Máriaradna idén kettős jubileumot ünnepel: 500 évvel ezelőtt épült az első kápolna a radnai Szőlőkben, azon a dombon, ahol a jelenlegi kegytemplom áll, és amelyet Rudnay Sándor esztergomi érsek 200 évvel ezelőtt konszekrált. Bár a járvány okozta helyzet miatt a nagyszabású ünneplés elmarad, a két évforduló mégsem múlhat el úgy, hogy ne emlékeznénk meg róluk.
A régmúlt idők történéseit írott krónikák őrzik; a közelmúlt és a jelen eseményeiről szemtanúk tudósítanak a leghitelesebben. Az alábbi sorokban ők beszélnek: Isten szolgái, egyházi vezetők, vallásukhoz ragaszkodó idős emberek, hitben nevelkedő fiatalok, közös ünnepeink megtartói és az évszázados kegyhely, Máriaradna zarándokai. Olyan emberek, akiknek az élete különleges módon kötődik e kegyhelyhez, a Szűzanya radnai templomához.
A nevem Rancov Boris, 44 éves vagyok, nős, az Arad megyei Vingáról származom. Jelenleg zenetanárként dolgozom a gyulafehérvári „Regina Maria” Zenei és Képzőművészeti Középiskolában. A konzervatórium elvégzése után római katolikus teológiát kezdtem tanulni Gyulafehérváron és a németországi Fuldában, melyeket mesterképzési diplomával és Baccalaureatus-szal fejeztem be a Pontificia Universitas Lateranensis Sacra Theologia szakán.
– Zenetanárként és orgonistaként Ön a radnai Szűzanya tisztelője. Melyek a kegyhelyhez kapcsolódó gyermekkori emlékei? Kivel ment először Radnára?
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Először is szeretném megköszönni, hogy az interjú kapcsán rám gondoltak, és a megtiszteltetést, amelyben ezáltal az idei kettős jubileum alkalmából részesülhettem.
A kettős jubileumi évet megélni számomra kegyelmi idő. Ahhoz, hogy kifejthessem a nézőpontomat Radnával kapcsolatban, mindazzal együtt, amit számomra képvisel, szükség van az ehhez a kegyhelyhez fűződő első emlékek és érzések felelevenítésére, amelyeket a Kegyelmek Anyja közelében megéltem.
Életemben először apai nagyanyámmal mentem Máriaradnára. Minden évben szeptember 6-a és 8-a között mentem vele Radnára, amikor a bolgár nemzetiségű katolikus zarándokok más, különböző nemzetiségű búcsújárókkal együtt vettek részt az éves radnai zarándoklaton. Radnán a Banu családnál szálltunk meg, egy győrödi magyar hölggyel együtt.
Az emlékeim azzal a pillanattal kezdődnek, amikor a nagymamám ténylegesen készülődni kezdett a zarándoklatra. Ez a „felkészülési láz” teljes mértékben rám is átragadt. Nagypapának otthon kellett maradnia, hogy vigyázzon az állatokra és a házra. Ő más alkalommal ment velem Radnára. Számomra a készülődés az indulás előtti napon kezdődött, mert akkor el kellett mennem a nagyszüleimhez és ott kellett aludnom. Kora reggel volt az ébresztő, hogy kimenjünk a vasútállomásra. Az indulás az „első vonattal” történt, vagyis azzal, amely reggel 6 körül indult Vingáról, Aradon pedig átszálltunk Radna irányába. Emlékszem, hogy igazi kaland volt Aradról Radnára utazni, mert rengeteg volt a búcsújáró, akik különféle okokból nem tudtak gyalog menni, és vonatra szálltak. Meleg, zsúfoltság, de végig keményen kitartottam.
Izgalmas percek voltak, amikor Pálost elhagyva a vonatból próbáltam felfedezni a bazilika tornyait. Számomra a tornyok megpillantása olyan volt, mint egy „kinyilatkoztatás”. Ugyanakkor hazafelé ez a „kinyilatkoztatás” szomorúsággá változott, mert egy újabb évre mgunk mögött hagytuk ezeket a tornyokat.
– Mikor játszott első alkalommal orgonán és énekelt a zarándokokkal együtt a kegytemplomban vagy a keresztúton? Milyen érzés volt?
– Számomra a radnai bazilika orgonájával való találkozás „szerelem volt első látásra”. Annak ellenére, hogy a vingai templomnak hasonlóan jó és szép orgonája van, a hangok, a hangszín különbözik. Mindenesetre, miután nagymamámmal megérkeztünk a templomba, dacára annak, hogy gyermek voltam, és alig tudtam helyet találni magamnak a zarándokok között, első dolgom volt, hogy az orgonához érjek, hogy láthassam és hallhassam. Két, három szentmisét is végigültem egymás után, csakhogy hallgassam az orgonát. Figyeltem mindazt, ami a játszóasztalán zajlott, ki énekelt, hogyan énekelt és milyen gombokat nyomogatott. Próbáltam mindenkitől eltanulni valamit, és arról a pillanatról álmodoztam, amikor én ülök majd az orgona melletti széken, és játszom Isten Anyjának.
És eljött az a nap! Ha jól tudom, ez a nap a Zeneművészeti Konzervatóriumban töltött tanulmányaim idejére esett, amikor először orgonáltam. Emlékszem, volt idő, amikor hetente sikerült Randára mennem. Lehetőségem volt a szentmisén, a zarándokokkal teli templomban orgonálni, illetve a keresztúton énekelni is.
Azt az érzést, ami abban a pillanatban eltöltött, nem tudom szavakkal leírni. Valójában úgy éreztem, hogy lebegek az örömtől. Nem hittem el, hogy én vagyok, aki énekel. Nagyon boldognak és megtisztelve éreztem magam!
– Melyik volt az első Mária-ének, amelyet eljátszott és melyik áll legközelebb a szívéhez?
– Nem emlékszem pontosan, hogy melyik Mária-éneket énekeltem először, de tudom, hogy kezdettől fogva szerettem ezeket az énekeket. Különleges varázsuk van. A lelkemhez legközelebb álló Mária-ének a Szűzanya lourdes-i himnusza bolgár nyelvű szöveggel. Valójában minden Mária-ének gyönyörű, önmagában különleges, a szövegük pedig a lelkemhez szól.
– Az évek során Radnán olyan búcsújárókkal és különböző zarándokcsoportokkal találkozott, akik a saját anyanyelvükön énekeltek és imádkoztak. Hogyan viszonyul az itt beszélt nyelvek, zenei kincsek és imák változatosságához, gazdagságához? Bizonyára hallott olyan énekeket is, amelyeknek ismerős a dallama, de szövegét Ön a saját anyanyelvén tudja?
– Éppen ebben az „egység a sokféleségben” rejlik ennek a különleges kegyhelynek a szépsége. Nagyon különös, lenyűgöző és felemelő érzés ott állni a bazilika előtt, és nézni, végighallgatni egyházmegyénk minden körmenetét, minden közösségét, és nem csak, amelyek a templom felé vonulnak és belépve azokat a gyönyörű Mária-énekeket éneklik. Látni a búcsújárók boldogságot sugárzó arcát a bazilika láttán, tudva, hogy sikerült nehézségek nélkül befejezni ezt a radnai zarándoklatot, és hogy a Szűzanya ott tárt karokkal és anyai szeretetével várja őket.
Természetesen ennyi év alatt sok éneket hallottam, amelyek szövegét bolgárra fordították. Ismeretes, hogy sok az olyan bolgár nyelvű liturgikus egyházi ének, amelyek szövegét német (Gotteslob, Diözesangebets- und Liederbuch), horvát (Vienac) vagy magyar (Szent vagy, Uram) nyelvből fordították, vették át, megtartva ugyanazt a dallamot. Még ezen a téren is megtalálható az a többnemzetiségű gazdagság, amely a Temesvári Egyházmegyénknek és a Bánságnak egyaránt kincse.
– Vezetett Ön is zarándoklatokat, legyen az gyalogos, vagy busszal, vonattal, egyéb járművel? Hogyan emlékszik rájuk, milyen élményei, tapasztalatai vannak ezekkel kapcsolatban?
– Az évek során volt lehetőségem elkísérni a búcsújárókat gyalog, illetve különféle közlekedési eszközön is. Számomra a radnai zarándoklat gyakran szülővárosomból, Vingáról indult. Most is, noha már több éve nem élek ott, megpróbálok otthonról, a plébániáról indulni.
Az első gyalogos radnai zarándoklatom abban az évben történt, amikor elsőáldozó voltam. Akkoriban, noha még gyermek voltam, megengedték, hogy egyedül menjek zarándokolni, családtagok nélkül. Viszont egy asszony gondjaira bíztak, aki részt vett a búcsúsok menetében. Emlékszem, hogy abban az évben sok volt a fiatal. A körmenetről már ne is beszéljünk! A menet eleje valahol a bazilika előtti úton, a vége pedig az állomás közelében volt. Ha valaki nem tudta tartani a lépést a menettel, akkor igyekezett Lippára érni még a csoport előtt, és ott csatlakozott a többiekhez. Így Lippa bejáratától egyre duzzadt a menet, és mi meglepődve láttuk, amikor átértünk a vasúti sínek feletti hídon, az állomás felé, hogy milyen sokan lettünk. A menetoszlopban résztvevők száma minden közösség büszkesége volt. Minden plébánia igyekezett minél több hívővel menni. Ne felejtsük el, hogy a kommunista időszakról beszélünk, tehát az 1990 előtti évekről.
A hangulat rendkívüli volt! Otthon, Vingán a búcsúsok a plébániatemplomban gyülekeztek. A vingai templomból volt az indulás, miután mindannyian megkapták Nakov atya áldását. A helység határáig, Arad irányában, ahol a Páduai Szent Antalnak szentelt kápolna áll, Mária-énekekkel és imádkozva gyalogosan mentünk. Addig azok is velünk jöttek, akik személyes vagy egészségi okokból nem tudtak Radnáig gyalogolni. Ez volt az a hely, ahol az otthonmaradók elbúcsúztak azoktól, akik tovább mentek Radnára. Minden alkalommal, az otthon maradottak kérése az volt: „Imádkozzatok értünk is!”
Itt volt a felszállás a közlekedési járműre Temesillésdig. Innen ismét gyalog mentek Radnáig. Temesújfalun volt az ebéd. Radnára 17 óra körül érkeztek meg. Mindig egy vagy két személy vezette az imát és az énekeket. Idővel jelentkezett a fáradtság is, de jó volt tudni, hogy Temesújfalu után minden kilométerrel egyre közelebb a cél. Egy adott pillanatban megjelentek a bazilika tornyai is. Ez bátorított, erőt adott. Mintha új erőre kaptunk volna. Radnán Nakov atya, a plébánosunk fogadott, aki megáldotta az egész körmenetet, ami után mindannyian énekelve bevonultunk a templomba.
– A máriaradnai zarándoklatok hangulata különleges, néha rendkívül változatos. Milyen élményeket őriz különös módon is az emlékezetében?
– Radna különleges hely, az isteni kegyelem helye. Nemhiába megyünk a Kegyelmek Anyjához őt tisztelni és a segítségét kérni. Ezúttal szeretnék megemlíteni egy olyan esetet, amelyet azon a kegyelmi helyen éltem át.
Két évvel ezelőtt, közvetlenül a Szűzanya születésének ünnepén egyre több zarándok érkezett a pontifikális szentmisére. Az udvaron kaptak helyet azok a személyek, akik fogadták és írták a miseszándékokat. Csatlakoztam hozzájuk egy beszélgetés erejéig, és mivel egyre több különböző nemzetiségű búcsújáró érkezett, végül én is segítettem írni a miseszándékokat. Így történt, hogy odajött hozzám egy hölgy, akinek nagyon komoly és nem mindennapi szándéka volt. A nőnek volt már egy gyermeke, egy fia, de szeretett volna még egy gyermeket, ám különféle okokból nem részesült ebből az áldásból. Így hát azt mondtam neki, hogy higgyen a Szűzanya segítségében, és imádkozzék gyermekáldásért. Elmúlt a zarándoklat, el az év is, és ismét Radnán voltam zarándoklaton. Egy kedves barátommal a sekrestye előtt álltam, és vártam a szentmise kezdetét, ahol mindketten részt vettünk. Egy adott pillanatban a hátam mögül odalép egy nagyon boldog hölgy. Ő volt az, akiről korábban meséltem. Közölte, hogy megszületett a második gyermeke, egy kislány, akit el is hozott magával Radnára, hogy a férjével és a fiával együtt, hálát adjon a Szűzanyának.
– Mit jelent Önnek Máriaradna?
– Számomra ez sokrétű, összetett kérdés, mert szavakba kellene foglalnom mindazokat az érzéseket és megéléseket, amelyekben minden alkalommal részem van, amikor Radnába megyek. Olyan érzések ezek, amelyeket szavakkal nem tudok kifejezni.
Számomra Radna az otthont jelenti! Ki ne örülne, amikor tudja, hogy megy találkozni az anyjával? Így az Ő segítségével próbálok minden évben Radnára jönni! Ez az a hely, ahol a barátságok kötődnek, ahol különleges emberekkel találkozol. Néhányukat lehet, hogy évente csak egyszer látod, Radnán. Ezen a csodálatos helyen találkozol kedves barátokkal, a bazilika papjaival, a személyzettel és a plébániai közösség tagjaival.
Arra kérem mindazokat, akik szeretik ezt a kegyhelyet, ezt a pápai bazilikát, a Boldogságos Szűzanyát, Isten Anyját, Máriát, hogy ne engedjék kialudni magukban a Kegyelmek Anyja és Radna iránti szeretetük lángját!
(Az interjút a temesvári Püspökség sajtóirodájának munkatársai készítették)







