XIV. Leó pápa apostoli buzdítása feltárja a keresztény kinyilatkoztatás és az Egyház hagyományának alapköveit.

Andrea Tornielli

A ‘Dilexi te’, XIV. Leó pápa első apostoli buzdítása már címében is Ferenc pápa utolsó enciklikájára, a ‘Dilexit nos’-ra (2024 október) utal, s bizonyos értelemben annak lelki örökségét viszi tovább. Nem társadalmi tanításról szóló dokumentum, és nem is konkrét problémák elemzésére szolgál. Sokkal inkább a kinyilatkoztatás alapjait tárja elénk, és rámutat arra a mély összefüggésre, amely Krisztus szeretete és a szegényekhez való közeledésre szóló meghívása között fennáll.
A szegények iránti szeretet valójában az evangélium középpontjában áll, és ezért nem tekinthető pusztán egyes pápák vagy teológiai irányzatok sajátos törekvésének, sem pedig olyan szociális vagy humanitárius következménynek, amely kívül esne a keresztény hiten és annak hirdetésén. ‘Az Úr iránti szeretet összefonódik a szegények iránti szeretettel’ – írja XIV. Leó pápa. E két szeretet elválaszthatatlan: ‘Amit egynek tettetek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek’ – mondja az Úr. Ezért számunkra nem egyszerűen jótékonyságról van szó, hanem kinyilatkoztatásról: a hatalom és megbecsülés nélküli emberekkel való találkozás a történelem Urával való találkozás egyik alapvető formája.
A Szentatya megállapítja, hogy még a keresztények is ki vannak téve annak a veszélynek, hogy világi szemléletek, ideológiák és félrevezető politikai-gazdasági víziók befolyása alá kerüljenek. Az a neheztelés, mellyel olykor a szegényekért való szolgálatról beszélnek – mintha az elvonná a figyelmet az Isten iránti szeretetről és imádásról –, világosan mutatja, mennyire időszerű ez az apostoli buzdítás. ‘Az, hogy a megélt felebaráti szeretetet megvetik vagy gúny tárgyává teszik, mintha csupán néhányak rögeszméje lenne, és nem az egyházi küldetés lángoló középpontja’ – írja XIV. Leó pápa –, ‘megerősít abban a meggyőződésben, hogy újra és újra vissza kell térnünk az evangéliumhoz, nehogy világi gondolkodás vegye át annak helyét.’
A Szentírás és az egyházatyák tanítása világosan rámutat: a szegények iránti szeretet nem pusztán választható cselekedet, hanem a valódi istentisztelet mércéje. Aranyszájú Szent János arra hív, hogy Jézust a szegények testében tiszteljük, és megkérdezi: mi értelme arannyal díszíteni az oltárt, ha Krisztus az ajtón kívül éhezik? Szent Ágoston a szegényt az Úr szentségi jelenlétének nevezi, és úgy tanít, hogy a szegényekről való gondoskodás a hit őszinteségének élő tanúságtétele: ‘Aki azt állítja, hogy szereti Istent, de nem könyörül a rászorulókon, az hazudik.’
Mivel szorosan kapcsolódik a keresztény üzenet lényegéhez, a ‘Dilexi te’ utolsó része buzdítást intéz minden megkeresztelt emberhez: álljunk ki konkrétan a leggyengébbek védelméért és támogatásáért. ‘Isten népének minden tagjának kötelessége, hogy felemelje szavát – hogy felrázzon, leleplezzen és kiálljon’, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy ‘ostobának’ tűnünk. Ez az üzenet mélyreható következményekkel bír az egyházi és társadalmi életre: a jelenlegi gazdasági és pénzügyi rendszer, valamint annak ‘bűnstruktúrái’ nem örökérvényűek. Ezért lehetséges és sürgető, hogy a jó erejével új, igazságosabb társadalom építésére törekedjünk – ‘szemléletváltással, a tudomány és technika segítségével, valamint hatékony politikai intézkedésekkel, amelyek a társadalom megújítását szolgálják’.
A buzdítást eredetileg Ferenc pápa készítette elő, de utóda, XIV. Leó pápa teljes szívvel azonosult vele. Ő, aki szerzetesként és később missziós püspökként élt a legszegényebbek között, pontosan tudja, mit jelent, amikor az evangéliumot maguk a szegények hirdetik nekünk.

Forrás: www.vaticannews.va/de