Facsádon augusztus 23-án, vasárnap, Pál József Csaba temesvári megyés püspök tíz fiatalnak szolgáltatta ki a bérmálás szentségét. A szentmise végén Francisc Lisi lugosi plébániai kormányzó, amelyhez a facsádi közösség is tartozik, köszönetet mondott annak a három lugosi fiatalnak, akik két éven át segítettek a bérmálkozók felkészítésében.
Ez alkalomból a Temesvári Püspökség sajtóirodája interjút készített a három fiatallal, hogy részletesebben beszámoljanak élményeikről és a felkészítésben szerzett tapasztalataikról.
Miért vállaltátok, hogy segítetek a facsádi fiataloknak a bérmálásra való felkészülésben?
Ionescu Annamaria: A döntésem mögött inkább személyes ok áll. Már régóta keresem az életem célját, és sokat imádkoztam Istenhez egy gondolatért vagy jelért, amely által megmutatja nekem, hogy merre induljak. Így történt, hogy egyik nap, szinte közvetlenül azután, hogy ezért imádkoztam, megkérdezték tőlem, tudnék-e segíteni a fiatalok felkészítésében. Bár a válaszom akkor nem volt egyértelmű, kis idő múlva rájöttem, hogy ez volt az egyik jel, amit vártam, és megfogadtam, hogy ha újra megkeresnek, igent mondok. Amikor másodszor is megkérdeztek, igent mondtam.
Ibinceanu Iulian Andreas: Két évvel ezelőtt elfogadtam Francisc atya meghívását, hogy segítsek a facsádi fiatalok bérmálásra való felkészítésében. Nem tudom pontosan, miért mondtam akkor igent, és azt sem, hogy volt-e bármilyen elképzelésem arról, ami majd következni fog. Azt viszont tudom, hogy helyes döntés volt. Ezt már akkor is láttam, és ma is így látom.
Miben segítettétek a fiatalokat a felkészülés során? Konkrétan milyen feladatokkal bíztak meg?
Ionescu Annamaria: Feladatunk az volt, hogy megosszuk hitünket, ismereteinket és tapasztalatainkat ezekkel a fiatalokkal. Mivel korban közelebb állunk hozzájuk, talán sikerült néhány dolgot az ő nyelvükön elmagyaráznunk, és olyan példákat adnunk, amelyek segítettek nekik beilleszkedni az egyházi közösségbe.
Ibinceanu Bogdan: Azzal a közmondással kezdeném, hogy „Isten ad, de nem teszi a tarisznyádba.” Ha nem vállalunk szerepet, nem is adunk esélyt annak, hogy valami érdemben megvalósuljon. Lehetőséget kaptam arra, hogy tanúságot tegyek fiatalok előtt arról, mit jelent számomra fiatalként kereszténynek lenni. Órákat töltve velük, önmagam tükörképét fedeztem fel bennük. Azokra a kérdésekre, amelyeket én is feltettem a saját bérmálási felkészülésem idején, most tőlem várták választ.
Ibinceanu Iulian Andreas: Kezdetben minden új és szokatlan volt. Olyan nyelvezetet kellett találnunk, amelyen keresztül a hit érthetővé és megélhetővé válik számunkra, fiatalok számára. A találkozók nem maradtak egyszerű hittanórák, hanem beszélgetésekké alakultak, ahol mindenki kérdezhetett, válaszolhatott, kifejezhette magát, és — ami a legfontosabb — felfedezhetett.
Mit jelentett számotokra, hogy együtt dolgozhattatok azokkal a fiatalokkal, akik a bérmálásra készültek?
Ionescu Annamaria: A fiatalok nyitottak és befogadóak voltak a tanulásra. Azt hiszem, sikerült megtalálnunk az egyensúlyt az elmélet merevebb nyelvezete és a fiatalok által használt nyelv között.
Ibinceanu Iulian Andreas: Talán az egyik legszebb meglepetés az volt, hogy felfedeztük, mennyi mindent tudtak már. Nem mindig tudták kifejezni magukat a Katekizmusban található szavakkal vagy megfogalmazásokkal, mindemellett viszont már kifejlődött bennük az őszinte és mély hit. Néha nem arra volt szükség, hogy megmondjuk nekik, mit higgyenek, hanem csak arra, hogy segítsünk szavakba önteni azt, ami már ott volt a lelkükben.
Hogyan fogadtak titeket a bérmálkozók? Sikerült könnyen közös hangot találnotok velük?
Ibinceanu Iulian Andreas: Idővel a találkozók többé váltak, mint egy szentség vételére való felkészülés. Elkezdtük megismerni egymást, együtt nevetni, beszélgetni és közelebb kerülni egymáshoz. A facsádi és a lugosi csoport fokozatosan egyetlen csoporttá vált, és a „mi” és az „ők” közötti különbség kezdett eltűnni.
Volt-e olyan pillanat vagy helyzet, amely különösen megmaradt bennetek?
Ibinceanu Iulian Andreas: A legszebb az volt, hogy láttuk, ahogy fejlődnek. Hallottuk őket beszélni, láttuk, ahogy kérdéseket tesznek fel, válaszokat keresnek, és néha maguktól jutnak el olyan dolgokhoz, amelyeket kezdetben talán nem tudtak megfogalmazni.
Ti mit tanultatok ebből az élményből és ebből a szolgálatból? A hitetekről vagy önmagatokról, mint személyről?
Ionescu Annamaria: Sok mindent tanultam, az elméleti részt is beleértve. Rájöttem, hogy bár több mindent tudok, még nagyon sokat kell tanulnom a hitről általában. Ezek a találkozók lehetőséget adtak arra is, hogy lássam, léteznek más emberek is, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, és ugyanazokat a dolgokat szeretnék az életben.
Ibinceanu Bogdan: Valami nagyon fontosat tanultam: azt, hogyan legyünk közösség. Mindig együtt a felebaráttal. Mindig a felebarátért. Egy szombaton elmentünk a fiatalokkal a lippai Caritashoz, hogy segítsünk meleg ebédet osztani a rászoruló családoknak. Megmaradt bennem a gondolat, hogy számunkra talán ez csak egyetlen nap volt, de a Caritas dolgozói és a rászoruló családok — közülük néhányan nagyon szomorú történetekkel — számára ez a mindennapjaik része.
Ibinceanu Iulian Andreas: Visszatekintve azt hiszem, az eltelt két év legértékesebb ajándéka nem az volt, amit sikerült átadnunk nekik, hanem amit együtt fedeztünk fel: hogy a hit néha már bennünk van, és nem arra van szükség, hogy nulláról megtanítsuk, hanem hogy felfedezzük, szavakba öntsük és együtt megéljük.
Mit jelentett számotokra, hogy a bérmálási szentmisén az oltárnál szolgáltatok, miközben egyúttal azokra a fiatalokra is figyeltetek, akik éppen akkor részesültek a bérmálás szentségében?
Ibinceanu Bogdan: A bérmálási szentmisén, az oltárnál szolgálva a két évnyi felkészítésre gondoltam. Hány új barátra tettem szert, mennyit tanultam, és mennyit szórakoztunk együtt. Végül elmondhatom, hogy számomra megérte a részvétel.
Ibinceanu Iulian Andreas: Különleges jelentősége volt annak a pillanatnak, amikor szemtől szemben láttam őket, amint egyenként megkapják a bérmálás szentségét. Abban a pillanatban már nem az órákról, találkozókról vagy a felkészülésről volt szó. Örvendtem, hogy láthattam az utat, amely fontos állomáshoz érkezett, és ugyanakkor egy másik út kezdetét is mindegyikük számára.
Mit jelentett számodra, hogy bérmaszülőnek választottak?
Ionescu Annamaria: Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, és olyan feladatnak tekintem, amelyet komolyan szeretnék venni. Remélem, sikerül jó példát mutatnom, és támogatást tudok nyújtani azokban a pillanatokban, amikor szükség van rá — a hitben csakúgy, mint a mindennapi életben.
Ha egy most bérmálásra készülő fiatal megkérdezné tőletek, miért érdemes bekapcsolódnia az egyházi közösség életébe, mit válaszolnátok?
Ionescu Annamaria: Az ember társas lény — Isten azért teremtette Évát, hogy Ádám ne legyen egyedül. Mindannyian társadalomban, közösségben élünk, és szükségünk van erre a kapcsolódásra. Ezért, ha választanunk kell, vajon melyik közösség lenne jobb, mint az Egyházé, ahol Isten áll az első helyen, és a legnagyobb az esély arra, hogy hozzád hasonlóan gondolkodó emberekre találj.
Ajánlanátok-e más fiataloknak is, hogy bekapcsolódjanak a bérmálkozók felkészítésébe? Ha igen, miért?
Ionescu Annamaria: Ajánlom a fiataloknak, hogy vállalják ezt a szerepet, ha lehetőségük van rá. Jó alkalom új barátságok kötésére, de leginkább új dolgok megtanulására, más nézőpontok megismerésére, és annak felismerésére, hogy bár fiatalon néha nehéznek tűnik megőrizni a hitünket, nem vagyunk egyedül.
– Köszönjük a beszélgetést.
A temesvári Püspökség sajtóirodája








