Január 19-én, vasárnap bibliai témájú találkozóra került sor az Egyházmegyei Ifjúsági Központ termében a Szentírás vasárnapja alkalmából, amelyet idén január 26-án az egész világegyházban megünnepelnek. A találkozó előadásának középpontjában az a kérdés állt, hogy mikor és hogyan határozták meg, mely írások tekinthetők Szentírásnak. A héber Biblia szövegeit tekercsekre írták, egy tekercs egy szöveget jelentett. (Egy ilyen tekercs modellje látható a képen.) A tekercseket szentélyben őrizték. Nem kellett sorrendet meghatározni, és még kevésbé kellett eldönteni egy-egy írás elfogadhatóságát.
A keresztények azonban kezdettől fogva a kódexet, azaz a könyv formát részesítették előnyben, és természetesen meg kellett határozni, hogy mely szent írások milyen sorrendben kerüljenek bele. A korai keresztények döntő szerepet játszottak abban, hogy a héber Biblia görög fordítása a következő sorrendben készüljön: Tóra (Isten törvénye), Történeti könyvek, Bölcsességi könyvek, Prófétai könyvek. Az Újszövetséget ugyanezen minta szerint szerkesztették meg. Az evangéliumok megfelelnek Isten törvényének, mert Jézus Krisztus élete, tettei és tanításai a cselekedeteinkre vonatkozó törvényeket jelentik számunkra, keresztények számára. Az Apostolok cselekedetei az egyetlen történeti könyv az Újszövetségben. Beszámol az apostolok tetteiről, akik közül néhányan később maguk is leveleket intéznek a keresztényekhez. Az ószövetségi történeti könyvek is sokat tudósítanak Dávidról és Salamonról, akik később – legalábbis a hagyomány szerint – a zsoltárokban és a bölcsesség könyveiben szóltak a néphez. A végére pedig a próféták könyvei kerültek. Az Újszövetségben csak egy ilyen van, mégpedig a Jelenések könyve. Izrael népének prófétái írásaikban többször is említést tesznek Isten küldöttjéről, aki megvalósítja Isten országát a földön. Mi keresztények őbenne ismerjük fel a Messiást és Isten Fiát, Jézus Krisztust. Ebben a tekintetben az evangéliumok a prófétai könyveket követik. A Jelenések könyvének végén egy új ég és egy új föld ígérete olvasható. Ez visszavezet a Teremtés könyvéhez, amely az ég és a föld teremtésével kezdődik. Ezzel bezárul az ó- és újszövetségi könyvek köre.
Az Ó- és Újszövetség párhuzamba állítása azt a fontos döntést hordozza magában, hogy mindkettő a Szentírás kánonjába tartozik. Jézus Krisztus Istene ugyanaz az Isten, aki az eget és a földet teremtette, aki népét a szabadságba vezette és aki végig irányította azt a történelmen. Markionnak az Ószövetség elutasítását eretnekségnek tekintették. Az első négy keresztény évszázad során az evangéliumi harmónia megalkotását, vagyis azt a kísérletet, hogy az evangélisták által közölt összes eseményt ellentmondás nélkül, egy kontextusban mutassák be, szintén elutasították. Az elfogadott négy evangélium nem egyetlen szent szöveget kínál, hanem négy különböző nézőpontból írja le Jézus Krisztus személyének lenyűgöző történetét. Az ábrázolások tehát különbözőek és eltérőek lehetnek. A szent és megingathatatlan tájékozódási pont nem a szöveg, hanem Jézus Krisztus élő személye. Az Ő élete, halála és feltámadása számunkra Isten törvénye. Az evangéliumi írások bizonyos mértékig az eredetinek különböző kulturális kontextusban történt fordításai. Nélkülük kevés lehetőségünk lenne arra, hogy jobban megismerjük Jézus Krisztust. Szentnek tehát nem a szöveget kell tekinteni, hanem Őt magát, a mi Urunkat, Jézust Krisztust a Szentlélek erejében, az Atya Isten dicsőségére.
Dr. Imogen Tietze, képzési referens
