XIV. Leó pápa tanítóhivatalának vezérfonala a küldetésről és Jézus szavairól: »Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.«
Andrea Tornielli – Vatikánváros
XVI. Leó pápa pontifikátusának első évében újra és újra visszatérő két fő téma – amelyekért a pápa továbbra is kéri a hívek imáját – a „béke” és „az Egyház egysége” volt. Amiként a béke kérdése a céltalan háborúk sokasodása és a nemzetközi jog fokozatos kiüresedése miatt sürgető szükségletté vált, úgy az Egyház egysége is olyan vezérfonal, amely végigvonul a Chicagóban született, Peruban misszionáriusként szolgáló római püspök egész tanítóhivatalán. Különösen figyelemre méltó az a mód, ahogyan a Szentatya ismételten hangsúlyozta a Krisztushívők egységére irányuló felhívásait: ezeknek semmi közük nincs valamiféle „normalitás” vagy békés szemlélődés iránti igényhez, amely elsimítja a különbségeket és felhígítja az ellentéteket.
A pápa ezt 2026. január 7-én, a rendkívüli konzisztóriumon a bíborosokhoz intézett beszédében is világossá tette, amikor kifejtette elődei zsinati szemléletét. Ekkor beszélt – XVI. Benedeket idézve – az „odavonzásról”: »Az Egyház nem folytat prozelitizmust. Inkább ’vonzás’ által növekszik: ahogyan Krisztus szeretetének erejével – amely a kereszten bemutatott áldozatban éri el csúcspontját – ’mindenkit magához vonz’, úgy teljesíti az Egyház is küldetését annyiban, amennyiben Krisztussal egyesülve minden tettét Ura szeretetével lelki és konkrét összhangban valósítja meg.« Miután XIV. Leó pápa emlékeztetett arra, hogy elődje »teljes mértékben egyetértett ezzel a megközelítéssel, és több alkalommal, különböző összefüggésekben meg is ismételte«, így folytatta: »Ma örömmel veszem újra elő, és osztom meg veletek. És arra hívlak benneteket – magamat is –, hogy figyeljünk oda arra, amit Benedek pápa az ’erőnek’ nevezett, amely e vonzás alapja: ez az erő a charis, az agapé, Isten szeretete, amely Jézus Krisztusban testet öltött…«
„Ebben a beszédben a Szentatya azt is mondta, hogy »Krisztus szeretete sürget minket, mert birtokba vesz, körülölel, magához köt. Ez az az erő, amely mindenkit Krisztushoz vonz… Az egység vonz, a megosztottság szétszór. Úgy tűnik számomra, hogy ez a fizikában is így van, a mikrokozmoszban éppúgy, mint a makrokozmoszban. Ahhoz tehát, hogy valóban missziós Egyház legyünk – vagyis olyan Egyház, amely képes tanúságot tenni Krisztus szeretetének vonzó erejéről –, mindenekelőtt meg kell valósítanunk Jézusnak azt a parancsát, az egyetlent, amelyet tanítványainak adott, miután megmosta a lábukat: ’Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.’«”
Jézus szavai a misszió lényegére mutatnak: »Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.« Az Egyház egysége tehát abban a képességben nyilvánul meg, hogy kegyelemből új módon tudjuk megélni kapcsolatainkat testvéreinkkel. Megmutatkozik abban a kölcsönös jóakaratban és megbocsátásban, amelyben felragyog az a mély közösség, amely egy hitelesen megélt keresztény tapasztalatban minden különbségen és megosztottságon túlmutat. Megmutatkozik abban a képességben, hogy felül tudjuk múlni a feszültségeket és konfliktusokat, mert mindannyian meghívottaknak ismerjük magunkat; bűnösöknek, akik bocsánatot nyertek és irgalomra szorulnak; haszontalan szolgáknak, akiket egy végtelen, érdemtelen szeretet áraszt el. Megmutatkozik abban a képességben, hogy megéljük a szinodalitást, amely nem más, mint az Egyházban való közösségi lét konkrét módja.
Csak így, csak ha így él, válik vonzóvá a keresztény közösség. Akkor vonz, ha nem önmagára összpontosít; ha nem gondolja azt, hogy saját fényéből képes ragyogni, vagy hogy reklámügynökségek marketingstratégiáit kellene utánoznia; ha kerüli az ideológiai polarizációt. A keresztény közösség akkor vonzó és így missziós, ha egysége által egy Másik fényét tükrözi vissza, és képes mindenkinek felkínálni az irgalom ölelését, amelyet ő maga tapasztalt meg elsőként, és amelyet nap mint nap újra átél Krisztussal való találkozásában.
Az Egyház egysége nem konformizmus és nem is békés szemlélődés, hanem annak a szeretetnek a gyümölcse, amely körülvesz bennünket, és mindenhová ki akar áradni: úgy, hogy a másokkal való együttlétet a magamutogatás vágya elé helyezi, a közösséget a megosztottság elé, a szelídséget a gőg fölé, és a béke szavait a gyűlöletbeszéd fölé, amely sajnos a digitális világ nagy részét megterheli. Az Egyház egysége nemcsak a keresztényeket érinti, és nem is csupán a hívőket. XIV. Leó pápa ezt a péteri szolgálata kezdetén bemutatott szentmisén fejtette ki, amikor kifejezte nagy vágyát: »egységes Egyházat, amely az egység és a közösség jele, és amely egy megbékélt világ kovászává válik«. Ekkor hívta a világot arra, hogy Krisztusra tekintsen, közeledjen hozzá, hallgasson »szeretetének ajánlatára«, »hogy egyetlen családjává váljatok: az egy Krisztusban egyek vagyunk. És ez az az út, amelyet együtt kell járnunk – az Egyházon belül, de a keresztény testvéregyházakkal is, azokkal is, akik más vallási utakat járnak, azokkal, akikben ott él az Isten utáni keresés nyugtalansága, minden jóakaratú férfival és nővel együtt –, hogy egy új világot építsünk, ahol a béke uralkodik.«”
Az emberiség történelmének drámai órájában, háborúk szaggatta világban az Egyház egysége mindenki számára a béke próféciája.
Forrás: www.vaticannews.va/de
