„Ezerkilencszázötvenegy júniusában, a nagyszüleim és a szüleim kuláklistára kerültek, és a Bărăganba deportálták őket. Nem voltunk mi gazdagok, csak a falunk volt rossz helyen – a szerb határ mellett –, és mivel akkor a politika úgy diktálta, egyből gyanús elemekké váltunk. Akkor negyvenezer embert telepítettek a szerb határ mellől a Bărăganba. Velünk Perieţi településen állt meg a tehervonat, és kitettek bennünket a szabad ég alá egy repceföldre…” – így emlékezett Msgr. Túry László nagyprépost, temesvár-újkissodai nyugalmazott plébános a családja kitelepítésére a Bărăgani-síkságra, amely egyik napról a másikra, 1951. június 17-ről 18-ra virradó éjjel, az ortodox pünkösdkor és június 18-án, hétfőn történt. Számára – akárcsak a több ezer elhurcolt család számára – a kitelepítés megtörte az élet természetes rendjét: kényszerű átlépést jelentett az otthon biztonságából egy bizonytalan, rájuk kényszerített új életszakaszba. Azoknak, akik átélték, ez a tapasztalat sorsuk fájdalmas és meghatározó mérföldkövévé vált.

A vasfüggöny mögött
Az 1951 nyarán történt események megértéséhez szükséges felidézni az 1950-es évek elejének politikai és ideológiai hátterét. Egyfelől Románia átfogó szovjetizálási folyamat közepén állt, átvéve a keleti modell által előírt struktúrákat és gyakorlatokat. Másfelől az 1948-as szakítást követően egyre feszültebbé váló szovjet–jugoszláv viszony közvetlenül befolyásolta Románia kül- és belpolitikáját, amely ekkor már Moszkva befolyási övezetéhez tartozott. Az adott korszak logikája szerint a román hatóságok követték a Szovjetunió által kijelölt irányvonalat, és nyíltan szembefordultak mindazzal, amit a propaganda imperializmusnak, illetve a belgrádi „titoista áruló csoportnak” nevezett.
A Szovjetunió és Jugoszlávia között egyre látványosabbá váló ellentétek gyanakvást és politikai nyomást eredményeztek. Sztálin és Tito rivalizálása, valamint Jugoszlávia makacs ellenállása a szovjet direktívákkal szemben Moszkva tekintélyét aláásó fenyegetésként jelent meg. Ebben a feszült légkörben Románia olyan biztonsági intézkedéseket vezetett be, amelyek közvetlen hatással voltak a jugoszláv határ mentén élő lakosságra, a határtól számított 25 kilométeres sávban.
A deportálások teljes közösségeket érintettek anélkül, hogy az adott személyek bármilyen egyéni bűnt követtek volna el. Mindezt tovább súlyosbította, hogy ugyanebben az időszakban zajlott Romániában a mezőgazdaság kollektivizálása, amely számos bánsági faluban ellenállásba ütközött. A hatóságok úgy vélték, hogy néhány család erőszakos áttelepítése megkönnyítheti az új agrárstruktúrák bevezetését, és erősítheti a politikai ellenőrzést a vidéki térségek felett.

A „nem megbízható elemek” eltávolítása
Ahogyan Silviu Sarafolean (Temesvár) Deportările în Bărăgan. Cauze şi consecinţe (politice, economice și sociale) című munkájában megfogalmazza, „a deportálások kiváló alkalmat jelentettek a kulákoknak minősített, nem megbízható elemek eltávolítására is.
A Bărăganba történő kényszerű áttelepítést a kommunista párt és az állam represszív szervei hosszasan tervezték és készítették elő. Gheorghe Gheorghiu-Dej 1949. március 3–5. között tartott jelentésében, a Román Munkáspárt Központi Bizottságának plénumán, amelyet a mezőgazdaság szocialista átalakításának szentelt, hangsúlyozta a «kapitalista elemeknek a mezőgazdaságban való korlátozásának és felszámolásának» szükségességét, valamint a «parasztság kérdésének megoldását a proletárdiktatúra feladataként». «A parasztság iránti politikánknak» – folytatta a jelentés – «világosnak kell lennie: a szegényparasztságra támaszkodunk, szövetséget kötünk a középparasztsággal, és állandóan harcolunk a kulákság ellen.»
Az akció alapját több kormányhatározat képezte: a H.C.M. 200/1950, a H.C.M. 326/1951, a H.C.M. 1154/1950. október 26., valamint a H.C.M. 344/1951. március 15.
Teohari Georgescu belügyminiszter egy hivatalos levélben javasolta a kormánynak a H.C.M. 1154/1950. október 26-i határozat 6. cikkének módosítását és kiegészítését. Ez 1951. március 15-én történt, három hónappal a deportálások előtt.
«6. cikk: A belügyminiszter döntéssel elrendelheti mindazon személyek eltávolítását a zsúfolt központokból, akik nem tudják igazolni ott-tartózkodásukat, valamint mindazon személyek kitelepítését bármely településről, akik megnyilvánulásaikkal ártanak a dolgozó népnek és a Román Népköztársaságban a szocializmus építésének. A kitelepítettek számára kötelező lakhelyet kell kijelölni valamely településen.»
A dokumentumot Teohari Georgescu, Iosif Chișinevschi, Vasile Luca, Ana Pauker, Gheorghe Gheorghiu-Dej és Dumitru Coliu írták alá.
Ezt követően kiadták a H.C.M. 326/1951. augusztus 27-i határozatot, amely a Ialomița és Galați régiók állami gazdaságainak munkaerő-ellátását volt hivatott biztosítani. Több mint két hónappal a Bărăganba való érkezés után a kunyhók zsúfolt telepei «legalitást» nyertek, mivel engedélyezték olyan lakóközpontok létrehozását, ahol más régiókból érkező mezőgazdasági munkások családjaikkal együtt letelepedhetnek. A kormányhatározatok azonban egyetlen szóval sem említik a deportálás tényét.”

A tragédia számokban
Bár nem létezik átfogó és teljes adatbázis az összes Bărăganba telepített személyről és családról, a statisztikai adatok szerint számuk elérte a 40 320 főt, ami 12 791 családot jelentett. A többség Temes, Krassó-Szörény és Mehedinți megyék járásaiból származott, többek között: Nagyszentmiklós, Temesvár, Detta, Oravicabánya, Resicabánya, Újmoldova, Almás, Szörényvár, Strehaia, Arámabánya, Vânju-Mare.
A Bărăgan, 1951 – Fotomemoria unei deportări (2., bővített kiadás, 2015), a Bărăganba Deportáltak Egyesülete által kiadott album-kötet szerint:
„A Bărăganban 18 települést jelöltek ki, amelyeket a későbbi Constanța, Ialomița és Galați régiók területén kellett létrehozni. A kormányhatározatban foglalt intézkedések végrehajtásához biztonsági csapatokat, milíciát és határőröket vezényeltek ki jelentős létszámban: 9877 katona zárta le az érintett területeket, 10 229 főt mozgósítottak a begyűjtéshez és kíséréshez, továbbá 9 század, összesen 1638 katona, valamint Szörényvárról még 2 század, 326 fővel, alkotta a bevetésre kész tartalékot. Románok, németek, bolgárok, szerbek, magyarok, arománok, besszarábiaiak és bukovinaiak indultak útnak családjaikkal együtt a Bărăgan felé, 59 tehervonatba zsúfolva, katonai őrizet alatt. A 14 kijelölt végállomáson az embereket a puszta mezőn tették le; az egyetlen tájékozódási pont a földbe szúrt karó volt.”
Ugyanez az album fényképeken mutatja be a kitelepítettek által néhány nap alatt, a Bărăgan perzselő hőségében, a rendelkezésre álló anyagokból felhúzott szegényes kunyhókat és földbe vájt putrikat. A képek ugyanakkor a különböző falvakból érkezett emberek közötti szolidaritást is megörökítik: egymást segítve építettek tartósabb, vályogból készült házakat, amelyek menedéket nyújtottak a kemény teleken, és együtt dolgoztak a rizsföldeken, a gyapot ültetésén vagy betakarításán.

Túry László atya visszaemlékezése († 2019. március 21.)
Msgr. Túry László nagyprépost, a temesvár-újkissodai egyházközség nyugalmazott plébánosa 1928. május 7-én született a Temes megyei Dezsánfalván. A neves temesvári Piarista Gimnáziumban érettségizett 1948-ban. Azt követően előbb a temesvári Hittudományi Főiskolára iratkozott be, majd annak bezárása és megszüntetése után a gyulafehérvári papi szemináriumba. Ám még mielőtt beiratkozhatott volna Gyulafehérvárra, szüleivel és nagyszüleivel együtt kényszerlakhelyre telepítették a Bărăganba.
A Temesvári Egyházmegye sajtóirodájának adott interjúban így idézte fel azokat az időket:
„Ezerkilencszázötvenegy júniusában, a nagyszüleim és a szüleim kuláklistára kerültek és a Bărăganba deportálták őket. Nem voltunk mi gazdagok, csak a falunk volt rossz helyen – a szerb határ mellett -, és mivel akkor a politika úgy diktálta, egyből gyanús elemekké váltunk. Akkor negyvenezer embert telepítettek át a szerb határ mellől a Bărăganba. Velünk Perieţi helységben állt meg a tehervonat, és kitettek bennünket a szabad ég alá egy repceföldre… Sok időnk nem maradt arra, hogy az otthon hagyott ház és kevés javaink miatt bánkódjunk, mert a bărăgani pusztaságban a túlélés és a magunkkal hozott háziállatok elhelyezése és ellátása volt a legsürgetőbb feladat. Az első napokban és főleg az éjszakákon, amíg el nem készült a mi kunyhónk is, nem volt fedél a fejünk felett, ahova behúzódhattunk. Ami igazán foglalkoztatott bennünket, az a jelenlegi helyzetünk és a bizonytalan jövő volt. Mégsem estünk kétségbe, főként azért nem, mert sok más családdal osztoztunk a nyomorúságban, és rendkívüli együttérzést tanúsítottunk egymás iránt, nemzetiségtől és vallástól függetlenül. Ott nem számított, hogy ki a magyar, a román, a szerb vagy a bolgár, és milyen vallású. Mindannyian deportáltak voltunk, és segítettük egymást a munkában, a házak építésében. Én, mint papnövendék, engedéllyel szentmisét mutattam be a szabad ég alatt, amelyen katolikusok, reformátusok és más felekezetű embertársaink, mindannyian együtt imádkoztunk. Később a gyermekek első szentáldozását is megszerveztem. A közös sors és a nyomorúság összekovácsolt bennünket. Testvérekként éltünk a Bărăgan végtelen pusztaságában, több ezer ártatlan emberrel együtt, akiknek ugyanabban a meghurcoltatásban volt részük.

Egy ideig földbe vájt kunyhóban laktunk. Szerencsére az első tél enyhe volt. A harmadik évben azonban a Crivăț olyan hatalmas hófúvásokat okozott, hogy a szomszédoknak kellett kiásniuk azokat, akik a házukban rekedtek. Ahogy teltek az évek, egyre inkább erősödött bennünk a remény, hogy a szerbek után minket is hazaengednek. Körülbelül öt évig éltünk ott, egészen Sztálin halála utánig. Nyáron napszámosként dolgoztam, télen ismételgettem a tananyagot, készültem a teológia folytatására. Ott tartózkodásunk harmadik évében Gyulafehérvárra szöktem, hogy folytathassam megkezdett tanulmányaimat. Mivel semmilyen személyes igazoló iratom nem volt, mert azokat a hatóságok elkobozták, a főiskola tanárai egy hónapig rejtegettek, amíg sikerült összeszednem az évi tananyagot, hiszen gyakorlatilag szökevény voltam. Tanulni azonban csak a bărăgani lakóhelyünkre tértem vissza. Végül hazaköltözhettünk, iratokat is kaptunk, így 1957-ben befejeztem a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolát. Márton Áron püspök szentelt pappá, huszonkét társammal együtt. Nekünk szerencsénk volt, hogy visszatérhettünk a dezsánfalvi otthonunkba, de sok család soha nem térhetett vissza a szülőfalujába: vagy elfoglalták mások a házaikat, vagy a hatóságok nem engedték meg nekik a hazatérést. Ők kénytelenek voltak másutt folytatni az életüket.”
Ma, 75 év távlatából a deportáltak tanúságtételei a méltóság és a hit örök érvényű leckéi maradnak. Az igazságtalanság közepette is életben tartották a reményt, és a félelem helyett a szolidaritást választották. Emlékük arra kötelez bennünket, hogy megbecsüljük a szabadságot, védelmezzük az emberi méltóságot, és soha ne feledjük azok áldozatát, akik átélték e nehéz időket.

A temesvári Püspökség sajtóirodája

Fotók: Heinrich Freihoffer: Sklaven im Baragan, Das Banat und die Banater Schwaben (kiadta: Landsmannschaft der Banater Schwaben aus Rumänien in Deutschland e.V., 2. kötet), Túry László atya személyes gyűjteménye.