Néhány hónappal a második világháború vége előtt a Szovjetunió Államvédelmi Bizottságának 7161. számú rendelete, amelyet 1944. december 16-án írt alá Joszif Visszarionovics Sztálin, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára, a következőt rendelte el: „Minden munkaképes német – 17 és 45 év közötti férfiak és 18 és 30 év közötti nők – mozgósítása és internálása a Szovjetunióba munkára, akik Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia Vörös Hadsereg által felszabadított területein tartózkodnak.” 1945 januárjától körülbelül 33 000 bánsági svábot „mozgósítottak”, ami azt jelentette, hogy a Szovjetunióba deportálták őket az úgynevezett újjáépítési munkálatokra. A túlzsúfolt marhavagonokban a román-szovjet határra szállított személyek között volt egy fiatal temeskenézi anya is. Kétéves kisfiát férje szüleinek gondjaira bízta, nem tudva, hogy viszontlátja-e majd valamikor. A háború zűrzavarában családok millióinak élete hullott darabokra. A nagyszülők által éveken át nevelt kisfiú sorsa különleges fordulatot vett. A gyermek, aki akkoriban még nem fogta fel a körülötte lévő világ tragédiáját, később pap, majd püspök lett: ő Martin Roos temesvári nyugalmazott püspök, akit a sajtóiroda munkatársai kérték, hogy idézze fel azokat az időket.

– Püspök Atya, milyen személyes emlékeket ébresztenek Önben a deportálásokról szóló megemlékezések, különösen úgy, hogy az édesanyja is a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások között volt?
– Az 1945. január 15-éhez nem fűződnek személyes emlékeim. Akkoriban alig voltam kétéves, és valószínűleg aludtam, amikor édesanyámnak búcsút kellett vennie tőlünk. A körülöttem zajló felfordulásból semmit sem érzékeltem. Természetesen idővel megéreztem és felfogtam anyám hiányát. Télen nálunk minden este volt „fonó”. Összejöttek a szomszédok: az asszonyok fontak, a férfiak a falu ügyeit beszélték meg vagy kártyáztak. Egyik este – ma is látom magam előtt – ott ültem a díványon, és hangosan zokogtam. Amikor lassan összegyűltek az emberek, egyik a másik után kérdezte: Mi baja van, miért sír Martin? Erre a nagymama, aki tudta az okát, azt felelte: Az anyja után sír. Erre mindenki sírni kezdett, hiszen mindenkinek volt valakije a családban vagy a rokonságban az elhurcoltak között… Ez az első emlékem az anya, a szülők hiányáról. És ez az emlék mindmáig megmaradt!

– Hogyan zajlott a deportálásra kijelölt emberek összegyűjtése? Volt egy gyülekezési pont, ahonnan elvitték őket?
– Mindazt, amit tudok, később hallottam vagy magam raktam össze. Valószínűleg előre értesítették az embereket. Már napokkal a „toborzás” előtt pletykák keringtek a faluban, tudták, hogy listákat készítenek a városházán, és néhányan, akik már előbb megtudták, mi fog történni, „elmenekültek”, elbújtak, hogy elkerüljék ezt a sorsot. Január 15-én az embereket több hétre elegendő élelmiszerrel és meleg ruhákkal felpakolva az iskolába rendelték. Innen a szerencsétleneket lovas kocsikkal Temeskenézről Vingára szállították, ahol szintén néhány napig az iskolában táboroztak, mielőtt az egész környékről összegyűjtött deportáltakkal együtt marhavagonokba rakták őket. Ez idő alatt a hozzátartozók még felkereshették szeretteiket, és egyikükről‑másikukról még gondoskodhattak. El lehet képzelni, milyen jelenetek játszódtak le ezekben a napokban a vingai vasútállomáson. Valamikor aztán egy mozdony elvitte a vagonokat, és megkezdődött a több hétig tartó utazás. Nem tudom, milyen útvonalon haladt a szerelvény. Az egyik csoportot Máramarossziget felé vitték Ukrajnába. Egy másik szerelvény Moldván keresztül haladt, és Focșaninál lépte át a határt. Ezen a két határállomáson rakták át a honfitársainkat a szovjet vagonokba, hogy a szélesebb orosz nyomtávú síneken tovább szállítsák őket Ukrajnába. Focșaniban az átrakodás során engedték az embereket vízhez jutni, így mindenki körülvette az ott lévő egyetlen kutat. A zűrzavarban egy temeskenézi, meglehetősen sovány, rosszul öltözött férfi is ott állt várva, hogy sorra kerüljön, és vizet vehessen. Az orosz őr, abban a hitben, hogy egy moldovaival van dolga, nyersen ráripakodott: „Mit keresel itt? Tűnj innen, menj tovább!” Honfitársunknak sem kellett kétszer mondani, azon nyomban útnak indult gyalog Moldvából Temeskenézre. Hetek múlva bukkant fel otthon. Így tulajdonképpen megmenekült, mert legyengült egészségi állapotával és nyomorúságos külsejével bizonyára megfagyott volna Oroszországban vagy már az odavezető úton. Kezdetben nem lehetett tudni, hová viszik az embereket, mennyi időre, vagy hogy egyáltalán hazatérnek‑e valaha. Ebben a bizonytalanságban éltünk hónapokon át. A faluban ekkorra már csak az idősek és a gyermekek maradtak, valamint a „kolonisták”. Nekem szerencsém volt: egyedüli gyermekként apai nagyszüleim továbbra is gondoskodtak rólam. Anyai nagyszüleimnek – akiknek három lányuk és három vejük Oroszországban, a fiuk pedig a háborúban volt – két másik unokáról kellett gondoskodniuk, az én unokatestvéreimről. Egy másik nagynéném két gyermekkel maradt egyedül; férjét, a gyermekek apját Oroszországba hurcolták, és soha nem tért haza, belehalt a nélkülözésbe. Voltak gyermekek, akiknek senkijük sem maradt. Az apa a háborúban harcolt, az anyát Oroszországba vitték. Az ilyen elhagyott gyermekek támogatására hozta létre Nischbach prelátus az úgynevezett Kinderhilfswerk-et vagyis a Gyermeksegély mozgalmat, aminek keretében a plébániákon élelmiszert és ruhát gyűjtöttek a számukra. A gyermekeket többnyire a Lioba‑nővérek fogadták be, de Temesváron, a Bonnaz utcában működő katolikus árvaházban a Notre‑Dame iskolanővérek is gondoskodtak róluk. A püspökségi levéltárban ma is találhatók listák ezekről a gyűjtésekről. Különösen ki kell emelni az újradnai Gyermeksegély mozgalmat és annak szorgalmas munkatársait, támogatóit.

– Püspök Atya, hány személyt deportáltak szülőfalujából, Temeskenézről, és közülük hányan tértek haza?
– Körülbelül 150 embert deportáltak, közülük 38-an meghaltak a nélkülözések következtében. Miután az embereket elhurcolták, néhány hónap elteltével időnként érkezett egy-egy képeslap, csupán néhány szó, de mégis életjel: Jól vagyok, egészséges vagyok. Üdvözlet a gyermekeknek, a szülőknek, és ennyi. De ez volt az első hír, aminek eredményeként megtudtuk, hogy hol vannak a szeretteink. A legtöbbjüket a Donyec-medencében, a szénbányákba vitték. Mások a mezőgazdaságban vagy az újjáépítésben dolgoztak. Köveket és maltert hordtak. A háborúban lebombázott romokból próbáltak ismét használható épületet emelni. Mivel télen, a nagy hidegben is dolgozni kellett, a habarcs hamar megfagyott, és tavasszal újra összeomlott az egész. Így a munkának nem volt igazán értelme. Amíg Oroszország konzerveket és élelmiszert kapott Amerikától, az elhurcoltak nem nélkülöztek. Egyébként csak üres káposztalevest kaptak, ami nem tartott sokáig. Szükség esetén koldulni jártak, és bár a helybelieknek is alig volt valamijük, mégis juttattak egy keveset a láger lakóinak… 1946-tól kezdtek hazaérkezni az első betegszállítmányok. Csontig lesoványodva sokan belehaltak az elszenvedett megpróbáltatásokba, míg mások már útközben meghaltak az alultápláltság miatt.

– Hogyan zajlott az édesanyjával való találkozás, amikor visszatért a Szovjetunióból? Milyen volt az út hazafelé?
– 1949 végén végre hazaengedték a lágerek túlélőit. Édesanyám november 21-én, a 28. születésnapján érkezett haza. Nagyon jól emlékszem rá. Miután az első transzportok megérkeztek, a falu lakosságának majdnem fele minden egyes beérkező vonathoz kiment az állomásra. Izgatottan várták, vajon mikor szállnak le a vonatról a hozzátartozóik… A keresztanyámtól, aki egy-két nappal korábban érkezett meg, megtudtuk, hogy édesanyám az egyik következő vonattal fog megérkezni. Így az idős nagynénémmel együtt sietve elindultunk a vasútállomásra, és izgatottan vártuk egyik vonatot a másik után. Amikor november 21‑én délután befutott a temesvári „motorvonat”, és édesanyám kiszállt az egyik hátsó kocsiból, a nagynéni hirtelen megragadott, és csak ennyit mondott: „Ott van az édesanyád!” Ez volt öt év után a várva várt találkozás. Ahogy anyám később elmesélte, leszálláskor először csak a nagy tömeget látta, majd megpillantotta a nagynénit, mellette pedig „az időközben megnőtt fiút”, és magában azt gondolta: „Ez bizonyára ő lesz!” Egy rövid üdvözlés után kézen fogva, egymás mellett elindultunk haza. Nagyon boldog voltam… Az idős nagynénit útközben valahol szem elől tévesztettük.

– Mit mesélt édesanyja a lágerről?
– Az elkövetkező hetek és hónapok beszédtémája adott volt: az élet a lágerben, a láger körül élő helyiek mindennapjai, a koldulás, a munka a bányákban, az építkezéseken, a mezőgazdaságban. Mesélték, hogyan szállították őket túlzsúfolt marhavagonokban a hosszú, három‑négy hétig tartó út során. Azt ették, amit otthonról vittek magukkal. Csomagoltak ugyan némi élelmet, de egy idő után minden elfogyott. A lágerben fából összetákolt barakkok álltak, sok helyen az épületek még romokban hevertek, ajtók és ablakok nélkül. Idővel a férfiak valahogy mégis jobb állapotba hozták őket. 1945 januárjában és februárjában rettenetes hideg volt. Az őrök rendszerint csak akkor engedték a deportáltakat a lágerben maradni, ha legalább mínusz negyven fok volt. Nem sokkal az emberek elszállítása után eljutottak hozzánk az első halálesetekről szóló hírek, amelyek az „Oroszország‑trauma” legelső és legkorábbi emlékeit jelentik számomra. Ilyenkor az emberek összegyűltek a halottasháznál, hogy együtt imádkozzanak és sírjanak, gyászlapokat nyomtattak és osztogatták őket emlékbe és imaként. Ilyeneket ma is találni régi imakönyvekben. Ezeket össze kellene gyűjteni és valahol megőrizni: a korszak megrendítő dokumentumai! Amit Oroszországban átéltek és elszenvedtek, azt gyakran versbe, még inkább dalba foglalták: „Tief in Russland bei Stalino”, „Nach meiner Heimat da sehnt’s mich wieder”, „Heute Nacht bin ich aufgewacht und hab’ geweinet”… Így énekelték ki magukból a fájdalmat, a szenvedést és a szörnyű élményeket. Már Oroszországban kialakult egy egész láger-irodalom.

– Hol és hogyan temették el azokat, akik sajnos életüket vesztették? Volt‑e pap, aki a temetési szertartást elvégezte?
– Akik a lágerben haltak meg, azokat a lágerlakók temették el egy temetőben. Pap nem volt jelen, és csak ritkán került kereszt a sírra. Ameddig ott voltak, a hozzátartozók vagy a szomszédok természetesen gondozták szeretteik sírját, és fájó szívvel búcsúztak halottaiktól, amikor elhangzott: „Indulás haza!”

– Hogyan zajlott a hazautazás?
– Mindenki összepakolta a kis holmiját, és többnyire nagyobb csoportokban indultak útnak. Máramarosszigetnél léptek ismét román földre. Édesanyám még cukorkát is hozott nekem. Az utolsó években már kaptak szerény fizetést a munkájukért, és a szomszédos nagyobb település piacán meg tudták vásárolni, amit éppen árultak. Gyakran azonban el voltak adósodva, mert a lágerben az élelmiszer drágább volt, mint a havi kereset. A már említett Gyermeksegély mozgalom mellett Nischbach prelátus 1947-ben létrehozta a Heimkehrerhilfswerk-et, a Hazatérők Segélyszervezetét is, amelynek célja az volt, hogy az érkező deportáltaknak azonnali segítséget nyújtson. A határátkelőknél a Szent Lioba bencés nővérek és az egyházmegye papjai várták a hazatérőket pénzzel, gyógyszerekkel, élelmiszerrel és ruhával, hogy megkönnyítsék további útjukat. Mindezt az egyházmegyei Caritas gyűjtései finanszírozták. Ez a két egyházmegyei mozgalom jelentős segítséget jelentett. Itt külön meg kell említeni Patricia Zimmermann bencés nővért, valamint az akkori káplánt, Stefan Fischert. Mindketten néhány év börtönnel fizettek a határon végzett szolgálatukért a kommunista uralom alatt.

– Hogyan történt a közösségbe és a társadalomba való visszailleszkedés? Az édesanyjának rendszeresen jelentkeznie kellett a milícián?
– Nem, a hazatérőket már nem zaklatták tovább. Mindenki igyekezett munkát találni, és újra elkezdődött az úgynevezett normális élet. Tulajdonképpen mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. Voltak azonban, akiket néhány évvel később, 1951 nyarán a Bărăganba deportáltak. Ebben az esetben nem a nemzetiségük volt az „ok”, hanem a család jobb anyagi helyzete. Tehetősebbek voltak az átlagnál; őket nevezték akkoriban „kulákoknak”, a „munkásosztály ellenségeinek”, holott tisztességes emberek voltak, akik senkinek sem ártottak. A távolabbi rokonságunkból is elhurcoltak egy családot öt évre a Bărăgan‑sztyeppére, és a szabad ég alatt, a puszta mezőn rakták ki őket, sorsukra hagyva – pedig az öreg nagybácsi már több mint 90 éves volt! Minket békén hagytak, mert a családban három idős élt, egy kiskorú gyermek, vagyis én, és egyetlen keresőként az édesanyám. Összesen öten laktunk a ház első szobájában, a kamrában pedig a két kolonista húzta meg magát. Egyáltalán nem volt irigylésre méltó helyzet. De ez már egy másik fejezet!

– Két kolonista!?
– Igen. Mócföldről, a három Körös folyó vidékéről érkeztek az úgynevezett móc telepesek a német családok házaiba. Ahol két szoba volt, az egyikbe egy móc családot költöztettek. Nekünk szerencsénk volt, mert hozzánk csak a családfő, Moș Petre, és legidősebb fia, Nicolae költözött be, Alváca/Brád környékéről. Az anya és a két kisebb gyermek otthon maradtak Tomesden. A fiút később besorozták katonának, az apa pedig végül visszatért szülőfalujába, mert a Bánságban nem talált a szakmájának megfelelő munkát. Ácsmester volt. 1951‑ig azonban nálunk lakott. Az 1945-ben kiadott 187-es törvény alapján ezek a kolonisták megkapták a németektől elkobzott földet, az állatállományt, valamint a mezőgazdasági eszközöket és gépeket. Moș Petre is kapott 9 kataszteri hold szántóföldet, de azt nem maga művelte, hanem továbbadta bérbe. Minden ősszel eljött, hogy átvegye a részét, amit aztán helyben azonnal eladott, és a pénzzel visszatért Tomesdre. Csuda idők voltak azok!

– Deportáltak papokat a temesvári egyházmegyéből is? Püspök Atya mit tud a sorsukról?
– Csak Krassó‑Szörény megyéből vittek el papokat, mert ott elmulasztották időben kihirdetni azt a rendeletet, amely szerint a papok és szerzetesek mentesülnek a deportálás alól. Így hurcolták el a következő lelkipásztorokat: Matthias Albert, Fidel Deschu, Josef Harnisch P. Placidus, Heinrich Géza, Franz Hönig, Anton Keller, Alfred Luffi, Stephan Missa, Nikolaus Schwarz, Franz Wachter és Nikolaus Wagner. Heinrich Géza és Alfred Luffi plébánosokat később Németországba engedték; ők a würzburgi püspöknél jelentkeztek, aki befogadta őket egyházmegyéjébe. Nikolaus Schwarz visszatért a temesvári egyházmegyébe, és korábbi plébániáján, Ruszkabányán ismét szolgálatba állt. Németországban a legtöbbjüket személyesen is megismertem és találkoztam velük.

– Köszönjük a beszélgetést!

x x x

Függelék

I. Papok és szerzetesek a deportáltak között

  • Matthias Albert, újmisés pap, 1945. január 19‑én deportálták a Szovjetunióba.
  • Fidel Deschu, káplán Stájerlakon, 1945. január 19‑én deportálták a Szovjetunióba.
  • Josef Harnisch, P. Placidus, ferences szerzetes, 1945‑ben Nagyszebenből deportálták a német nemzetiségű hívekkel együtt.
  • Heinrich Géza, korábbi plébániai kormányzó Nadrágon, 1945‑ben kényszermunkára deportálták a Szovjetunióba.
  • Franz Hönig, plébániai kormányzó Mehádián, 1945–1947 között kényszermunkán a Szovjetunióban.
  • Anton Keller, káplán Szentmártonban, Szakálházán és Zsombolyán, 1945–1947 között kényszermunkán a Szovjetunióban.
  • Alfred Luffi, plébániai kormányzó Bulcson, 1945–1947 között kényszermunkán a Szovjetunióban.
  • Stephan Missa, újmisés pap, 1945. január 15‑én deportálták a Szovjetunióba, 1948. január 5‑én elhunyt.
  • Nikolaus Schwarz, plébániai kormányzó Ruszkabányán, 1945. január 15. és 1946. december 31. között kényszermunkán a Szovjetunióban.
  • Franz Wachter, 1944‑ben pappá szentelték, katonai szolgálatban állt, 1945–1947 között kényszermunkán a Szovjetunióban.
  • Nikolaus Wagner, plébániai kormányzó Bethlenházán, 1945–1947 között kényszermunkán a Szovjetunióban.

(Forrás: A Temesvári Egyházmegye 1948. évi schematizmusa, az üldözött papok listája – Püspöki Levéltár)

 1. Dr. Ilie Schipor „Deportarea în fosta URSS a etnicilor germani din România Argumente arhivistice ruse / A volt Szovjetunióba deportált romániai németek – Orosz levéltári bizonyságok” című munkájában több adat található a deportált egyházi személyekről. Például:

– „Az egyik első lépés, amelyet Rădescu tábornok tett annak érdekében, hogy bizonyos, szakmai vagy etnikai szempontból egységes csoportokat mentesítsen a deportálás alól, 1945. január 21‑én történt, amikor a román kormányfő négy jegyzéket küldött el a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak, több mint 1000 személy nevével, a következőképpen:
– Különleges táblázat 67 személy nevével, osztrákok a Ciurel lágerből, akiket a Bizottság politikai szempontból már átvizsgált, mégis elhurcoltak kényszermunkára.
– Táblázat 169 személlyel a Târgu Jiu‑i lágerből, akikről megállapították, hogy nem folytattak politikai tevékenységet, ezért mentesíteni kellett volna őket az elhurcolás alól.
– Különleges táblázat 228 szerzetessel és szerzetesnővel, akik érdekében a Romániai Apostoli Nunciatúra közbenjárt.
– Különleges táblázat 609 személlyel, akik Szociális Nővérek Társaságának tagjai, akikért szintén az Apostoli Nunciatúra járt közben.
A 228 szerzetest tartalmazó táblázat olyan katolikus egyházi személyek névsorát foglalta magában, amelyeket az Apostoli Nunciatúra továbbított a Román Kormánynak annak érdekében, hogy megtegyék a szükséges lépéseket a Szovjetunióba történő deportálás alóli felmentésükre. Ők a következő intézményekből és közösségekből származtak: a nagyszebeni „Szent Orsolya” Szerzetesi Intézet (17 fő), a bukaresti, brassói és konstancai szerzetesi-diakónusi rendek (16 fő), a ferences és a „Notre Dame” női szerzetesrendek (9 fő), a temesvári szerzetesek (132 fő), – a Târgu Jiu‑i lágerbe internált szerzetesek (11 fő), valamint egyéb, a fentiekbe nem sorolt szerzetesek (33 fő). A 609 fős táblázat, amely a Szociális Nővérek Társaságának tagjait sorolta fel, a következőket tartalmazta: a társaság vezetőségének 31 tagja; 58 nővér a Szent Franciska Nővérei rendből; 29 bencés nővér; 14 nővér a „Szent Vincencia” rendből Nagykomlósról és Máriaföldéről; 477 „Notre Dame” nővér Temesvárról, Perjámosról, Lippáról, Oravicabányáról, Dettáról, Orczyfalváról, Lugosról, Újaradról, Nagyszentmiklósról, Varjasról, Öthalomról, Szentmártonból, Újbesenyőről, Zsombolyáról, Aradról és a lippai Teresianumból.”
„Gyakran előfordult, hogy a Bukarestben működő külföldi diplomáciai képviseletek lépései – akárcsak a kormány, a minisztériumok, egyes intézmények vagy román magánszemélyek számos beadványa – nem vezettek eredményre, vagyis nem sikerült visszahozni és szabadon bocsátani azokat az állampolgárokat, akiknek a deportálás alóli mentesítését kérték. Moss ezredes, a Brit Katonai Misszió titkárságának vezetője az Egyesített Ellenőrző Bizottságban 1945. január 22‑én levelet írt Vinogradov tábornoknak: »Hivatkozva 11.542/1945. január 17-i számú levelemre, amelyben egy bánsági egyházi személyekből álló listát terjesztettem az Önök elemzésére, kötelességem jelezni, hogy közülük hármat, Szörény megyéből származó papokat, sajnálatos módon 1945. január 17‑én Karánsebesen felszállították a vagonokba. Ők a következők: DESHO Fidelis, káplán Stájerlakon, született 1917. május 5‑én; HEINRICH Geza, káplán Ruszkabányán, született 1917. szeptember 28‑án; SCHWARTZ Iosif, plébániai kormányzó Ruszkabányán, született 1900. július 28‑án.«”

2. A Külügyminisztérium Diplomáciai Levéltárának Facebook‑oldalán 2024. január 10‑én közzétettek egy összefoglalót az 1945 telének tragikus eseményeiről, valamint az intézmény fondjából származó digitalizált dokumentumok sorát. Itt a következőket olvashatjuk: „A Bukarestben akkreditált külföldi diplomáciai képviseletek közül kiemelkednek Andrea Cassulo pápai nuncius intézkedései. Kiemelkedő humanitárius munkát végzett hazánkban, védve minden üldözött, szenvedő és rászoruló ember jogait, etnikai hovatartozástól és vallástól függetlenül.” (Forrás: … – Külügyminisztérium Diplomáciai Levéltára | Facebook)

II. Kinderhilfswerk és Heimkehrerhilfswerk – két karitatív kezdeményezés

Josef Nischbach prelátus
Foto: banat.dvhh.org

A II. Világháború áldozatainak számáról nincsenek pontos adatok. Becslések szerint a háborúban mintegy 60 millió ember halt meg (vö. ro.scribd.com), és közülük kétharmad civil volt (megközelítőleg 20 millió katona és 40 millió civil). A civilek közül sokan népirtás, tömegmészárlás, bombázás, betegségek és éhínség következtében vesztették életüket. Az áldozatokon túl ennél is nagyobb számú civil szenvedett közvetlenül a háború alatt vagy annak következményei miatt.
Közéjük tartoztak azok a belföldi vagy külföldi menekültek, áttelepítettek vagy kitelepítettek, deportáltak, kényszermunkára hurcolt személyek, hazatelepítettek, hadifoglyok, akik a háború idején és közvetlenül utána Európa-szerte „mozgásban” voltak. A brit Imperial War Museum kutatásai szerint Európában azoknak a személyeknek a száma, akiket a háború és az azt követő évek kényszerű lakosságmozgásai érinthettek, elérhette a 65 milliót.
1945 után Európában olyan emberek, családok és gyermekek éltek, akiket nem engedtek hazatérni, nem volt hová hazamenniük, nem akartak visszatérni a szovjet uralom alá, politikai megtorlástól tartottak, nem találták meg családtagjaikat vagy árván maradtak.
A háború és a deportálások következtében a Bánságban, egyházmegyénk területén is több száz, ha nem több ezer gyermek maradt mindkét szülője nélkül. Ugyanakkor segítségre szorultak azok a deportáltak is, akik a Szovjetunió munkatáboraiból kezdtek hazatérni. E karitatív munkában a temesvári egyházmegye papjai és szerzetesnői – elsősorban a bencés nővérek – egyaránt részt vállaltak. A korszak és a segítő tevékenységek kiemelkedő egyházi személyiségei voltak Nischbach József kanonok, pápai prelátus, valamint dr. Hildegardis Wulff OSB nővér, a temesvári Szent Lioba bencés kolostor priorisszája.
Hildegardis Wulff nővér életrajza szerint – amely a Temesvári Római Katolikus Püspökség levéltárában található – a gyermekek megsegítésére létrehozott Kinderhilfswerk 1945 márciusában alakult meg, majd szeptemberben létrehozták a Heimkehrerhilfswerk nevű segélymozgalmat is, amelynek célja az volt, hogy támogatást nyújtson a betegség miatt a Szovjetunióból visszatérő deportáltaknak.
Emlékirataiban Nischbach atya a következőképpen fogalmaz: „Miután megbeszéltem a helyzetet dr. Augustin Pacha püspökünkkel, az ő útmutatásai alapján, mint kanonok, megindítottam a karitatív munkát. Mindenekelőtt a Temesvárról elhurcolt híveink gyermekeit gyűjtöttük össze nagyobb otthonokba. A hívek bevonásával megszerveztük étkeztetésüket, gondozásukat. Amikor 1945 október-novemberében az Oroszországba hurcolt és ott megbetegedett német híveink, férfiak és nők lassanként kezdtek visszaszivárogni, több segélyállomást rendeztünk be a hazatérők részére, akiket az oroszok csak a határállomásig hoztak, ott letették és magukra hagyták a szerencsétleneket. Felállítottunk segélyállomást Máramarosszigeten, Nagyváradon, Kürtösön, Jászvásáron, Focsaniban, Bukarestben, Nagyszentmiklóson. A segélyhelyeket nagyrészt egyházmegyés papjaink és a bencés nővérek vezették. A segélyállomásokat a Püspökségről láttam el élelmiszerrel, pénzzel, ruhával és gyógyszerrel. Ezt a karitatív munkát 1949-ig folytattuk, amíg bánsági híveink Oroszországból mind meg nem érkeztek.” (Idézet: Hetényi Varga Károly: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában II., 262. o.)
A papok mindemellett lelki támogatást is nyújtottak ezeknek az embereknek.

Kinderhilfswerk 1944–1948
A Kinderhilfswerkről Hildegardis Wulff nővér „Canadischer Brief” című írásában a következőket olvashatjuk:

Hildegardis Wulff OSB nővér

„A szülők deportálása után több száz német gyermek maradt magára. Romániában akkoriban egyáltalán nem léteztek intézmények, amelyek ezekről a német gyermekekről gondoskodhattak volna. Egyes családokban 3-4 vagy több 2-10 éves kisgyermek maradt teljesen egyedül a házban. Ki gondoskodhatott volna róluk? Néhányuknak voltak rokonai, de a legtöbbjük magára maradt és egyedül volt. Magától értetődő volt számunkra, hogy befogadjuk városunk azon gyermekeit, akik szülők nélkül maradtak; és hogy felkeressem Temesvár néhány, még a «régi időkből» származó, szociális területen tevékenykedő személyiségét, akik értették és átélték az ilyen problémákat. A Román Vöröskereszt egykori vezetője, valamint Temesvár város szegényalapja bocsátotta rendelkezésünkre az első segélyforrásokat. (…) A többi nővér számára a Kinderhilfswerk hatalmas többletmunkát jelentett. A gyermekotthon nem volt sem néhány hétre szóló «üdülőtábor», sem pedig egy meghatározott korosztálynak szánt óvoda. Fiúkat és lányokat egyaránt befogadtunk, 1 és 14 év közötti gyermekeket. Gyakran már reggel 6 órakor megérkeztek, amikor a gondozásukkal megbízott személyek munkába indultak, és nagy részük még vacsorára is ott maradt. A gyermekeknek nálunk megvoltak a kis ágyaik, ahol a kisebbek étkezés előtt vagy után aludtak. Megfürdettük és megmosdattuk őket, gondoskodtunk körmeik és fogaik ápolásáról, orvosi felügyeletben részesültek. Nemcsak ételt kellett adnunk nekik, hanem fel is kellett őket öltöztetni, ruháikat tisztán tartani és gondozni. Szükségük volt iskolai könyvekre, felügyeletre a tanulásnál, és nem egy közülük nálunk is aludt. Ezenkívül nyáron és télen szinte egész nap megtöltötték az udvart és a kertet. (…) A Kinderhilfswerk-ünk annyira népszerű volt, hogy – gondoljunk csak bele, mindez már a kommunizmus kellős közepén történt – a temesvári munkások vallási és nemzetiségi hovatartozásuktól függetlenül teljesen ingyen egy impozáns épületet emeltek a gyermekotthonunk mellé. A telek és a föld a miénk volt, a téglákat a plébánia adta egy meglévő készletből, minden más szükséges anyagot – fát, cementet, meszet, homokot – pedig az építőmunkások hoztak el az állami építkezésekről, ahol éppen dolgoztak. (Azt az elképzelést, hogy az állami tulajdon «szent», és nem szabad elvenni, valójában csak a kommunizmus vezette be Romániában.) Minden egyebet adományoztak, a munkát pedig a derék emberek szombat délutánonként és vasárnaponként végezték, így a legkisebb költség nélkül tudtuk a szükséges bővítést megvalósítani! A gyermekotthon kapcsán meg kell emlékeznünk nagy jótevőnkről és barátunkról, dr. Elisabeth Radu gyermekorvosról is. Valódi temesvári volt, német, román, magyar és zsidó felmenőkkel, katolikusnak keresztelve; egyik testvére kanonok volt. (…) Dr. Radu gondoskodott a nővérek és a gyermekek testi-lelki jólétéről, és valóban kiváló, nagy tapasztalatú orvos és barát volt.”

Heimkehrerhilfswerk
Hildegardis Wulff nővér életrajzi irataiban szerepel, hogy ez a tevékenység gyakorlatilag egy országos segélyhálózatot jelentett, amelynek több romániai településen voltak állomásai és központjai.
„1945
szeptember végén: a Heimkehrerhilfswerk megalakulása, Patricia nővér és három Notre‑Dame nővér részvételével. Segélyállomás Máramarosban Josef Sundhausen plébánossal, és Patricia nővérrel. Segélyállomás Nagyváradon; Bukarestben Schubert városi plébános, Pojar káplán és Baltheiser káplán közreműködésével.

1946 – Segélyállomás Focșani-ban Stefan Fischer káplánnal és Adelheid nővérrel. Segélyállomás Jászvásáron; a priorissza és Joh. Weber tanító élelmiszer‑vagon Jászvásárra Fischer káplánhoz. Segélyállomás Máramarosban; Michael Sauer káplán és Patricia nővér ingáztak Máramaros és Nagyvárad között. Segélyállomás Nagyvárad térségében Gerburg nővérrel.”
Hildegardis Wulff nővér „Canadischer Brief” című írásában a Heimkehrerhilfswerkről a következőket írja:
„…az északabbra fekvő, szintén határ menti Nagyvárad városából egy újabb segélykérés érkezett hozzánk az egyházi részről. Az 1945 januárjában Oroszországba elhurcoltak közül betegek, haldoklók, kisgyermekes anyák tértek vissza – mindannyian rettenetes állapotban, éhezve, ruhátlanul és minden eszköz nélkül. Míg a későbbi években a kommunista román állam már foglalkozott ezekkel a hazatérőkkel, addig az akkori új kommunista hatóságok és idegen nemzetiségű képviselőik mentalitására az volt jellemző, hogy ezeknek a szerencsétleneknek nemhogy segítséget nem nyújtottak, hanem inkább gyötörték vagy büntették őket.
Patricia nővér már annyira ismert volt körültekintő, gyakorlati és tettre kész munkájáról, hogy Nagyváradon kérték a segítségét. Ugyanebben az időben a fáradhatatlan Nischbach kanonok a Kinderhilfswerk mellett párhuzamosan létrehozta a Heimkehrerhilfswerket is, és ehhez pénzt és élelmiszert gyűjtött, míg Patricia nővér Nagyváradra utazott. A hely vasúton nem volt könnyen megközelíthető, az utazások mindig nagyon fárasztóak és hosszadalmasak voltak. Ha arra gondolok, hány éjszakát töltöttünk egy román harmadosztályú vagon sarkában, a kemény padokon, parasztok, cigányok és katonák között, hogy aztán reggel, megérkezve, azonnal egész nap tovább dolgozzunk!
Patricia nővér a vincés nővérek kolostorában rendezte be főhadiszállását, egy nagyon régimódi, tágas épületegyüttesben, nem messze a vasútállomástól. Az élelmiszerek számára a pincében raktárhelyiségeket is a rendelkezésére bocsátottak. Időnként egyházmegyénk egy fiatal papja vagy az erdélyi evangélikus egyház egyik képviselője is közreműködött a munkában. Azt azonban joggal mondhatom, hogy a munka oroszlánrésze az ő kezében volt. (…) A határ menti szolgálat rendkívül sok erőfeszítést, bátorságot és ügyességet igényelt. Patricia nővér ezzel nagy érdemeket szerzett. Az egyház volt az egyetlen szervezet, amely akkoriban ilyesmire vállalkozhatott és képes volt rá. De később súlyos árat kellett fizetnünk érte. E munka során emberek százával kerültünk kapcsolatba, és elkerülhetetlen volt, hogy olyanoknak is segítsünk, akik el akarták hagyni a kommunista Romániát. (…) Ilyen dolgokat nem könnyű megszervezni. Patricia nővérnek később ezért nyolc keserves évet kellett börtönben töltenie. De azok a családapák, fiatalok, menyasszonyok és gyermekek, akiknek segített, újra egyesülhettek családjukkal, keresztény életet élhettek és szabadok lehettek.”
A Püspökség levéltárában megtalálható egy 266/1945 iktatószámú irat, amelyet „Arad vármegye főispánjának” címeztek. Ebben az újaradi római katolikus plébánia engedély kiadását kérelmezi „Patrizia Varvara Zimmermann szerzetesnővér számára, aki Temesvár III. kerületében lakik – jelenleg Újaradon tartózkodik –, hogy élelmiszert gyűjthessen az országba visszatérő hazatelepítettek számára. Az engedély Arad és Temes–Torontál vármegyék területére lenne érvényes. A nevezett szerzetesnőt a temesvári római katolikus püspökség bízta meg azzal a feladattal, hogy ellássa és gondozza azoknak a családoknak a gyermekeit, akik most térnek vissza az országba.”

Segítség a besszarábiaiaknak, dobrudzsaiaknak és bukovinaiaknak
A „Heim ins Reich” – magyarul: „Haza a Birodalomba” – a náci Németország programjának és politikájának elnevezése volt, amelynek célja a német nemzetiségű személyek tömeges áttelepítése volt Európa több országából és régiójából, köztük Besszarábiából, Dobrudzsából és Bukovinából, a Harmadik Birodalom területére.
A német közösségek áttelepítésének alapját a következők képezték:

– Az 1939. augusztus 23‑i német–szovjet megnemtámadási egyezmény (Molotov–Ribbentrop‑paktum) és annak titkos jegyzőkönyve, amelyben Besszarábiát a Szovjetunió befolyási övezetébe sorolták. Miután a Szovjetunió 1940 júniusában megszállta Besszarábiát és Észak‑Bukovinát, Németország és a Szovjetunió 1940 szeptemberében külön megállapodást kötött e területek német lakosságának a Harmadik Birodalomba történő áttelepítéséről.

– A Szovjetunió 1940. június 26‑án Romániának küldött ultimátuma, amelyben „a Szovjetunió Kormánya javasolja a Román Királyság Kormányának, hogy:

  1. Mindenáron szolgáltassa vissza a Szovjetuniónak Besszarábiát;
  2. Adja át a Szovjetuniónak Észak‑Bukovinát, a mellékelt térkép szerinti határokkal.

A szovjet kormány reményét fejezi ki, hogy a román kormány elfogadja a jelen javaslatokat, és ez lehetővé teszi a Szovjetunió és Románia között fennálló, elhúzódó konfliktus békés rendezését. A szovjet kormány a Román Királyság Kormányának válaszát a folyó év június 27‑e folyamán várja.”
A területeket 1940. június 28. és július 3. között evakuálták és a Vörös Hadsereg megszállta azokat, ami azt jelentette, hogy e régiók német közösségeinek nagy része szovjet igazgatás alá került volna – ezt a helyzetet a náci Németország mindenképpen el akarta kerülni.

– A román kormány és a náci német kormány között 1940. október 22-én létrejött megállapodás, amely szabályozta a német lakosság dél-Bukovinából és Dobrudzsából a Harmadik Birodalomba történő áttelepítését. Ezt az áttelepítést a Volksdeutsche Mittelstelle (VoMi) szervezte.

– Nem szabad figyelmen kívül hagyni a „Heim ins Reich” jelszó alatt végrehajtott propagandakampányt sem, amelynek keretében a szovjet befolyás alatt álló térségekben vagy politikailag instabil területeken élő német lakosságot arra ösztönözték, hogy hagyják el szülőföldjüket, cserébe német állampolgárságot, földet és ingatlant ígértek nekik Németországban. Sajnos sokuk számára ezek az ígéretek nem váltak valóra, és az emberek csak a legszükségesebbekkel indultak útnak.

Ezeknek a közösségeknek a drámája nem ért véget a kitelepítéssel. A második világháború után Németország nagy része szovjet megszállás alá került. Az új politikai helyzettől tartva sok besszarábiai, dobrudzsai és bukovinai német újra útra kelt, hogy visszatérjen „haza”, régi otthonába – „haza”, amely valójában már nem létezett számukra ezen a világon, ahogy Hildegardis Wulff nővér a „Canadischer Brief” című művében megjegyezte:
„Amikor 1945 nyarán Bukarestben voltam, és már minden tőlem telhetőt megtettem a német nővérek kiszabadítása érdekében, telefonhívást kaptam Temesvárról. Veronica nővér közölte velem, hogy a magyar határ közelében fekvő Újarad település plébánosa, Kämmerer Kienitz Temesváron sürgősen segítséget kért egy nővértől, mert a magyar–román határnál, Aradon nagy számú német csoport érkezett, akiket a román hatóságok nem engedtek be az országba, a magyarok pedig megtagadták nekik a visszatérést.
Kik voltak ezek az emberek? A háború első két évében Adolf Hitlernek szüksége volt a gazdag Románia kőolajára, fájára, sertéseire és egyéb termékeire, de nem volt devizája, hogy kifizesse mindezt. Ezért Besszarábiából, Dobrudzsából és Bukovinából nagy menetoszlopokban telepítették le azokat a németeket, akiknek ősei száz vagy kétszáz évvel ezelőtt a túlnépesedett Németországból vándoroltak oda. Szekerekkel, lovakkal és minden háztartási eszközzel 1939-ben és 1940-ben ezek az emberek jóhiszeműen Németországba költöztek, abban a hitben, hogy a „Führer” valóban új földet és új házakat ad nekik a letelepedéshez. Az ígéretek üresek és beteljesületlenek maradtak, az oroszok bevonultak az országba, és azok a telepesek, akik időközben nem tudtak továbbmenekülni Nyugat felé, kifosztva, megerőszakolva és kétségbeesetten elindultak a régi hazájuk felé. A szegény emberek többsége nem volt tisztában a jogi helyzetével. A Romániában lévő vagyonukkal fizették ki a román szállítmányokat a német hadsereg számára, az emberek német állampolgárságot igazoló okmányokkal rendelkeztek, így a román kormánynak már semmilyen kötelezettsége nem volt velük szemben. A nemzetiszocializmusnak vége volt, ígéretei értéktelenné váltak, mit tehettek ezek a szegény emberek?
Most egy kétségbeesett utazás állt mögöttük, mindegyik család egy nagy tehervagonban, ahol a nagymamák és az újszülöttek, a betegek és az egészségesek, a kecske és a matracok egymás mellett voltak elhelyezve. Az utazás Európán keresztül három hétig tartott, most a vagonok már hosszú ideje a határon vesztegeltek, az emberek éheztek, sokan betegek voltak. Haza akartak menni, de ezen a világon már nem volt otthonuk.
Az embereket nem lehetett segítség nélkül hagyni. (…) Patricia nővérnek sikerült megnyernie a környező településeken élő honfitársait a jótékonysági feladataikhoz; rövid idő alatt teherautónyi élelmiszert gyűjtött össze az akkor még jómódú parasztoktól. Néhány nagy, tekintélyes újaradi parasztportán hatalmas üstökben főzték a pörköltet, sütötték a kenyeret, kosarakba gyűjtötték a hagymát, paradicsomot, uborkát, és több szekérrel és lóval elvitték az éhező emberekhez, hogy legalább napi egy alkalommal jóllakassák a kétségbeesetteket. Patricia nővérnek sikerült Aradon néhány orvost és kórházat is annyira megnyernie, hogy a betegek közül a legrosszabb állapotban lévők segítséget kaphattak. De volt még valami más is: a Romániában egyre inkább teret nyerő kommunizmus már nem vette figyelembe azt a tényt, hogy a Román Királyság kormánya 1940 és 1944 között a német nemzetiségű férfiakat és fiúkat a német Waffen-SS-be való belépésre kényszerítette. A háború alatt egyetlen német férfi sem szolgálhatott a román hadseregben. Aki német anyanyelvű volt, még akkor is, ha román területen született, a németeknél kellett teljesítenie katonai szolgálatát. Kivétel nélkül mindazokat, akik a háború után a német hadseregből román szülőföldjükre akartak visszatérni, az új román hatóságok ellenségnek és hazaárulónak tekintették, és börtönbüntetéssel kellett számolniuk. (…) Patricia nővér munkájával sok jót tett ezeknek a szegény, hazájukból elűzött embereknek.”

Következtetés
A személyes tanúvallomások, archív dokumentumok, diplomáciai közbenjárások, listák, jótékonysági kezdeményezések, valamint az egyedül maradt gyermekek vagy a betegen hazatérők beszámolói együttesen olyan korszakot festenek le, amelyben az egyéni szenvedés és a kollektív tragédia szavakkal nehezen leírható módon fonódott össze. Az 1945 telén végrehajtott deportálások mélyreható törést jelentettek az emberek életében, a közösségekben és a társadalom erkölcsi szövetében.
Ebben a káoszban az egyház, valamint a Kinderhilfswerk és a Heimkehrerhilfswerk mozgalmakban részt vevők reakciója azt mutatja, hogy a történelem személytelen mechanizmusain túl voltak olyan emberek, akik nem maradtak közömbösek. Papok, szerzetesnők, orvosok, önkéntesek és egyszerű hívők megpróbálták helyrehozni, amit még lehetett: etették, ápolták, vigasztalták, keresték, hazahozták és visszaadták méltóságukat azoknak, akiket elűztek. Egy olyan időszakban, amikor az állam nem nyújtott támogatást, és a félelem uralta a közéletet, ezek a gesztusok a morális ellenállás formáivá váltak.
A temeskenézi gyermek – a későbbi Martin Roos püspök – sorsa csak egy a számtalan példa közül, amelyek azt mutatják, hogy a mély sebek ellenére az élet tovább folytatódott, és a közösségek megtalálták az erőforrásokat, hogy újra felemelkedjenek. A Püspök Atya tanúsága, valamint a bemutatott dokumentumok és beszámolók emlékeztetnek bennünket arra, hogy azokra az évekre való emlékezés nemcsak történelmi kötelesség, hanem a jelen iránti felelősségvállalás is.
Ma, nyolc évtizeddel később, a történelem ezen lapjai arra indítanak minket, hogy megértsük, milyen törékennyé válhat az emberek élete politikai zűrzavarok idején, és mennyire fontos a kölcsönös támogatás. Ugyanakkor a hit erejéről, a segítők csendes bátorságáról és a szenvedők méltóságáról tanúskodnak.

A temesvári Püspökség sajtóirodája

Címoldal fotó: Szentandrás, Temes megye – Németeket gyűjtenek össze a Szovjetunióba történő deportálás céljából. Julianne Rausch naiv festménye (szerkesztő: Günther Czernetzky et al., Lager Lyrik, Schiller Verlag Hermannstadt 2015, 13. o.)