Kedves testvéreim, kedves egykori oroszországi deportáltak!

Az imént hallottuk az evangéliumi részt, amely arról szól, hogy mit tett és tesz Jézus itt a földön. Hallgassuk meg újra egy szakaszát: „Az Úr Lelke van rajtam, /azért kent fel engem, / hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. / Elküldött, hogy hirdessem / a foglyoknak a szabadulást, /a vakoknak a látást, / hogy szabadon bocsássam / az elnyomottakat, / és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.“ (Lk 4, 18-19)
Itt álljunk meg. Emlékezzünk egykori deportáltjainkra, akiket egyszerűen azért hurcoltak el Oroszországba, mert németek voltak. Kegyetlen szenvedéseket, sőt kínzásokat kellett elviselniük, és sokan közülük meghaltak. A szenvedés egy rejtély. Alig tudjuk felfogni a mélységét.
Hallgassuk meg most egy olyan személy vallomását, akit 10 évre Oroszországba deportáltak, és aki 2017-ben, 100 éves korában hunyt el. Ő P. Dr. Olofsson Placid OSB (1916-2017) bencés szerzetes. Leírja, hogyan segítette őt és fogolytársait a hit ezekben a kegyetlen helyzetekben. A többi deportáltal együtt négy szabályt állítottak fel, amelyek sokuknak segítettek. Azért említem meg ezeket itt, mert lehetséges, hogy ma is segíthetnek nekünk. Néhány részletet idézek a nem sokkal halála előtt vele készült interjúból:
Az első szabály: nem szabad túl komolyan venni a szenvedést. Az csak gyengítene minket, miközben minden erőnkre szükségünk van a szenvedés elviseléséhez – mondta. Ezért nem engedtük meg senkinek, hogy panaszkodni kezdjen. Ha valaki mégis elkezdte, fél mondat után félbeszakítottuk, és megkértük, hogy beszéljen a szakmájáról, és ossza meg velünk a szakértelmét. Ez alatt a tíz év alatt rengeteg szakmát tanultam… Ez volt az elvünk: nem szabad panaszkodni! Tehát az első szabály: nem szabad túl komolyan vennünk a szenvedést, és nem szabad panaszkodnunk. Napjainkban sem rossz ez a szabály, mert mi is szeretünk panaszkodni. Ha például valakinek Mercedese van, és egy kicsit drágább lett a üzemanyag, akkor ez az ember reggeltől estig panaszkodik, hogy megdrágult a benzin.
Placid atya a második szabályt is megfogalmazta: Keressük az élet apró örömeit, mert sok öröm van, de azokat gyakran nem vesszük észre. Nem volt könnyű megtanulni azok között a szörnyű körülmények között, hogy még így is vannak apró örömök az életben. Fel kell fedeznünk ezeket, és örülnünk kell nekik, mert ez az élet művészete – mondta Placid atya. Abban az időben zajlottak a helsinki olimpiai játékok (1952 nyara). Mi is olimpiát játszottunk, viszont ily módon: 6-8-an versenyeztünk, hogy ki talál több kis örömet a nap folyamán. És lettek győztesek, akik azután egy második csoportot alkottak, amelyből kikerült az olimpiai bajnok. Egyszer volt egy győztesünk, aki 17 örömöt talált egy nap alatt. És a végén leírta: Testvérek, nem volt időm szenvedni, mert meg kellett keresnem az apró örömöket, és újra és újra elismételni őket az emlékezetemben, hogy este fel tudjam sorolni őket.
A harmadik szabály Placid atya szerint: Ha nem akarom elfogadni, hogy csak egy hangya vagyok a pisztolyos ember előtt, akkor minden erőmet össze kell szednem, hogy megmutassam, bebizonyítsam, hogy emberibb, jobb, nemesebb vagyok, mint a fegyveres ember. Ez mozgósította az energiáinkat – fogalmazott Placidus atya, és példát is mondott: Egy alkalommal kaptunk egy papírt, amin alá kellett írjuk, hogy 6 nap múlva hazaengednek minket.
Ez azt jelentette, hogy az utolsó 6 napban már nem kellett dolgoznunk. Azonban, miközben még mindig az aláírás foglalkoztatott bennünket, a gyárigazgató odajött hozzánk, és azt kiabálta, hogy azért nem kap többet jutalmat, mert ezekben a napokban nem teljesítettük a tervet. Most lehetőségünk volt megmutatni, kik vagyunk, bebizonyítani emberségünket. Elhatároztuk, hogy egy általunk alkotott csoport, bár nem tudtak minket erre kötelezni, mégis a következő 6 napban teljesítjük a feladatot, hogy az igazgató megkapja a jutalmát. Apróság, de sokat segített az önbizalmunkban. Meg tudtuk mutatni annak az embernek, aki 10 éven keresztül megalázott minket, hogy emberek vagyunk, hogy mások vagyunk, mint ő.
A negyedik szabály: aki meg tud kapaszkodni valamiben, az könnyebben elviseli a szenvedést. Nekünk, hívőknek, volt valaki, akibe kapaszkodhattunk: Isten. Ezért volt számunkra könnyebb mindent elviselni. Azt is hozzátettük, hogy Ő mindenható, és azt akarja, hogy mindent túléljünk. Ez valami nagyszerű dolog volt!
Eddig tart Placid atya vallomása…
De a túlélés négy szabálya – úgy gondolom, kedves testvérek – ránk is érvényes: ne vegyük túl komolyan a szenvedést; ismerjük fel és ünnepeljük az élet apró örömeit; ne állítsuk, hogy „én vagyok a legjobb ember a földön”, mert a másik ember is lehet különleges, de a nehéz körülmények között nekem nemesebbnek kell lennem, mint a körülöttem lévőknek; és végül: legyek tudatában annak, hogy a jó Isten azt akarja, hogy én is legyőzzem az aktuális nehézségeimet és szenvedéseimet – ha megkapaszkodok Őbenne, könnyebben meg tudom ezt tenni.
Ma imádkozunk kedves deportáltjainkért, akik már hazatértek Istenhez, de azokért is, akik még élnek, hogy megtapasztalhassák Isten közelségét és jóságát. Az, amit tőlük tanulhatunk, legyen számunkra útmutatás az életünkben. Ámen.

Szent György temesvári római katolikus székesegyház,
2025. január 26., vasárnap, 10.00 óra,
német nyelvű szentmise