Hivatástudat, empátia, hit, együttérzés – fogalmak, melyeket olyan személyek töltenek most meg tartalommal, akik ezekben az embert próbáló időkben is minden nap azért dolgoznak, teszik kockára saját, valamint a családjuk, házastársuk, gyermekeik egészségét, hogy rászoruló embertársaikon segítsenek, helytálljanak és becsülettel végezzék munkájukat. Vannak, akiknek a járványmentes időszakban is ez a hivatásuk és vannak, akik most önkéntesen vállalják mindezt.
„A jó hír nem hír. A jó hírekről szinte soha nem számolnak be. Ha rossz hírt hallunk, tegyük fel magunknak a kérdést, hogy egy hasonló horderejű jó hír eljutott volna-e hozzánk!” – az idézet Hans Rosling svéd orvostól származik, és igazát kár lenne vitatni. Az interjúsorozatunk részét képező vallomások, beszélgetések mindegyike JÓ HÍR. Így, csupa nagybetűvel. És bízunk benne, hogy nagyon sokakhoz eljut.

”Isten jelenlétében élem meg a mindennapokat”

Kocsik Zoltán pécskai születésű lelkipásztor 2009 óta a temesvári piarista templom igazgatója. Ugyanebben az esztendőben nevezték ki a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum spirituálisává. Ezt követően, 2017 januárjától a tanintézet aligazgatója majd 2019-től igazgatója. Amikor a sajtóiroda munkatársai telefonon megkeresték a kérdéseikkel, saját bevallása szerint éppen „testmozgást” végzett: kapált a templomkertben és a bokrokat nyeste. „A kellemes tavaszi időben jólesik a fizikai elfoglaltság, így össze tudom kötni a kellemest a hasznossal” – indokolta a kissé szokatlan tevékenységét.

– Hogyan éli meg a hivatását a járvány idején?
– Tanárként és igazgatóként az első két hétben úgy éreztem, hogy vakációra megyünk. Az ember végre egy kicsit kipihenheti magát és nincs a mindennapi nyüzsgés, hajsza. Ahogy azonban telnek a hetek, egyre jobban hiányoznak a diákok, a tanárkollégák és a paptestvérek. Hiányzanak a találkozások, a személyes beszélgetések és a közös munka. Ennek ellenére telefonon és e-mailen tartjuk a kapcsolatot, a közös munka pedig átköltözött az online felületre. Az iskolában a járvány ellenére sem állt meg az élet. Az elektronikus posta segítségével minden nap órarend szerint eljuttatom a hittanórák leckéit a tanulókhoz az osztályfőnökök és a tanítónők segítségével. A kollégákkal tartjuk a kapcsolatot, az iskolai élet zökkenőmentesen folytatódik. Papként azonban már nehezebb. Hiányzik az élő, személyes kapcsolat, a közös imák meg a szentmisék a tanulókkal és a hívekkel. A piarista templomba járó családokkal és idős emberekkel telefonon szoktam beszélgetni. A legtöbb fiatalnak és felnőttnek szüksége van a személyes kapcsolatra, valamint a Jóisten jelenlétére a mindennapokban.

– Hogyan éli meg lelkileg a megpróbáltatást?
– Őszintén szólva el kellett teljen egy pár nap ahhoz, hogy tudatosítsam magamban, mennyire súlyos és válságos a helyzet. Nem jött, hogy elhiggyem, hogy a 21. század elején ez megtörténhet velünk. Többször eljátszottam a gondolattal, mi lesz, ha én is megbetegszem. Rá kellett döbbennem, hogy emberként mennyire törékeny és sebezhető vagyok, mennyire ki vagyok szolgáltatva a járványnak. Ennek fényében át kellett gondolnom az életemet. Rádöbbentem arra is, hogy mennyire keveset foglalkozunk a saját életünkkel és a lelkünkkel. Most átértékelődnek a dolgok. Látjuk, mennyire nem természetes az, amit mi természetesnek gondolunk. Mindez egy nagy ajándék, amit csak akkor értékelünk, miután elvesztettük. Ennek ellenére elmondhatom, hogy megtanultam a szó szoros értelmében Isten kezébe helyezni magamat és a rám bízottakat.

– Van-e ereje bátorítani, vigasztalni is a környezetét?
– Igen. A tanár kollégáim és a paptestvérek többször felhívnak. Megbeszéljük a teendőket, hogy az iskolai élet gördülékenyen menjen tovább. Ilyenkor azonban, a hivatalos megbeszélések mellett, marad idő és lehetőség személyesebbre is váltani a szót. Érzem, hogy ezek a telefonbeszélgetések nem csupán formális találkozások, lélekben is közelebb kerülünk egymáshoz.

– Miből merít erőt, ha elcsügged?
– A járvány megpróbáltatása számomra kegyelmi idő is. Több időm van a személyes imára. Az egyedül végzett szentmiséket van időm átélni, átelmélkedni minden bibliai szöveget, a szentáldozás után időt szánni a Jézussal való személyes beszélgetésre. Van időm olvasni. Csendben dolgozni. Egyszerűen Isten jelenlétében élem meg a mindennapokat. Ez ad erőt. Érzem, hogy nem vagyok egyedül. Ez a tudat nem enged elcsüggedni.

– Milyen visszajelzést kap a környezetében élők részéről?
– A legtöbb fiatal és felnőtt azon a véleményen van, hogy ezután megváltozik a világ. Megtanuljuk értékelni a minket körülvevő világot, a mellettünk élő embert és a Jóistent. Mindenki nehezen viseli már a bezártságot. Mindenki várja, hogy visszaálljon a megszokott élet, az iskolai tanítás és tanulás, valamint a szentmiséken való fizikai részvétel. Maradjunk egészségesek, a többi majd alakul.