A Képviselőház február 18-án elfogadta a Szenátus által korábban jóváhagyott törvénytervezetet, amelynek megfelelően a 2026-os évet „Márton Áron püspök Emlékévnek” nyilvánítják ily módon is megemlékezve a főpásztor születésének 130. évfordulójáról.
Tiszteletreméltó Márton Áron erdélyi püspökről sokat írtak már: történészek, levéltárosok, teológusok és kortársak könyvekben, tanulmányokban, dokumentumkötetekben örökítették meg életének eseményeit. A róla szóló irodalom gazdagsága és változatossága önmagában is jelzi, milyen kivételes személyisége volt a 20. századi Erdélynek és a romániai római katolikus egyháznak. Mégis vannak olyan emlékek, amelyek sehol máshol nem találhatók meg, csak azoknak a szívében, akik személyesen találkoztak vele.
Ez a visszaemlékezés, amely az idei Márton Áron Emlékév kapcsán készült, nem a történeti adatok gyarapítására vállalkozik. Sokkal inkább azt a személyes örökséget szeretné megőrizni, amelyet csak az emberi emlékezet képes hordozni: egy kézfogás melegét, egy bátorító pillantást, egy mondat súlyát, egy találkozás meghatározó erejét. Megmutatja, hogyan élt tovább Márton Áron alakja azokban, akik közelről ismerték. Hogyan hatott rájuk, mit tanultak tőle, milyen ember volt számukra. És hogyan őrzik őt ma, évtizedek múltán is, tisztelettel, hálával, szeretettel. Ugyanakkor minden egyes emlék pótolhatatlan tanúságtétel is, amely nélkül szegényebb lenne a közös emlékezés.

Az alábbiakban Augustinov Gjuka (György) atya, a temesvári Bolgár Személyi Plébánia plébánosa emlékezik Tiszteletreméltó Márton Áron püspökre.
Augustinov Gjuka plébános Bolgártelepen született 1939. augusztus 25-én.        A Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola elvégzése után, 1963. április 21-én Márton Áron püspök szentelte pappá. Segédlelkészként Óbesenyőre került, majd plébánosnak nevezték ki Brestyére, ahol közel harminc évig szolgálta az Egyházat és a híveket. Ezt követte a temesvár-mehalai egyházközség 1993-ban. A Temesvári Esperesség élére 2000-ben nevezték ki, majd az újjáalakult Székeskáptalan tagja lett. Jelenleg a temesvári Bolgár Személyi Plébánia plébánosa.

Mottó: „Az emlékezet az egyetlen Paradicsom, ahonnan nem űzhetnek ki bennünket.” (Jean Paul)
Az első tanévet a gyulafehérvári úgynevezett Kántoriskolában, vagyis Kis Szemináriumban 1953 őszétől kezdtem meg. A Román Népköztársaság katolikus fiataljai számára, bármilyen egyházmegyéből származzanak is, ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy felkészüljenek a papságra. Gyulafehérváron a régi várban, ugyanabban az épületben működött a Kántoriskola, és az egyetemi rangú Teológiai Intézet.
Hosszú ideig érvényben volt az úgynevezett numerus clausus adminisztratív határozat, amelyet a kommunista rezsim kényszerített a Gyulafehérvári Teológiai Szemináriumra. Ez korlátozta a római katolikus diákok és hallgatók számát. A rendelkezés valódi célja az volt, hogy fokozatosan csökkentsék a római katolikus egyházmegyék – Gyulafehérvár, Nagyvárad, Szatmár és Temesvár – papjainak számát, és ily módon idővel elsorvasszák a hitéletet.

Líceumi évek
A Kántoriskola vezetője az igazgató volt, akárcsak minden középiskolában, míg a Teológián a rektor állt az intézmény élén. A Püspökségen négy nyugalmazott kanonok tartózkodott, ám Gyulafehérváron sem volt abban az időben püspök. Ennek ellenére a tanterem falán ott függött Márton Áron erdélyi püspök arcképe, valamint az akkori Szentatya, XII. Pius pápa (Eugenio Pacelli) portréja.
1954-ben meghalt Augustin Pacha temesvári püspök, akit nem sokkal korábban engedtek ki a börtönből, mivel már beteg volt és szinte teljesen elveszítette a látását. Akkoriban azt beszélték, hogy Márton Áron püspököt azért engedték szabadon, mert már nem élt vagy nem volt szabadlábon egyetlen katolikus püspök sem, aki új papokat tudott volna szentelni. Így történt, hogy a bukaresti felépülési időszak után Márton Áron püspök visszatért egyházmegyéjébe, Gyulafehérvárra. 1955-öt írtunk, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének előestéjén, március 24-én. Este, amikor már besötétedett, megérkezett a várva várt főpásztor. Jelen volt néhány kanonok, tanár, teológushallgató, és mi, a Kántoriskola növendékei. Nem lehettünk többen húsz–huszonöt főnél. Nem hangzott el beszéd; csak néhány kézfogás történt, és ennyi. Mindez a Püspökség udvarán, az épület bejáratánál zajlott.
Érdekes módon a püspök kutyáját is odahozták, és mindannyian kíváncsian vártuk, hogyan fog viselkedni. Az ember leghűségesebb barátja ezúttal is kiállta a próbát: már az első látásra újra megszületett a barátság.

Az egyetlen bolgár származású diák
A következő években Márton püspök néhányszor meglátogatott bennünket. Sajnos ez a viszonylagos szabadság nem tartott sokáig, mert 1957-ben ismét háziőrizetet, lakhely elhagyási tilalmat rendeltek el számára. Már nem emlékszem pontosan, hogy az első látogatáskor vagy valamivel később tudta meg, hogy én voltam az egyetlen bolgár származású diák. Akkor mesélte el, hogy a hadseregben volt egy bolgár bajtársa.
Zárójelben jegyzem meg: sok évnyi tanulás és kápláni szolgálat után, amikor megkaptam első plébánosi kinevezésemet és az első plébániámat, felkeresett egy úriember, és azt mondta: „Én együtt szolgáltam a hadseregben Márton Áron püspökkel. Ő volt a felettesem.” Ő volt Kalapiš Stanislav egykori katona.
Hadd tegyek hozzá még valamit, nem dicsekvésképpen: mivel én voltam az egyetlen bolgár származású növendék, amikor Bukarestből megérkeztek az illetékes urak – egyikük azt is elmondta nekem, hogy bukaresti bolgár –, az igazgató vagy a rektor mindig bemutatott nekik, még ha én majd elsüllyedtem szégyenemben. Valószínűleg azt akarták érzékeltetni, hogy az intézmény minden egyházmegye és minden nemzetiség előtt nyitva áll, ha katolikusokról van szó.

„Vallási ügyekben nincs kompromisszum!”
Lassan-lassan kezdtek beosztani bennünket, sorban, ministrálni, vagyis arra, hogy segítsünk és szolgáljunk az oltárnál azokon a szentmiséken, amelyeket a Püspökség kápolnájában celebráltak. Diákként a vizsgaidőszakok alatt is találkoztunk a Püspök Atyával, mert kezdetben a Püspökségre hívott bennünket, hogy bizonyos vizsgákat előtte tegyünk le.
Emlékszem egy történetre. Azt hiszem, a joghatósági vizsga idején történt, amelyet a püspökség kertjében tartottak. Én az elsők között végeztem, és a kertbe vezető kijárati ajtó mellett maradtam. Egyszer csak megjelent a püspök egy tiszteletet parancsoló úrral. A beszélgetés eleinte nyugodt hangon folyt, de az úr hangneme és magatartása hirtelen megváltozott, mintha valamit sürgető módon követelt volna. Ma is visszhangzik a fülemben az a néhány szó, amelyet a püspök higgadtan és udvariasan, mégis határozottan és nyomatékkal mondott: „Vallási ügyekben nincs kompromisszum!” Mozdulatlanul álltam az ajtó mellett, nem volt hová hátrálnom, így akaratlanul is tanúja lettem ennek a beszélgetésnek.
És ha már elkezdtem ezeket a történeteket, engedjék meg, hogy elmondjam: más alkalmakkor is – a bérmáláskor (1956), a tonzúra felvételén, amikor klerikusokká lettünk, a kisebb rendek kiszolgáltatásakor, vagy amikor diakónusokká és áldozópappá szenteltek bennünket – akár a püspöki székesegyházban, akár a Püspökség kápolnájában zajlottak a szertartások, Márton Áron püspök mindig olyan légkört tudott teremteni a szavaival, amely érzelmileg mély hatást gyakorolt ránk. Nem bírált senkit; inkább a papi életre készített fel bennünket. Arra buzdított, hogy odaadással dolgozzunk a lelkipásztori szolgálatban, félelem nélkül, meggyőződéssel, ugyanakkor készen arra is, hogy – ha szükség lesz rá – tudjunk tűrni, kitartani, hűségesek maradni Krisztushoz és tanításához, hűségesek az Egyházhoz és a Szentatyához. Tudatosította bennünk, hogy mi magunk is alter Christus vagyunk azok számára, akiket majd ránk bíznak.
Mindez óriási jelentőséggel bírt számunkra, annál is inkább, mert mi voltunk az első évfolyam, és tanúi voltunk azoknak az időknek, amikor még sok pap börtönben volt, életüket, lelkipásztori szolgálatukat és a hívek vallásos életét pedig teljes mértékben felforgatták.
Érdekes módon én magam is – talán azért, mert Márton Áron püspök szentelt pappá – nem tudatosan, de megtanultam, hogy kényes helyzetekben szinte mindig kimondjam, mintegy lelki védekezési tervként: „Uram, a Te akaratod legyen meg, ne az enyém.” Elmondhatom, hogy soha nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan én előre elképzeltem a magam kis forgatókönyvét; mindig másként történtek, de mindig jobb volt úgy, ahogyan azt a Jóisten elrendezte.

…a tizenkét „apostol” egyike
Két alkalommal is beválasztottak a tizenkét „apostol” közé, vagyis azon fiatalok közé, akiknek Márton Áron püspök Nagycsütörtökön, az Utolsó Vacsora szentmiséjének hagyománya szerint megmosta a lábát. Nem szükséges sok magyarázat: hatalmas megtiszteltetés volt, ugyanakkor mély lelki megrendülés is elfogadni, hogy a mi püspökünk, ez a mártír, ez a szent életű ember letérdeljen előttem, és elvégezze ezt a gesztust. Valami olyan töltötte el a lelkemet, amit mindmáig nem tudok szavakba önteni.
A szentmise előtt – amelyet rendszerint estefelé celebráltak – egész délután mostam és gondosan dörzsöltem különösen a jobb lábamat. A szertartás alatt szinte végig féllábon álltam, vigyázva, hogy a másik ne melegedjen fel és ne izzadjon. Ez olyan állapot volt, amelyet nem tudok leírni, és amelyet soha nem is fogok elfelejteni. Most is könny szökik a szemembe, ha felidézem.
Márton Áron püspök jóságával kapcsolatban is eszembe jut egy történet, amelyet egyik kollégám mesélt egy másikról. A ’70–80-as években, amikor káplánként szolgált, valaki feljelentette őt amiatt, hogy túl hosszú a haja. Amikor a püspök magához hívatta, és elmondta, miről van szó, a kolléga egyszerűen csak levette a parókáját. A püspök pedig a rá jellemző nyugalommal azonnal megjegyezte: „Fiam, ez is egy kereszt!” Vagyis: ilyen fiatalon haj nélkül élni.

Rózsafüzér az édesanyának
A hatodik évfolyam végén, 1963. április 21-én Márton Áron püspök pappá szentelt a gyulafehérvári székesegyházban. A szentelés után a püspök ünnepi ebédre hívott bennünket a szüleinkkel együtt. Szokás volt, hogy az ebéd után mindenki néhány percre külön audienciára bemehetett hozzá. Számunkra, az első évfolyam számára, ez is új élmény volt. Ezúttal nemcsak a Gyulafehérvári Egyházmegye újonnan felszentelt papjai voltak jelen, hanem a többi egyházmegye növendékei is. Én, mivel más nemzetiségű voltam – noha a szüleim jól beszéltek magyarul –, úgy döntöttem, nem megyek be, hogy ne terheljem őt még a szüleimmel is. Huszonegyen voltunk akkor, akiket pappá szentelt. A végén a püspök kijött az irodájából, odalépett hozzám, és megkérdezte: „Miért nem hoztad be a szüleidet?” Már nem emlékszem, mit válaszoltam, de ő azonnal elővett egy szép rózsafüzért, és édesanyámnak ajándékozta, majd elbeszélgetett velük. Ezért a gesztusáért a mai napig hálás vagyok. Püspök úrnak nem számított, ki vagy és honnan jöttél; mindenkivel szépen és tisztelettel bánt.

„Scio cui credidi!”
Végezetül elmondhatom, hogy ahogyan Márton Áron püspöki címerének közepén egy fenyő magasodott, én is ilyennek láttam, ehhez a fenyőhöz hasonlítottam őt. A vele való mindegyik találkozás valódi esemény volt — azt hiszem, mindegyikünk számára, akik az egész országból érkeztünk, hiszen mi, huszonegyen, mindegyik egyházmegyéből együtt részesültünk a papszentelésben. Személye, tekintete és magatartása jóságot sugárzott, ugyanakkor szilárdságot is. Mintha azt akarta volna mondani, Szent Pál szavaival: „Scio cui credidi!” – „Tudom, kinek hittem!” A tőle származó buzdítások és tanítások mélyen bevésődtek a mindennapjainkba, abba, ahogyan létezünk, ahogyan szolgálunk, és ahogyan pasztoráljuk a ránk bízott híveket. Mindig követendő példának tekintettem őt.
Közismert, hogy Márton Áron püspök 1944-ben a kolozsvári Szent Mihály-templomban felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, és később a Rómával egyesült Romániai Görögkatolikus Egyház felszámolása ellen is. Sok pap és hívő — az idők zavaros voltából kifolyólag — titokban keresett nála útmutatást.
A püspök temetésén — aki 1980-ban hunyt el, éppen a székesegyház búcsújának napján, szeptember 29-én, és akinek temetési szertartását 1980. október 4-én tartották — több kollégámmal együtt vettem részt. Jelmondata, a „Non recuso laborem”, amelyet Tours-i Szent Márton szavaiból merített — Domine, si adhuc populo tuo sum necessarius, non recuso laborem / „Uram, ha még szüksége van rám népednek, nem utasítom vissza a munkát.” — az én életem és szolgálatom jelmondatává is vált.
Tudom, hogy évek óta sokan imádkoznak Márton Áron püspök boldoggá avatásáért. Imádkozzunk mi is, hogy Isten kegyelméből nyilvánítsák őt Boldoggá, és tisztelhessük őt mint közbenjárónkat, hogy egy napon vele együtt eljuthassunk az örök élet örömébe.