A temesvári egyházmegyében élő bolgár nemzetiségű római katolikus hívek zarándoklatát a máriaradnai kegytemplomhoz hagyományosan a Szűzanya születésének (Kisboldogasszony) ünnepét megelőző napokban tartják. Idén a máriaradnai bazilikában szeptember 6-án és 7-én több szentmisét is bemutattak a Temesvárról, valamint a vingai, az óbesenyői, a berestyei plébániáról és más közösségekből érkezett zarándokok számára.
A bolgár hívek Mária-tisztelete nagyon mélyen gyökerezik az itt élő nemzedékek lelkében. Mint azt Augustinov Gjuka (György) atya, a temesvári Bolgár Személyi Plébánia plébánosa megfogalmazta, „ha nem lenne a Szűzanya, akkor árvák lennénk. De nekünk van egy égi édesanyánk, akihez bizalommal fordulhatunk, aki megóv és segít bennünket. És ez nem csak üres beszéd, ez a valóság.”
Augustinov Gjuka atyát a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola elvégzése után, 1963. április 21-én Márton Áron püspök szentelte pappá. Segédlelkészként Óbesenyőre került, majd plébánosnak nevezték ki Brestyére, ahol közel harminc évig szolgálta az Egyházat és a híveket. Ezt követte a temesvár-mehalai egyházközség 1993-ban. A Temesvári Esperesség élére 2000-ben nevezték ki, majd az újjáalakult Székeskáptalan tagja lett. Jelenleg a temesvári Bolgár Személyi Plébánia plébánosa. Augustinov atyát a Kisboldogasszony napi máriaradnai zarándoklatok kapcsán kértük beszélgetésre.

– Plébános úr, kérjük, mutatkozzék be az olvasóknak.
– Bolgártelepen születtem 1939-ben, nemsokkal utána Óbesenyőre költöztek a szüleim, így ott nevelkedtem. A hét osztály elvégzése után, 1953-ban felvételt nyertem a gyulafehérvári kántoriskolába, majd a Hittudományi Főiskolára, és tíz év múlva ott szenteltek pappá. Plébánosként először Omorba kerültem, ahol magyarul és románul miséztem, de mivel a szomszédos Berestyén sokkal több, zömében bolgár nemzetiségű hívő volt, rövid időn belül átköltöztem. Az ott töltött évek alatt naponta ingáztam a két település között, így az omori közösség valójában nem sínylette meg a cserét. Egy év múlva újabb egyházközségeket csatoltak a plébániához: Dentát, ahol ugyancsak éltek bolgárok is, az akkoriban tiszta német közösségnek számító Kisomort, a zömében magyarok lakta Partost, majd amikor 1990-ben a nagyzsámi plébánia feloszlott, a hozzá tartozó települések lelki gondozását a gátaljai lelkipásztorral közösen láttuk el. A mintegy ezer lelket számláló berestyei bolgár közösséghez sok szép emlék fűz. Három ifjúsági csoportunk volt, 200 gyermekkel és fiatallal foglalkoztam. A hittanórák mellett karácsonyra pásztorjátékkal, húsvétra keresztúttal készültünk, kirándulni jártunk – igaz, a kommunista időben másnap már jöttek is kihallgatni –, a hívekkel rendbe hozattuk a templomot. Mindig segítettek, ha kellett, hiszen ott még a párttagok is jártak templomba, és kiálltak mellettem, ha komolyra fordult a helyzet. Mert volt rá eset. Plébánosi működésem második évében, 1965-ben, például elsőáldozásra és bérmálásra készültünk, amikor a hatóságok azt a rémhírt terjesztették el, hogy disznóvész ütött ki a faluban. A települést elkerítették, se ki, se be. Akkortájt mindenkinek volt hízója, malaca az ólban – nekem is – és nem sok hiányzott, hogy a falu számos házához hasonlóan a plébánia épületét is lepecsételjék. A férfiak nagy részét elkülönítették, fertőtlenítőbe vitték, nehogy részt vehessenek a közös szentmisén. Mi több, a bérmálásra érkezett dr. Cziza Ferdinánd általános helynök urat is csak „alapos fertőtlenítés” után engedték a templomba. Csak úgy folyt a verejték meg a könny az arcán. Temesvári tevékenységemet 1993 októberében kezdtem a mehalai plébánián, a város szlovák és bolgár közösségének pasztorációját is végeztem egyidőben, akkor általában négy nyelven mutattam be a szentmiséket.

– A bolgár hívek radnai zarándoklata napjainkban is a Mária-tisztelet szép példája. Hogyan zajlott ez a korábbi évtizedekben?
– Mint azt már Önöknek 2020-ban, a radnai kegyhely 500 éves jubileuma alkalmából készített interjúban is elmondtam, első alkalommal édesanyámmal mentem Radnára, akkor körülbelül 10 éves lehettem. A templom mögötti dombon lévő keresztút tele volt orosz katonákkal, igaz, hogy nem törődtek velünk, de nem volt mindegy sem nekünk, gyerekeknek, sem az anyáknak. Arra is emlékszem, hogy otthon, ministránsként, a plébánossal a falu szélére mentünk, ahol a Radna felé indulásra kész lovas kocsik gyülekeztek. Az atya megáldotta őket, mi pedig megszámoltuk a kocsikat: százat, százharmincat, néha százötvenet is. A radnai búcsújárásokkor elöl haladt a kereszt, a templomi zászlók, majd gyalogosan a hívek, végül pedig a kocsik, amelyekre, ha szükség volt, felvettek egy-egy elfáradt gyereket vagy asszonyt, aki éppen nem érezte jól magát. Azt is teljes bizonyossággal állíthatom, hogy Berestye volt az egyetlen plébánia, amely sem a kommunizmus idején, sem később, egészen a Covid járványig soha nem szakította meg az évenkénti gyalogos zarándoklatát Máriaradnára. Ez körülbelül 130 km. Ez azt jelentette, hogy a búcsújárók hajnali 3 vagy 4 órakor ébredtek, ezután a helyi templomban részt vettek a szentmisén, és elindultak. Rövid pihenőre megálltak és reggeliztek Vejtén, majd ebédeltek Széphelyen, és este 6-7 óra körül megérkeztek Temesvárra. Miután az első éjszaka Temesváron aludtak, a búcsújárók a második napon Temesillésd községben töltötték az éjszakát, majd a harmadik nap délutánján, körülbelül 2-4 óra körül érkeztek meg Máriaradnára. Az óbesenyőiek valamikor régen az első éjszakát Perjámoson, a másodikat pedig Arad-Mikelakán töltötték. A kommunizmus idején a hatóság emberei képesek voltak a zarándokokat leszállítani a vonatról, buszról, vagy – például – elvinni egyenesen ki a földekre cukorrépa-szedni búcsújárás helyett. Berestyén például a hatvanas évek közepén, végén nem volt olyan szeptember, hogy a dentai rendőrőrs parancsnoka ne jött volna el egy-két héttel Kisboldogasszony előtt, hogy utasítson: állítsam le a radnai búcsújárást, ne engedjem a híveket főleg csoportosan zarándokolni, hogy ne legyen feltűnő. Hiába magyaráztam neki, hogy ezt nem fogom megtenni, mert nem szórakozásból mennek, hanem mindenki céllal megy, van, aki egészségért imádkozni, mások hálát adni, mások egyéb szükségből vagy fájdalomból – így hát nem tudom megállítani őket! Volt azonban egy taktika, ami eredményesnek bizonyult: ha nagyon korán keltünk, és csendben haladtunk át Dentán, majd később Dettán, utána általában már senki sem kötözködött a zarándokokkal. Igaz, akkor csupán egy-két lovas kocsi kísérte a búcsújárókat, ami a csomagjaikat vitte.

Az óbesenyői és a vingai hívek útban Radna felé – 1925

– Az egész bolgár közösségre jellemző ez a Szűzanyához való ragaszkodás?
– Igen. Néhányan a mieink közül az 1688-ban kirobbant oszmánellenes csiprovci (Чипровци, Bulgária) felkelés leverését követően menekült a Habsburg Monarchia területeire, így erre a vidékre is, és magukkal hozták a Boldogságos Szűz egyik ikonját. Ez a kivándorlási-menekülési hullám a 17-19. századi osztrák-török háborúkat követően nagyon megerősödött. Gyulafehérváron is volt egy templomunk, ami az 1848-1849-es forradalom után leégett, és Mogyorósi József matematika professzor állította, hogy ekkor semmisült meg az ottani bolgár közösség magukkal hozott kegyképe is. Annyi bizonyos, hogy ahonnan jöttünk, és itt is, ahol most élünk, illetve Szerbiában vagy akár Bulgáriában, szinte az összes templomot a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelték: Isten Anyjának Mennybevétele (Nagyboldogaszony), Mária Szent Neve, a Rózsafüzér Királynője, a Boldogságos Szűz születése (Kisboldogasszony) stb. Így hát nemzedékek nőttek fel a Boldogságos Szűz iránti szeretettel, bizalommal. Azt szoktuk mondani, hogy nem vagyunk igazi bánsági bolgárok (Balgare-palćene), ha nem tiszteljük a Szűzanyát. Így hát, amikor itt az őseink letelepedtek, Radna volt a mindenük. A bolgárok, földműves nép lévén, nem mentek szabadságra, így a gyermekek minden vágya az volt, hogy a szülők elvigyék őket magukkal Radnára. Van egy régi fotó is arról, amikor az óbesenyői hívekhez, amikor Vingán mentek keresztül, csatlakoztak az ottaniak is, és a képen jól látszik, hogyan egyesül a két zarándokcsoport, mint amikor két folyó egymásba torkollik. Onnan együtt mentek tovább.
Ugyanakkor a többségében bolgárok lakta falvakban létezett, létezik egy hordozható Szűzanya-szobor, amit a körmenetekre is vittek, és ami előtt minden jeles alkalommal, legyen az esküvő, keresztelő, temetés vagy egyéb esemény, a hívek letérdelve imádkoztak. Vasárnaponként a fehér ruhába öltözött, fehér koszorús elsőáldozó lányok meg a fiúk, akik az elsőáldozás után kezdtek ministrálni, kis zászlókkal a kezükben ott álltak egész mise alatt két sorban a Szűzanya szobra előtt. Itt jegyzem meg, hogy a közösségünkben szinte minden lány a keresztségben a Mária nevet kapta, kapja. Például az én családomban mindkét nagyanyám Mária volt, édesanyám és a húgom szintén, ahogy a nagynénim is. A másik kedvelt név az Anna, a Szűzanya édesanyjának neve. Vagy az Annamária. A szentek közül, földműves nép lévén, Szent Vendelt tiszteljük, meg persze Szent Annát, akinek a szobrát a július 26-i névünnepén mindig napraforgó koszorúval vagy csokorral díszítjük, ez a mai napig hagyomány. Mint azt már mondottam, nálunk a teremtő Isten és Jézus mellett a Szűzanyát tiszteltjük kiemelkedő módon. Ahogyan egy kisgyermek kérdezte a hittanórán, amikor a keresztvetést tanítottam nekik: az Atya, a Fiú és a Szentlélek – de hol van az anya? Nos, nálunk, bolgároknál a Szűzanya mindig jelen van az imáinkban. Amikor Berestyén voltam plébános, mintegy ötven Rózsafüzér társulatunk volt, de most is van körülbelül harminc, a temesvári közösségben pedig jelenleg tizenkettő. Régebben a bolgár asszonyok, akár a templomba mentek, akár temetésre, litániára vagy egyéb liturgiára, a kezükön ott viselték a rózsafüzért. Enélkül nem mentek el otthonról. Karácsony előtt, adventben a Szállást keres a Szent Család hagyományába is sok csoport bekapcsolódott. Itt megint csak a Szűzanya került előtérbe, aki a Megváltót a világra hozta. Nálunk például a Mi Atyánk és az Üdvözlégy Mária imák egybetartoznak. Már nagy fiú voltam, és nem jöttem rá, hogy ez valójában két külön imádság, mivel nálunk elképzelhetetlen volt elmondani a Mi Atyánk-ot, és nem imádkozni el vele együtt az Üdvözlégy Máriá-t is. A házainkban, a két ablak közötti részen / falon, a szobában középen függött a feszület, jobbra és balra pedig Jézus Szíve és Mária Szíve. A lányok mindig Mária-érmet viseltek a nyakukban, amelyet „mărijce”-nek hívunk, Mária kicsinyítő képzős nevéből. Sok más nép is oltalmazójának vallja a Szűzanyát, de ez így van jól, hiszen ő mindenkin segít. Mi, bolgárok, úgy érezzük, hogy senkihez sem tartozunk igazán, gyakran a nyelvünket beszélő papok nélkül, sok esetben iskola nélkül voltunk, tehát megfosztva az anyanyelven tanulás lehetőségétől. Ha nem lenne a Szűzanya, akkor árvák lennénk. De nekünk van egy égi édesanyánk, akihez bizalommal fordulhatunk, aki megóv és segít bennünket. És ez nem csak üres beszéd, ez a valóság.

– Ezt a Szűzanya iránti tiszteletet, ragaszkodást sikerül átadni a következő nemzedékeknek?
– Most már nehezebb, mivel a nagyvilágban szétszórva élünk, az emberek is elkényelmesedtek, nem minden vasárnap jönnek el a plébániatemplomainkba. Több a vegyes házasság is. A szép népviseletet az ünnepek alkalmával azért magukra öltik a fiatalok, igaz, a háttérből biztatjuk is erre őket. Azért igyekszünk keresztény szellemben nevelni a gyermekeket, tartok nekik elsőáldozási és bérmálási felkészítőt, az elmélkedések a közösségi oldalon is követhetők, csakúgy, mint a bolgár nyelvű imák, énekek.

– Köszönjük a beszélgetést.

Történelmi visszapillantó
Roos Márton nyugalmazott temesvári püspök Erbe und Auftrag című, a csanádi egyházmegye történetét ismertető többkötetes munkájában a következőket találjuk a bolgár népcsoportról (I/2a kötet, 3. fejezet, passim).

A bolgárok nem szlávok, inkább egy elszlávosodott török eredetű népcsoport. Amikor elfoglalták a mai Bulgária területét, csak részben voltak keresztények. A középkorban a ferences szerzetesek egy ideig akadálytalanul tevékenykedhettek ezen a vidéken, és sikerült a bolgárok egy kis részét megnyerniük a katolikus egyház számára. A Szent Liga háborúja idején ezek a katolikusok gyakran értékes szolgálatot tettek a császári hadseregnek, és annak visszavonulása során választás elé kerültek: vagy szembenéznek a törökök bosszújával, vagy elmenekülnek.
A karlócai békeszerződés következtében Havasalföld nyugati fele a császár fennhatósága alá került, és a menekülő bolgárok egy része – közülük sokan Čiprovac (Csiprovac) környékéről származtak – ezen a vidéken telepedett le. Mások kelet felé, Munténiába vándoroltak, ahol utódaik – erősen elrománosodva – mind a mai napig Cioplea és Popeşti-Leordeni településeken élnek Bukarest közelében. Voltak, akik tovább vonultak északra, Erdély irányába.
A 17. század végén és a 18. század elején jelentős bolgár közösségek éltek Râmnicu Vâlcea és Krajova városában is. Ez utóbbi helységben született 1694-ben Nikolaus Stanislavich, a későbbi nikápolyi és csanádi püspök, aki maga is ferences szerzetes volt. A temesvári Szent György-székesegyház kriptájában ma is megtalálható Stanislavich püspök sírköve, amelynek felirata: „Az egyetlen, legjobb és legnagyobb Istennek (a dicsőség!). Itt nyugszik Fráter Nikolaus Stanislavich, a Bolgár–Vlah tartományból, a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett ferences rendből, a kisebb testvérek obszerváns ágából, Csanád püspöke, a bűnös. Imádkozzatok érte Istenhez!”

Húsvét, Vinga, 1973

A közösségek legrégebbi anyakönyvei alapján ma is nyomon követhető e népcsoport kalandos vándorlásának útvonala. Közülük folyamatosan kerültek ki egyházmegyés és szerzetes papok, akik hivatásukkal gazdagították az egyház életét.
A belgrádi békeszerződés, amely az 1737–1739-es török háborút zárta le, újabb menekülésre kényszerítette ezeket a katolikusokat – akik nemcsak bolgárnak, hanem „paltyán”-nak is nevezik magukat, feltehetően egyik nagy misszionáriusuk nyomán. A visszavonuló császári seregekkel együtt érkeztek a Bánságba. Itt az elhagyatott pusztákon kaptak letelepedési lehetőséget: Tenesrékás, Óbesenyő és Vinga környékén.
E népcsoport kis létszámú, szorgalmas és értelmes, jelentős öntudattal rendelkező közösség. Latin betűkkel írnak, nem cirill betűkkel, olyan nyelvjárást beszélnek, amely csak itt ismert, és hagyományaikat nagy odaadással ápolják. Büszkék hitükre, és idegenben is összetartanak. A bolgárok egyházmegyénkben kiváló kertészek, remek cukrászok, és jól értenek a gazdálkodáshoz.
A két nagy plébánia, Óbesenyő és Vinga mellett – utóbbi 1744-ben vásárolta meg a vásártartás jogát Mária Terézia császárnőtől –, bolgár családok telepedtek le Lovrin, Denta, Berestye és Módos helységekben is. Ezen kívül kisebb bolgár közösségek élnek Székelykevén, Káptalanfalván és Nagyerzsébetlakon – ezek Módossal együtt a mai szerb Bánságban helyezkednek el. A 20. század közepétől kezdve bolgárok a Bánság nagyobb városaiban is letelepedtek, mint például Temesváron és Aradon, valamint Nagyszentmiklóson.