Hivatástudat, empátia, hit, együttérzés – fogalmak, melyeket olyan személyek töltenek most meg tartalommal, akik ezekben az embert próbáló időkben is minden nap azért dolgoznak, teszik kockára saját, valamint a családjuk egészségét, hogy rászoruló embertársaikon segítsenek, helytálljanak és becsülettel végezzék munkájukat. Vannak, akiknek a járványmentes időszakban is ez a hivatásuk és vannak, akik most önkéntesen vállalják mindezt. 
„A jó hír nem hír. A jó hírekről szinte soha nem számolnak be. Ha rossz hírt hallunk, tegyük fel magunknak a kérdést, hogy egy hasonló horderejű jó hír eljutott volna-e hozzánk!” – az idézet Hans Rosling svéd orvostól származik, és igazát kár lenne vitatni. Az interjúsorozatunk részét képező vallomások, beszélgetések mindegyike JÓ HÍR. Így, csupa nagybetűvel. És bízunk benne, hogy nagyon sokakhoz eljut.

Betegágyak mellett 
A jelenlegi járvány idején a legnagyobb elismerés és köszönet azokat az egészségügyi, illetve szociális ellátásban dolgozókat illeti meg, akik a veszéllyel dacolva nap mint nap betegágyak mellett teljesítenek szolgálatot vagy rászoruló embereknek segítenek. Mivel a legtöbb egészségügyi intézmény alkalmazottja titoktartási megállapodást írt alá a munkáltatóval, az interjúalanyok sem a saját kilétük felfedéséhez, sem a munkahelyük megnevezéséhez nem járultak hozzá. Ettől függetlenül az itt közölt adatok és tények valósak. Az alábbi sorokban az általuk tetszőlegesen választott névvel említjük őket.
A P. házaspár számára a segítségnyújtás hivatás és ugyanakkor mindennapi feladat. Mindketten egészségügyi asszisztensek, a férj a szociális ellátásban, a feleség kórházban dolgozik. Három gyermekük van.
– Hogyan élik meg hivatásukat a jelenlegi járvány idején?
Feleség: – Elsősorban úgy, hogy elfogadtam az áthelyezésemet oda, ahol fertőző betegségekkel (agyhártyagyulladás, májbetegség, himlő, TBC) küzdő pácienseket gyógyítanak. Előtte más, nem ragályos betegségben szenvedő páciensekkel foglalkoztam. A koronavírus-járvány miatt helyeztek át. Most a gondozás, kezelés mellett ügyelnem kell arra is, hogy a beutaltakhoz ne jöjjenek látogatók, illetve, hogy ne menjenek ki a kórház épületéből például vásárolni. Jelenleg nincs koronavírussal fertőzött páciens az osztályon.
Férj: – Nehezebben, főleg a rászorulókkal való fizikai távolságtartás miatt. Ugyanakkor jelen van a félelem is, hogy átadjuk a fertőzést a gondjainkra bízott idős embereknek. Mi ugyanis nem irodában ülünk a számítógép vagy laptop előtt. Nekünk ki kell mennünk az utcára, el kell mennünk az üzletbe vásárolni vagy a gyógyszertárba, a rendelkezésünkre álló védőeszközökkel igyekszünk segíteni, szolgáltatást nyújtani. Nehéz a vakmerőségig bátornak lenni.
– Lelkileg mi a legmegterhelőbb? A félelem, hogy átadhatják a vírust a családnak vagy az állandó készenlét?
Feleség: – Mindkettő. Az állandó készenlét is …mert ott van ugyan a munkabeosztás, de ha behívnak, akkor mennünk kell. Kezdetben naponta új utasításokat kaptunk, új rendeletek léptek életbe, ezeknek sem volt könnyű megfelelni. De van egy mobiltelefonos csoportunk, így gyorsabb a kommunikáció. Új beteg érkezésekor mindig fennáll a COVID19 vírussal való fertőzés veszélye. Sajnos a páciensekkel érkező kísérők legtöbbször nem mondanak igazat, amikor beutaláskor felteszik nekik a kérdést, hogy jártak-e nemrégiben külföldön vagy találkoztak-e olyan személlyel, aki külföldről érkezett. Fokozottan ügyelnem kell tehát magamra, hogy ezáltal védjem a pácienseket meg a családomat.
Férj: – Nekem azt nehéz elfogadni, hogy fertőző lehetek, és így átadhatom a vírust másoknak. Nem állítom, hogy semmi sem változott a tevékenységünkben. A rászorulók iránti hozzáállásunk azonban változatlan. Sajnos a kedvezményezettjeink között vannak olyan idős emberek, akiknek nincs senkijük, és egyedül nem tudják magukat ellátni. Itt van a legnagyobb szükség a segítségnyújtásra. Nem számít tehát, hogy egészségügyi asszisztens vagyok, ilyen esetben azzal is segítek, hogy bevásárolok, kifizetem a közműszámláikat, próbálom megnyugtatni, bátorítani őket. Jelenleg hat idős személy ellátása a feladatom. Kiváló alkalmak ezek arra, hogy gyakorlatba ültessük az Egyház társadalmi tanítását, főleg a szolidaritásra és az emberi méltóság tiszteletben tartására vonatkozókat.
– Önök mindketten gyakorló katolikusok, az egész család az. Az Istenbe vetett hit mennyiben segít legyőzni ezeket a félelmeket? Tudnak erőt meríteni belőle?
Feleség: – Gyakran imádkozunk … másból nem lehet erőt meríteni. Bízunk a Jóisten kegyelmében, a Szűzanya oltalmában. És egymást is erősítjük a férjemmel. Mivel nem lakunk Temesváron, gépkocsival járok munkába, és ilyenkor mindig lelkigyakorlatokat, szentmiséket szoktam hallgatni.
Férj: – Igen… Annak ellenére, hogy néha elgyengülünk, a családban, kollégákkal vagy a gondozottjainkkal mégis próbáljuk egymást erősíteni. Az idei húsvét a hitünk egyfajta megmérettetése volt. Kötelességünk, hogy a bizakodásunkat másoknak is továbbadjuk. Ha ezek csupán üres szavak maradnak, azt a környezetünk megérzi és a bizalom elszáll.
– A gyermekeik is biztosan sok örömteli pillanatot nyújtanak. Megbíznak a szüleikben és várják őket haza. Tudják, hogy apának, anyának most nehezebb a munkája? Meg tudták ezt velük beszélni?
Feleség: – Igen. Az áthelyezés előtt volt olyan időszak amikor a feletteseink utasítottak mindenkit, hogy akár egy esetleges karanténra is fel kell készülnünk, ezért vigyünk magunkkal néhány váltás tiszta ruhát, fehérneműt, mert előfordulhat, hogy határozatlan ideig bent kell maradnunk. Ezt a gyermekeink nehezen dolgozták fel, de ugyanolyan nehéz volt nekem is. Mindannyian kölcsönösen aggódtunk egymásért.
Férj: – Megmagyaráztuk nekik a helyzetet, azt, hogy miért kell otthon maradjanak, mi pedig miért dolgozunk különböző időpontban. Nem titkolunk előttük semmit, a beszélgetéseinket is hallják. Tudniuk kell, hogy ez komoly dolog, nem pedig egy hosszúra nyúlt iskolai szünidő.
– Köszönjük a beszélgetést.
(Az interjút a temesvári Püspökség sajtóirodájának munkatársai készítették)