéseket. Nem minden helyzet vezet olyan reakciókhoz, amelyek méltók a keresztény mivoltunkhoz. De lényegében nem rólunk van szó, és nem is a személyes erőfeszítéseinkről vagy igyekezetünkről, hanem arról, hogy engedjük az Urat, alakítsa a szívünket az Ő tetszése szerint, még akkor is, ha ez a folyamat néha fáj. Megengedjük, hogy az Ő igazsága megvilágítsa elménket, még akkor is, ha gyakran görcsösen ragaszkodunk saját elméleteinkhez, elképzeléseinkhez, gondolkodásmódunkhoz. Az Ő világossága azonban mindent megváltoztat bennünk. (Nikola Lauš püspöki irodaigazgató, nagyböjti prédikáció, 2026, Temesvár II. Gyárváros, Millenniumi templom)
