„Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, (Jn 10, 14)” – mondja Jézus a tanítványainak és követőinek. A római katolikus naptárban minden évben húsvét negyedik vasárnapján a Jó Pásztor vasárnapja szerepel. Ezen a napon világszerte a papi és szerzetesi hivatásokért imádkoznak a hívek.
A Jó Pásztor vasárnapján valószínűleg sok lelkipásztor megemlékezik arról a plébánosról, lelki atyáról is, akire példaként tekintett, aki annak idején megerősítette a papi hivatás választásában és kiteljesedésében, mellette állt és támogatta papi szolgálatában. Néhány lelkipásztor ezt most írásban is megteszi.

Szilvágyi Zsolt pasztorális helynök, temesvár-józsefvárosi plébános: – Negyedik osztályos koromig a falunk plébánosa Mészáros Antal atya, egy idős lazarista szerzetespap volt. Már idős volt, amikor megismertem, de gyermekként mégis nagyon hatott rám. Nem tett rendkívüli dolgokat, de már gyermekként is éreztem, hogy osztatlan szívvel éli meg a hivatását. Később tudtam meg, hogy Magyarországról származott. A második világháború után itt maradt, mert úgy látta, itt nagyobb szükség van rá. Világosan emlékszem, hogy ha a plébániára mentem, gyakran láttam imádkozni. Többek között kitartóan imádkozott papi hivatásokért. Megjegyzem, hogy szülőfalumban, Zimándújfalun, addig még senki sem választotta a papi hivatást.
Amikor kisgyermekként „paposat” játszottam, olyan akartam lenni, mint ő. Az idők sokat változtak. Már huszonhárom éve magam is pap vagyok. Mégis, ma is úgy tekintek erre az atyára, mint gyermekkoromban. Most, megváltozott körülmények között ugyan, de ma is legalább olyan pap szeretnék lenni, mint ő: Istennek és az embereknek élő. Idős plébánosunkat a nyugalomba vonulása után is meglátogattuk időnként. Kilencedik osztályba jártam, amikor meghalt. Benne ma égi pátfogómat látom.

Kapor János kisjenői és simonyifalvi plébános: – Nemrég, nagycsütörtökön, a krizmaszentelési misét követően meghívót kaptunk Kóbor György atya, nyugalmazott csáki plébános gyémántmiséjére, amelyben arra kért, hogy adjunk együtt hálát a Jóistennek a kegyelmekért, a hűségért és a szolgálatért, amit a lelkek üdvéért megtett hatvan éven keresztül. A Jó Pásztor vasárnapja a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy visszatekintve elgondolkodjak azon, melyek voltak papi szolgálatának legfőbb jellemzői. Olvastam valahol, hogy a Jó Pásztor bátor. Bátorság kell ahhoz, hogy ki merjünk állni az igazság mellett anélkül, hogy hitünket feláldoznánk e világ elvárásai miatt. Bátorság kellett ahhoz, hogy a hetvenes évek elején Kóbor atya ki merjen állni a hívek mellett, hogy ki merjen állni egyháza mellett és kitartani hűségesen az övéi mellett annak ellenére, amilyen időket éltünk. A másik jellemvonása a Jó Pásztornak az, hogy bárki fordulhat hozzá. Ily módon vissza lehet nyerni az emberek bizalmát. Ezt igyekezett Kóbor atya megvalósítani a hetvenes évek elején azért, hogy közelebb hozza őket a Jóistenhez és az Anyaszentegyházhoz. És a Jóisten megadta neki azt a karizmát, hogy abban az időben, azon körülmények közepette meg tudott szólítani kicsiket és nagyokat, fiatalokat és időseket, és mindenkinek helyet adott az egyházközségben. Gyakran hivatkozunk arra is, hogy a Jó Pásztor gondoskodó. Olvastam valahol, hogy a pásztor nem eteti a nyáját, hanem a füves legelőhöz és a tiszta vízhez vezeti el őket. Megmutatja nekik, hogy hol találnak táplálékot maguknak. A pap feladata az, hogy Jézushoz vezesse a rábízottakat. Talán azáltal, hogy Kóbor atyának sikerült hármunkat (Kapor János, Pálfi Johann, Filip Dorin Gyula – a szerk. megj.) a papi pályára vezetni, annak is köszönhető, hogy az isteni kegyelem mellett szemünk előtt ott volt az ő mindennapi életpéldája, szolgálata. Ami engem személyesen megérintett, az volt, hogy a Jó Pásztor felelősséget vállal másokért. Ezt éltem át Kóbor atya közvetlen közelében, ez fogott meg, amikor lassan megérlelődött bennem, hogy nekem is követnem kell azt az utat, amelyet feltárt előttem. Hatodik-hetedik osztályos lehettem, amikor Kóbor atya egy motoros balesete miatt megkért, hogy vezessem én a májusi ájtatosságot a Szűzanya tiszteletére. Igaz, hogy már egy ideje szorgalmas ministránsa voltam, mégis megérintett, hogy ennyire megbízott bennem. Ezt követően folyamatosan októberben és májusban én vezettem az ájtatosságot, ami tovább érlelte bennem a hivatást és a Szűzanya mély tiszteletét.

Nikola Lauš püspöki irodaigazgató: – Azt hiszem, ma már alig találunk olyan embereket, akiket igazán példaképnek tekinthetünk. Inkább hagyjuk, hogy népszerűnek hitt emberek vagy úgynevezett „hírességek” formáljanak és alakítsanak, anélkül, hogy figyelembe vennénk értékrendjüket, az általuk hirdetett erkölcsi normákat vagy keresztény magatartásukat. De látjuk, hogy a hatás nem az, amit mi vártunk, és hogy a kiteljesedést, a békét és a boldogságot egyre nehezebb megtalálni és megtartani az életünkben. Az igazi öröm egyre inkább hiányzik. És akkor jogos a kérdés, hogy milyen példákat követek az életutamon? Kiket követek az életben, hogyan hatnak rám a körülöttem élők?
Visszatekintve, gyermek- és ifjúkoromat mélyen meghatározta szülőfalum plébánosa, Tincul Marian atya példája, akit a jó Isten 4 évvel ezelőtt hívott magához, miután közel 50 évig szolgálta a hívek közösségét Kiskrassóban és annak filiáiban! Lehet, hogy nem illett bele abba a mintába, amit a mai fiatalok keresnek, de az biztos, hogy szilárd, de érzékeny jelleme, karizmatikus modora és a hitének áhítatos és hűséges megélése sokakat befolyásolt és megérintett.
Emlékszem azokra az alkalmakra, amikor összegyűjtött minket, gyermekeket a plébániaépületben szabadidős estékre, szép tevékenységekkel teli közös találkozókra. Különös hatással volt rám, hogy a plébános bizalommal fordult hozzánk, a szentmisén és azon kívül is kis szolgálatokkal, feladatokkal bízott meg. A ránk fordított figyelem és a gondoskodás által éreztette velünk, hogy fontosak vagyunk, nagyra értékel bennünket. Jócselekedetei nem csak ránk, fiatalokra vonatkoztak, jó és nagylelkű szívvel mindenkinek adott, hajlandó volt segíteni bárkinek, aki rászorult. Az ajtaja nyitva állt, és mindenkit szívesen fogadott, ahogyan a Mennyei Atya is tárt karokkal fogad mindenkit, és senkit sem utasít el, aki Őt keresi. Ugyanakkor a plébános által lehetőségem volt felfedezni a zarándokhelyek lelkiségét, többek között Horvátországban is, amikor a nyári szünetben több hónapra eljuthattam, hogy felfedezzem a horvátországi Marija Bistrica zarándokhely gazdagságát (ahol a helyi plébános példamutató szolgálatával valóságos iránymutató volt nekem, akkori teológiai hallgatónak) és a hívek mély lelkiségét, akik hitük megerősítése céljából jöttek erre a kegyhelyre. A plébánosnak köszönhetően találkoztam különböző papokkal, szerzetesekkel vagy megszentelt személyekkel, akiknek odaadó példája arra ösztönzött és késztetett, hogy intenzívebben keressem Istent, és elmélyítsem a Megváltómmal való kapcsolatomat.
Amellett, hogy Tincul atya nagy hatással volt rám, és minden támogatást megkaptam az Úr és az emberek szolgálatára való felkészülésem során, egy másik lelkiatya, aki jelentős mértékben segített papi képzésemben és megerősített hivatásomban, Nikola Lauš SDS atya, a temesvár-erzsébetvárosi szalvatoriánus kolostor jelenlegi elöljárója. Tisztánlátása, az általa gyakorolt hit mélysége és őszinte, egyenes jelleme megerősített abban, hogy a papi szolgálat és az Istennek való szentelődés mellett döntsek. A papi képzésem és a hitben való növekedésem útján való jelenléte, lojális barátsága és bölcs útmutatása valódi segítséget és felbecsülhetetlen támogatást jelentett egész életem során. Testvéri szeretete sokszor adott nekem erőt, kedves és együttérző szolgálata az Úr ajándéka volt a számomra. Lelki gazdagsága, hitének ereje kétségtelenül arra ösztönzött engem, hogy közelebb kerüljek Istenhez, buzgóbban keressem Őt, és hogy újra lángra lobbanjon bennem a szentség utáni vágy, a vágy a kiválasztottal, a szeretett Megváltóval való közösség után, aki erre az útra hívott.
Hálás vagyok a Mindenható Atyának, és alázattal köszönöm neki mindazt, amit ezek a lelkipásztorok a szívembe oltottak, a hitért, az értékek gazdagságáért, az imitatio Christi konkrét és ragyogó példájáért. Bizonyára nem lennék ma itt, az Úr alázatos szolgájaként, ha ők nem kísértek volna életutamon.
De hivatásunktól függetlenül, a meghívás, úgy hiszem, mindannyiunk számára ugyanaz: Isten országa álljon létünk középpontjában; próbáljunk meg Isten gyermekeihez méltó módon élni; őrizzük meg azt a hiteles örömöt, amely az őszinte hitből és az üdvösség iránti élénk vágyból fakad, imádjuk a Teremtőt és szolgáljuk embertársainkat szerényen. Legyen hivatásunk, hogy „az Úr szíve szerinti” személyekké váljunk, akik a Jó Pásztorért élnek, mert végül is „Minden belőle, általa és érte van”.

A temesvári Püspökség sajtóirodája