Ma, nagypénteken visszavágyom egykori szülővárosomba, Temesvárra, a szülem Turgheniev utca 13 szám alatti házába (ma Protopop Dragomirutca), az Erzsébetváros szívébe. Fülembe cseng a Jézus Szentséges Szíve templom harangjámak hangja, szemem előtt felsejlenek az első virágok az udvaron, az első kizöldült fák a közeli parkban (P-ta Bisericii), amely a parkkal szemben álló, műemlékvédelem alatt álló régi román ortodox templomról kapta a nevét. – De az orosz hadsereg ugyanilyen közel állomásozott. A szalvatoriánus atyák kolostorából kaszárnya lett, amelynek bejárata a templom mögötti rövid Gașpar utcában volt. Egy-két másik, korábban magántulajdonban lévő házat a helyőrség használt. Szigorúan megtiltották nekik, hogy kapcsolatba lépjenek a polgári lakossággal, bár a város minden részén ott voltak. 1958 nyaráig maradtak. Röviddel a távozásuk előtt összeomlott a hallgatás fala, és gyorsan megköttetett egyik vagy másik üzlet. Éppen akkor szereztem meg a tanári diplomámat, és a megtakarításaimból – magánórákból és egy ösztöndíjból – megvettem az első karórámat, egy Pobedát.
2022-ben az ünnepnapok közel esnek egymáshoz: húsvét (a nagyhét, a feltámadás ünnepe a katolikus, a román ortodox és a görögkatolikus keresztények számára), a zsidó pészah, a muzulmán ramadán. Ez utóbbi teljesen idegen maradt számunkra. Nekünk, öt testvérnek, három lánynak és két fiúnak, a zsidó közösség(ek) nagy ünnepeihez, rítusaihoz sem volt igazán közünk, és ha volt is, inkább véletlenül (például a Naschitz családdal és a Morawetz nagyapával), bár a szüleink többet tudtak, és mi (szülők és gyermekek egyaránt) barátkoztunk néhány zsidó családdal. Így peszách ünnepe alkalmából Grünhut Irene néhányszor hozott nekünk maceszt, kovásztalan kenyeret. De mi nem kérdeztünk sokat. A kíváncsiság viszont a majdnem szomszédos ortodox templomba csábított minket, hogy részt vegyünk néhány keresztelésen. – Mindenesetre nagyszüleink és dédszüleink idejében nem voltak hitviták. Inkább békés, sőt jó egymás mellett élés volt ez, mint szoros kapcsolat. Temesvár – mint egy soknemzetiségű állam kicsiben. És a tolerancia még az 1940-44-es években is erős volt, aminek igazolásához Getta Neumann a német Potichen cukrász példáját említi, aki nem volt hajlandó a cukrászda kirakatában elhelyezni a fenyegető, diszkriminatív „Zsidókat nem látunk szívesen!“ feliratú táblát. Az ő magyarázata: „Trăiau mulți oameni cumsecade în Timișoara multietnică și pluriconfesională, fapt care reiese din mărturiile contemporanilor.“ (Sok rendes ember élt a soknemzetiségű és sok vallásfelekezetű Temesváron, ami a kortárs személyek vallomásaiból is kitűnik“ (Pe urmele Timișoarei evreiești. Mai mult decât un ghid / 2019 című könyvének 201. oldalán – időközben, 2021-ben német nyelvű fordításban is megjelent „Auf den Spuren des jüdischen Temeswar. Mehr als ein Stadtführer“ címmel).
Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely nagyrészt a körülmények tudatában élte át gyermekkorában a háború utolsó éveit, amely „belenőtt“ a szocializmus/kommunizmus évtizedeibe, amelyet befolyásolt a politika, az állam és a végrehajtó szervek által – szovjet mintára – az úgynevezett kisebbségek ellen elkövetett súlyos hibák hosszú sora. A romániai németek és a papság – esetünkben a katolikus papok – különösen is érintettek voltak. Nem kell felsorolnom, mivel a tények már kellően ismertek. De megpróbálom felvázolni az akkori hangulatot.
Ellentétes irányzatok voltak: egyrészt az emberek félelemben és bizonytalanságban éltek; túlságosan is jogos volt a félelmük, hogy bármikor bűnbakká válhatnak, és hogy ily módon kiszolgáltatják őket. Minden idegent bizalmatlansággal, belső elutasítással fogadtak, különösen, ha a rendőrség (akkoriban milíciának nevezték) vagy valamely hatóság nevében lépett fel. Óvatosságra volt szükség a velük való bánásmódban. Nehéz volt fenntartani a magánjellegű kapcsolatokat. – A túlélésért aggódó szülők és nagyszülők, akik közvetlenül érintettek voltak, mélyen magukba temették félelmeiket és aggodalmaikat, illetve tiltakozásukat az igazságtalanság és a hatalommal való visszaélés ellen, amelyet elszenvedtek. Ez sok más dolog mellett azt is jelentette, hogy az újonnan beköltözők, a hatóságok által támogatott személyek kiszorították őket saját otthonukból. – Rengeteg elfojtott robbanóanyag, aminek nem volt szabad felrobbannia! – Az ilyen nehézségek elkerülhetetlenül a kisebbségek közötti közeledéshez vezettek. Ugyanakkor általában nem beszélhetünk etnikai értelemben vett szakadásról, mert a régóta itt élő románok többségével, valamint általában a bánsági románok iránt bizalmat tanúsítottak. És ez a kölcsönös bizalomhoz vezetett. Számos személyes örömteli tapasztalat és az idő fokozatosan a másik elfogadásához vezetett.
Mindezeket a nehézségeket az elszánt kitartás ellensúlyozta. Fáradhatatlanul dolgoztunk, hogy biztosítsuk a megélhetésünket. Mi öten is részt vettünk a legszükségesebbekért folytatott küzdelemben. Hogy ez az önfeláldozás konkrétan hogyan zajlott, nem éppen lelkesedés és öröm nélkül, azt az alábbiakban bemutatjuk.
Húsvét! Ahogy a cím is sugallja, a feltámadás ünnepe sok élmény forrása volt. Az év folyamán az egyházi ünnepeknek megvolt a maguk helye, csak a húsvétot ünnepeltük meg kétszer. Hosszú éveken át visszatérő csodaként éltük meg a „román” húsvétot, valahányszor az éjszakai feltámadási körmenet ünnepélyesen végighaladt a mi utcánkon a Lahovary tér felé, a kórus énekétől és a hívek kezében tartott gyertyák fényétől kísérve. Nagy számban követték ünnepi díszbe öltözött, baldachin alatt vonuló papjaikat. Az utca jobb és bal oldalán lévő házakban alig volt olyan ablak, amelyből a gyertyafény és a virágdíszek ne utaltak volna rá, hogy a függönyök mögött felnőttek és gyermekek – bármilyen nemzetiséghez és vallásfelekezethez tartozzanak is – részt vesznek az ünnepen. – A keresztény szolidaritás feledhetetlen élménye a szocializmus éveiben. Vallásfelekezeti határokon átívelő elmélkedés a vallásról és a hitrő; talán még az a pont is közelinek látszott, amikor elkezdődhet a keresztény kinyilatkoztatás jobb megértése. – Ez az összetartozás tulajdonképpen nagycsütörtökön kezdődött, amikor a tóka kalapácsütései Krisztus szenvedését vitték be a mindennapi események ritmusába. A ritmus összetéveszthetetlen volt. – Milyen gyakran csatlakoztak a testvéreim azokhoz, akik a tókát megszólaltatták!
Így éltük meg a kereszténységet, mint összetartó köteléket, de mégis cseppnyi keserűséggel: nekünk, katolikusoknak megtiltották a késő esti feltámadási körmenetet. Délután 6 órakor indulhattunk – nappali fényben és nagy forgalom mellett a tér körül: a templom, majd megkerülve a régi Grundhaus-t (ahol ma Moisil iskola épülete áll), amely egykor a kerület közigazgatási központja volt, a Turgheniev utca, el a ház mellett, ahol még élt a nagyrabecsült D. Lintia professzor özvegye, majd később az Albert-ház (ahol többek között Hans és Irene Mokka (született Albert) két gyermekükkel, Horst és Heike Fassellel, valamint az ismert zenetanár és karvezető Mathias Schork és felesége lakott) majd befordulva a Russengasse-ra, a kaszárnya mentén – ismét a sarkon – a 6-os villamos vonalán (az egykori Wilhelm Mühle utcán) vissza a templom bejáratához. Nem volt lehetőség nagy átélésre. Ráadásul a hívek közül sokan gondoltak azokra a papokra, akiket már akkor hosszú börtönbüntetésre ítéltek, nem utolsósorban Augustin Pacha püspökre és Hildegardis nővérre / Dr. Hildegardis Wulffra, valamint az Erzsébetvárosban otthont és zárdát fenntartó Szent Lioba bencés nővérek sorsára.
Ennyi évtized távlatából ötünk számára a feltámadás éjszakájának visszatérő csodájával teli évek rendkívül boldog időszakot jelentettek, még akkor is, ha – sok kortársunkhoz hasonlóan – némi bizonytalanságot és feszültséget, kétséget hordoztunk magunkban. A csordultig telt mindennapok, a saját és szüleink optimizmusa segített túljutni ezeken. – És íme, hogy nézett ki a mindennapi életünk:
A rosszul fizetett tanári állása mellett apa 1947 óta méhészkedett (mi segítettünk neki a pergetésben). Apánk velünk együtt dolgozott „felesben” [a fele termésért] két idős asszony kertjében, a búza betakarításakor ment aratni természetbeni részesedésért. A rokonoktól és ismerősöktől naponta összegyűjtött konyhai hulladékból minden évben hízlaltunk egy malacot, vettünk egy kecskét, tartottunk néhány csirkét, sorban álltunk a petróleumért és az élelmiszerekért. Anya dolgozni járt, szabadidejében pedig szép ajándéktárgyakat festett, amilyeneket nem lehetett kapni az állami boltokban: üdvözlőlapokat és könyvjelzőket karácsonyra, húsvétra, elsőáldozásra; kis esztergált ajándéktárgyakat festett a nyári turistáknak, akik jó levegőt szívni elutaztak Szörényordasra vagy a Semenic-hegyre. Anya és apa énekelt velünk, gondoskodott arról, hogy megtanuljunk úszni stb. Apa a filharmónia kórusának énekeseként keresett plusz pénzt; minden alkalommal elmagyarázta nekünk a növények felhasználási módját, és ismerte szülővárosunk történetét.
Annak ellenére, hogy politikai indíttatású incidensek újra meg újra előfordultak, a „fiataloknak” általában kevésbé volt nehéz felülemelkedni mindazon, amit megengedtek, amit felajánlottak nekik: német nyelvórák (az 1948-as oktatási reform óta ismét engedélyezték), lehetőség német színházlátogatásra, anyanyelvű napilapot vásárolni, részt venni a templomi hitoktatáson vagy plébániai ifjúsági találkozókon; részt venni a filharmónia matiné-előadásain, időt szakítani az olvasásra. Szüleink könyvtárában mindenki megtalálta a kedvére való könyvet. – Természetesen minden gyermek és fiatal tudta, hogy mit szabad mondania és mit veszélyes, kire mit lehet bízni. – Az iskolák, a közvetlen szomszédság, a munkahely számos lehetőséget kínált egymás jobb megismerésére. Egyre gyakrabban alakultak ki barátságok, amelyek a kormányzat újabb és újabb „nyaklevesei” ellenére is tartósnak bizonyultak.
Az igazi kapcsolatok emléke is része a vágyakozásomnak, igaz, szomorúsággal teli, mert azok körül, akik közel álltak a szívemhez, már szinte senki sem él. Minél idősebb vagyok, annál hálásabban ismerem fel a feltámadásba vetett hitben a kilátást, az ígéret közelségét. – Azt kívánom Temesvárnak – a Turgheniev utca példájára gondolva –, hogy húsvétkor minél több házon világítsanak az ablakok, hogy jelezzék: megérkezett a halál feletti győzelem örömhíre.
Végül a következő szavakkal zárom levelem:
Ezen emlékekkel/gondolatokkal kívánok Önöknek, az egyházmegye munkatársainak, Roos Márton püspök úrnak és Pál Csaba püspök úrnak áldott húsvéti időt, a húsvéton túl pedig jó egészséget, sikeres munkát – mindannyiunknak pedig világszerte – békésebb időt.

Radegunde Täuber