Máriaradna idén kettős jubileumot ünnepel: 500 évvel ezelőtt épült az első kápolna a radnai Szőlőkben, azon a dombon, ahol a jelenlegi kegytemplom áll, és amelyet Rudnay Sándor esztergomi érsek 200 évvel ezelőtt konszekrált. Bár a járvány okozta helyzet miatt a nagyszabású ünneplés elmarad, a két évforduló mégsem múlhat el úgy, hogy ne emlékeznénk meg róluk.
A régmúlt idők történéseit írott krónikák őrzik; a közelmúlt és a jelen eseményeiről szemtanúk tudósítanak a leghitelesebben. Az alábbi sorokban ők beszélnek: Isten szolgái, egyházi vezetők, vallásukhoz ragaszkodó idős emberek, hitben nevelkedő fiatalok, közös ünnepeink megtartói és az évszázados kegyhely, Máriaradna zarándokai. Olyan emberek, akiknek az élete különleges módon kötődik e kegyhelyhez, a Szűzanya radnai templomához.

Maria-Georgiana Ivanici Temesszaltinán született, tanulmányait Temesváron végezte, ahol jelenleg is dolgozik. Tagja a temesvár-józsefvárosi plébánia énekkarának, és számos karitatív akcióban vesz részt.

– Melyek a kegyhelyhez kapcsolódó gyermekkori emlékei? Kivel ment először Radnára?
– Több mint húsz évvel ezelőtt történt. Azt hiszem, hét- vagy nyolcéves lehettem. Kislány voltam, aki a szüleivel, az idősebb nővérével és a drága dédszülőkkel utaztam. Az út odáig nagyon hosszúnak tűnt, így ez azt jelezte, hogy nagyon-nagyon fontos helyre tartunk.
Ez az első a számtalan rendkívüli emlék közül, amely a kedves templomomhoz kötődik. Ez Nagyboldogasszony ünnepe alkalmával történt (augusztus 15.). Első látásra a kolostor az én szememben palotának tűnt, pazar lépcsőkkel, egy hatalmas helyiséggel, amely figyelemre méltó eseménynek adott otthont. Mégis közelinek éreztem magamhoz, mert nagyon hasonlított szülőfalum, Temesszlatina templomához. Az ünnep (szentmise több száz emberrel) után nagyszerű érzés volt lemenni a „palota” lépcsőjén a rózsaszínű fodros ruhámban, amelyet anyám szabott ki és varrt, majd a bazilika mögötti dombra menni, „Isten Anyjának könnyeit” gyűjteni. Meseszerű élmény volt… legendákkal fűszerezve. Azt mondják, hogy a fákról lepotyogó bogyók a Szűzanya könnyei, amelyeket akkor hullatott, amikor Jézust keresztre feszítették. Aki pedig hazaviszi és lenyel egyet belőle, egészséges lesz és otthonát is elkerüli a baj.
További kedves emlékeim, amelyeket meg szeretnék említeni a közösségem nevében, azokhoz az időkhöz kapcsolódnak, amikor emeletes vonaton utaztunk (akik még emlékeznek erre), tucatnyi zarándok, gyermekek a szüleikkel vagy nagyszüleikkel, Temesszlatináról. Akkoriban legalább egy nappal korábban indultunk a radnai zarándoklatra. Csomagokkal utaztunk, Temesváron vonatot váltottunk, az otthon készített ételekből ettünk … Egyfolytában énekeltünk, a Rózsafüzért és más imákat imádkoztunk … Nagy megtiszteltetés volt ezen a zarándoklaton részt venni, igazi összetartás volt közösség tagjai között. Akkoriban Radnán családoknál szálltunk meg, éjszaka matracokon aludtunk, 15-20 személy egy szobában … Soha nem lehet elfelejteni azokat a szép időket, amikor nem voltak elvárások, igények, hanem csak az öröm. Emlékszem arra a zarándoklatra is, amikor a nővéremmel együtt elvesztünk, elsodródtunk a nagymamánktól! Azt hiszem, sokunknak van ilyen gyermekkori kalandja a zarándoklatok idejéről…

– Mikor járt először egyedül Radnán, esetleg ifjúsági csoporttal? Milyen érzés volt?
– Az első ilyen alkalom, amikor ifjúsági csoporttal mentem Radnára, 2017 szeptemberében volt.
Évek óta tudtam, hogy a fiatalok gyalogosan teszik meg az utat a máriaradnai bazilikáig, de az előző években mindig adódott valami „fontosabb”, és nem csatlakoztam hozzájuk. De 2017-ben úgy döntöttem, hogy velük tartok. Korán keltünk, mindannyian 6 órakor gyülekeztünk a temesvári Szent György római katolikus székesegyház előtt, és a keresztet vivő asszonyok mutatták az utat. Nagyon izgatott voltam. Nem tudtam, mi vár rám, de csodálatos volt.

– Hogyan élte meg a zarándoklatokat, hányszor vett részt radnai gyalogos zarándoklaton? Az út menti települések plébániáin hogyan fogadták Önöket, hol kaptak éjszakai szállást?
– Három egymást követő évben gyalogoltam végig az utat Radnáig: 2017 szeptemberében, majd a következő években, 2018-ban és 2019-ben. Egyszer, 2018 tavaszán, egy temeshidegkúti barátnőmmel a fele utat megtettük gyalog Radnáig. Egy külföldi gyalogos zarándoklatra készültünk, és úgy döntöttünk, hogy edzésképpen megteszünk legalább 30 km-t, oda-vissza Radnáig.
Ez az első 2017. évi zarándoklat sok mindenre megtanított. Hogy szeretetből mennyi mindent ki lehet bírni és közben nem siránkozni. Akkor egy olyan csoporttal voltam, amelynek tagjai fáradtak voltak ugyan, sérült, zúzódásokkal és hólyagokkal teli lábbal, de egyszer sem panaszkodtak. És ez számomra figyelemre méltó volt. Miért?! Mert én mindig panaszkodtam. Mindig siránkoztam. De amikor láttam ezeket az embereket, úgy éreztem, hogy megmukkanni sincs jogom. Nagyra értékeltem őket, és a példájuk láttán megtanultam tűrni. Ez jó lecke amit folyamatosan gyakorolok.
De az első zarándoklat mást is megtanított nekem: egy 60 km-es út gyalogos megtételéhez előzetesen fel kell készülni.
Ami az út menti települések közösségeivel való találkozást illeti, elmondhatom, hogy olyan volt, mintha egy-egy oázishoz érnénk. Minden zarándoklat első napján az újszentesi és a hidasligeti asszonyok étellel, üdítővel, gyümölcsökkel vártak minket. Minden 10 kilométeren mintha „bónuszt” kaptunk volna azért, amit teszünk. Minden évben az ezekhez a közösségekhez tartozó asszonyok készültek arra, hogy zarándokokat a templomban fogadják. És örvendtek, hogy néhány percet velünk együtt töltöthettek imádkozva.
2019-ben a temesfüvesi ortodox templom a zarándokok érkezését hirdető harangszóval várta, hogy átlépjük a küszöbét. Arra kértek, hogy maradjunk és énekeljünk legalább egy keveset. Az ilyen pillanatokban jó érzés kerít hatalmába: öröm, hála, boldogság.
Nekem személy szerint 2017 csúcspontja az volt, amikor megérkeztünk Máslakra. Itt töltöttük az éjszakát, és a templomban aludtunk. Először felfoghatatlan volt … aludjak a templomban? Hogyan lehet aludni az oltár mellett? Elragadtatás és megilletődés. Nem tudtam, hogy zavarban legyek-e azért, hogy templomban alszom, vagy örvendjek annak a kiváltságnak, hogy templomban alhatok!
És a következő napon minden érzés csak fokozódott … Az ízületi fájdalom csakúgy, mint az öröm, ahogy a várva várt pillanathoz közeledtünk. De a dolgok fokozatosan, lépésről lépésre történnek. Először a lippai Caritas székházba vonultunk be… énekelve … egyfajta főpróba volt és felkészülés az ünnepi szentmisére, majd reggeli, amitől új erőre kaptunk. Majd a célhoz vezető út. A bazilika … És itt, felérve a lépcső tetejére a Boldogságos Szűz Máriához írt énekekkel vonultunk az oltár felé. És az egész templom minket nézett … Ez az a csúcspont, amikor a szív erősebben ver, a hang remeg, és elindulnak az örömkönnyek… Hogy megtetted ezt az utat a Boldogságos Szűz Máriáért…

– Az évek során Radnán olyan búcsújárókkal és különböző zarándokcsoportokkal találkozott, akik a saját anyanyelvükön énekeltek és imádkoztak. Hogyan viszonyul az itt beszélt nyelvek, zenei kincsek és imák változatosságához, gazdagságához?
– Gyermekkoromban a Mária-ünnepekkor mindig mentünk Radnára, akár augusztusban, akár szeptemberben. A „nyelv és kultúra felvonulása” volt és ma is az, továbbá az egyes népekre jellemző jámborság megnyilvánulása: látni horvátokat / krasovánokat, bolgárokat, magyarokat, németeket, romákat és románokat, római katolikusokat vagy görög katolikusokat az egész országból, Bánságtól Moldováig, amint összegyűlnek a Szűzanya köszöntésére. Látni a népviseletüket, hallani az énekeiket… Ismét rájössz, hogy annyira különbözőek vagyunk, de mégis annyira hasonlóak. Van valami, ami meghatározó ezen az ünnepen, ami mindenütt egyesíti a keresztényeket … És úgy érzed, hogy mindenki visszatér „haza, az anyjához”.

– A radnai zarándoklatok hangulata különleges, igen változatos. Melyik az az élmény, amelyet különösképpen megőrzött az emlékezetében?
– Minden Radnán megélt pillanatot másként érzékeltem, évről évre, a gyermekkorban, a serdülő-, az ifjú- és a felnőttkorban. De egy érzés folyamatosan jelen van: az ÖRÖM.
Mégis emlékszem egy különleges mozzanatra: Nagyboldogasszony ünnepére 2017. augusztusában. Néhány nappal azelőtt külföldre utaztam nyaralni, de megmondtam a barátaimnak, hogy 14-én vissza kell térnem az országba, mert megyek Radnára. Természetesen a visszaút hihetetlenül hosszú volt. Izgultam. Egy kérdés foglalkoztatott állandóan: „Vajon eljutok időben Radnára a szentmisére?” És eljutottam… Ekkor döbbentem rá, hogy milyen boldog vagyok amiért sikerült időben megérkeznem és mennyire vágytam erre.

– Mit jelent Önnek Máriaradna?
– Egyszerű. Spirituális szempontból ez a legfontosabb hely. Az a hely, ahová mindig elmennék, akár nyáron, akár télen, zarándokolni, részt venni egy szentmisén, vagy legalább imádkozni a keresztúton.

(Az interjút a temesvári Püspökség sajtóirodájának munkatársai készítették)