A választó bíborosokkal a Sixtus-kápolnában közösen bemutatott péntek délelőtti szentmise után, május 10-én szombaton délelőtt XIV. Leó pápa a Konzisztórium-teremben fogadta a bíborosi kollégium tagjait. Hozzájuk intézett beszédében köszönetet mondott a konklávén végzett szolgálatukért és jelezte, hogy a II. Vatikáni Zsinat által megkezdett úton kíván tovább haladni, továbbá a névválasztással XIII. Leó pápa szociális tanítását szeretné előmozdítani, ahogy azt az egyház idáig értelmezte.
P. Vértesaljai László – Vatikán
Számítok azokra, akik hisznek Istenben és szeretik az Egyházat
Bíboros testvérek! Üdvözöllek és köszöntelek mindnyájatokat e találkozóért és a megelőző napokért, amelyek fájdalmasak Ferenc pápa elvesztése miatt, megterhelőek a közösen vállalt felelősség miatt, de ugyanakkor, annak az ígéretnek megfelelően, amelyet maga Jézus tett nekünk, A Lélekben mégis gazdagok a kegyelem és vigasztalás révén. (vö. Jn 14,25-27).
Kedves bíborosok, ti vagytok a pápa legközelebbi munkatársai, és ez nagy vigaszt jelent számomra, amikor magamra veszek egy olyan igát, amely egyértelműen messze meghaladja az én erőmet, miként bárki másét is. Jelenlétetek arra emlékeztet, hogy az Úr, aki rám bízta ezt a küldetést, nem hagy egyedül a felelősség viselésében. Mindenekelőtt tudom, hogy mindig számíthatok az Ő segítségére, továbbá az Ő kegyelme és a Gondviselés révén számítok a ti és oly sok testvér közelségére szerte a világon, akik hisznek Istenben, szeretik az Egyházat, akik imádsággal és jó cselekedetekkel támogatják Krisztus helytartóját.
Köszönet a főszereplőknek
Köszönetet mondok a bíborosi kollégium dékánjának, Giovanni Battista Re bíborosnak – aki megérdemel egy tapsot (tapsolnak) – akinek bölcsessége, hosszú életének és az Apostoli Szentszéknél végzett sokéves hűséges szolgálatának gyümölcse nagy segítségünkre volt ebben az időszakban. Köszönöm a Római Szent Egyház Kevin Joseph Farrell camerlengo-bíborosának – azt hiszem, hogy itt van (tapsolnak) – azt az értékes és igényes szerepet, amelyet a Sede Vacante és a konklávé összehívásának ideje alatt betöltött. Gondolatban most azokhoz a bíboros testvéreimhez fordulok, akik egészségügyi okokból nem tudtak jelen lenni, és veletek együtt csatlakozom hozzájuk a szeretet és az ima közösségében.
Gyűjtsük össze Ferenc pápa drága örökségét
Ebben az egyszerre szomorú és örömteli pillanatban, melyet Húsvét fénye gondviselésszerűen megvilágít, szeretném, ha együtt úgy tekintenénk a néhai Ferenc pápa eltávozására és a konklávéra, mint húsvéti eseményre, annak a hosszú kivonulásnak egy szakaszára, amelyen keresztül az Úr továbbra is az élet teljessége felé vezet minket; és ebben a távlatban az „irgalmas Atyára és minden vigasztalás Istenére” (2 Kor 1,3) bízzuk a néhai pápa lelkét és az Egyház jövőjét.
A pápa, Szent Pétertől kezdve és velem, az ő méltatlan utódjával befejezve, nem más, mint Isten és testvérei alázatos szolgája. Ezt jól mutatja oly sok elődöm példája, legutóbb maga Ferenc pápa példája a szolgálatban való teljes odaadás és az élet lényegében való józanság stílusával, a küldetés idején Istennek szóló önátadásával és az Atya házába való visszatérés pillanatában a derűs bizalmával. Gyűjtsük össze ezt a drága örökséget, és folytassuk utunkat, ugyanattól a reménytől vezérelve, amely a hitből fakad.
A Feltámadott jelen van köztünk, óvja és vezeti az Egyházat
A Feltámadott az, aki jelen van közöttünk, aki óvja és vezeti az Egyházat, és aki továbbra is reménységben élteti azt a szeretet által, amelyet „a nekünk adott Szentlélek áraszt a szívünkbe” (Róm 5,5). Rajtunk múlik, hogy engedelmes hallgatóivá váljunk az ő hangjának és hűséges szolgáivá üdvtervének, emlékezve arra, hogy Isten szereti magát közölni, a mennydörgés és földrengés dörgésénél jobban, „a szelíd szellő suttogásában” (1Kir 19,12) vagy, ahogyan egyesek fordítják, „a csend finom hangján”. Ez az a fontos találkozás, amelyet nem szabad elhagyni, és amire Isten egész ránk bízott szent népét nevelni és kísérni kell. Az elmúlt napokban láthattuk és érezhettük ennek a hatalmas közösségnek a szépségét és erejét, amely ilyen szeretettel és odaadással fogadta és siratta Pásztorát, miközben hittel és imával kísérte őt az Úrral való végleges találkozása pillanatában. Láthattuk, hogy mi az Egyház igazi nagysága, amely tagjainak sokféleségében él, egyesülve az egy Fővel, Krisztussal, „lelkünk pásztorával és őrzőjével” (1Pt 2,25). Ez az anyaméh, amelyből mi is kikerültünk, és egyúttal a nyáj (vö. Jn 21,15-17), a mező (vö. Mk 4,1-20), amelyet azért kaptunk, hogy gondozzuk és műveljük, tápláljuk az üdvösség szentségeivel és megtermékenyítsük az Ige magvaival, hogy szilárd egyetértésben és lelkesült küldetésben járjon, mint az izraeliták a pusztában, a felhő árnyékában és Isten tüzének fényében (vö. 2Móz 13,21).
Ragaszkodás a II. Vatikáni Zsinat tanításához
Ebben a tekintetben szeretném, ha ma együtt megújítanánk, hogy teljes mértékben ragaszkodunk ahhoz az úthoz, amelyet az egyetemes egyház a II. Vatikáni Zsinat nyomán évtizedek óta követ. Ferenc pápa mesterien felidézte és aktualizálta annak tartalmát az Evangelii gaudium apostoli buzdításában, amelyből szeretnék kiemelni néhány alapvető példát: visszatérés Krisztus elsőbbségéhez az igehirdetésben (vö. 11. sz.); az egész keresztény közösség missziós megtérése (vö. 9. sz.); növekedés a kollegialitásban és a szinodalitásban (vö. 33); a sensus fidei, a hitérzék iránti figyelem (vö. 119-120. sz.), különösen annak legmegfelelőbb és legbefogadóbb formáiban, mint például a népi jámborság (vö. 123. sz.); a legkisebbek és az elvetettek iránti szeretetteljes gondoskodás (vö. 53. sz.); bátor és bizalommal teli párbeszéd a mai világgal annak különböző összetevőiben és valóságaiban (GS 1-2). Ezek az evangélium alapelvei, amelyek mindig is éltették és inspirálták Isten családjának életét és munkáját, értékek, amelyeken keresztül az Atya irgalmas arca megmutatkozott és megmutatkozik az emberré lett Fiúban, mindazok végső reménységében, akik őszintén keresik az igazságot, az igazságosságot, a békét és a testvériséget (vö. XVI. Benedek, Spe salvi enciklika, 2; Ferenc, Spes non confundit bulla, 3).
Az egyház ma is mindenkinek felajánlja a szociális tanítást
Éppen azért, mert elhivatottságot éreztem arra, hogy folytassam ezt az utat, arra gondoltam, hogy felvegyem XIV. Leó nevet. Ennek több oka is van, de a legfőbb, hogy XIII. Leó pápa a Rerum novarum kezdetű történelmi enciklikájával az első nagy ipari forradalom összefüggésében foglalkozott a szociális kérdéssel, ma pedig az egyház mindenkinek felajánlja a szociális tanítás örökségét, hogy válaszoljon egy újabb ipari forradalomra és a mesterséges intelligencia fejlődésére, amely új kihívások elé állítja az emberi méltóság, az igazságosság és a munka védelmét.
Kedves Testvérek, találkozónkat azzal a kívánsággal szeretném zárni, amelyet Szent VI. Pál 1963-ban, péteri szolgálata kezdetén fogalmazott meg: „Járja át az egész világot a hit és a szeretet nagy lángja, amely meggyújt minden jóakaratú embert, megvilágítja a kölcsönös együttműködés útjait, és vonzza az emberiségre még mindig az isteni tetszés bőségét, magát Isten erejét, akinek segítsége nélkül semmi sem érvényes, semmi sem szent” (Üzenet az egész emberi családhoz, 1963. június 22.). Legyenek ezek a mi érzéseink is, hogy az Úr segítségével imává és elkötelezettséggé váljanak! – zárta Leó pápa a bíborosokhoz intézett beszédét.
Forrás: www.vaticannews.va/hu