Ön a kapcsolatokat a szinodalitás szívének tekintette. Milyen egyházi szokásoknak kell megváltozniuk ahhoz, hogy ebből valóban szinodális kultúra, az egymáshoz való viszonyulás bizonyos módja alakuljon ki.
Amikor az asztalunknál elkezdtünk beszélgetni, Ukrajnától Írországig képviseltük egész Európát, és döbbenetes volt látni, hogy mindenkinek a kapcsolat szerepelt első helyen a fontossági sorrendben. És valahol megérti az ember, hogy valószínűleg a keresztény hitnek és az egyházi létezésnek ez egy sajátos ajándéka, amely napjainkban egyre fontosabb lesz. A Szentháromság Istenben hiszünk, aki a szeretet egysége és köteléke, személyek viszonya a szeretetben, és így válunk a keresztségben mi is testvérekké. És éppen ezért én azt hiszem, el kell jutnunk attól a gondolattól, hogy az Egyház egy intézmény, az Egyház a hagyományok őre, vagy valamiféle tárház, odáig, hogy miközben sok mindent őrzünk, ami érték, elsődlegesen testvérek emberi és szeretetközössége vagyunk, és tényleg arra van szükség, hogy mindig először azt lássuk, mi az, ami összeköt minket: a közösség, a közös keresztség. És bármi, ami elválaszt, csak ezután következik.
Egy nemzetközi teológiai csoporton belül kutatást végez arról, hogyan alakulhat át a szinodalitás egy programból kultúrává. Honnan tudja, hogy ez a kulturális változás valóban elkezdődött?
Az új generációkban egyre fontosabbá válik a személyesség. A személyes beszélgetés, a személyes megszólítás, a személyes kísérés és törődés. Nem hiszem, hogy van olyan élményem a plébánián, hiszen plébános is vagyok, hogy, ha szabad így mondani, nagykörben elintézzük a dolgainkat. Személyes idők, beszélgetések kellenek. És azt érzem, hogy a fiataljainknál ennek elképesztő ereje van. Ha én merem minden szavam mögé odatenni az életemet, ők is másképp fogadják el, amit mondok. És ez a fajta változása a kultúrának, ahol a személyesség és a kapcsolatok a középpontba kerülnek, állandó kihívás elé helyez engem is, de én azt hiszem, hogy ez egy jó kihívás, mert minden, ami körülvesz minket, a kapcsolatokról szól. Csak ezek néha eléggé hamis kapcsolatok vagy virtuálisak. Én a reális kapcsolatban hiszek, abban, ami testvérként közöttünk az Egyházban fennáll.
Hol látják Magyarországon a legnagyobb lehetőségeket és a legnagyobb ellenállást egy ilyen kulturális változásra a szinodalitás nevében?
Valószínűleg Magyarországon nekünk az egyik nagy problémánk, hogy általában úgy tekintünk az Egyházra is, de a társadalmi folyamatokra is, hogy azok felülről vezényeltek. Megkapjuk az utasítást, és akkor megtesszük, amit lépni kell. Vagy tetszik, vagy nem, vagy morgunk, vagy örülünk, de elindulunk előre. A szinodalitásban én azt hiszem, hogy a nagy lehetőség az lenne, hogy átérezzük: itt nem arról van szó, hogy a pápa Rómából idedob nekünk egy csomagot: csináld ezt. Vagy bárki kívülről nekünk diktál: így kell élned. Hanem meghívást kapunk arra, hogy kezdjünk el egymás között beszélgetni, egymás között kapcsolatokat építeni és elmélyíteni, gondolatokat megosztani. És elképzelhető, hogy a végén teljesen más lesz a Magyarországon megélt szinodalitás, mint valahol másutt a világban. De hiteles lesz, és a miénk lesz. Tehát talán ez a legfontosabb, amit megérthetünk, és ez egy nagy esély, hogy mi aktív résztvevők és szereplők vagyunk, egyenrangú felek, van hangunk, és amit gondolunk, elmondhatjuk, és a szimfóniájában a nagy Egyháznak ott van a mi szólamunk is.
Forrás: www.vaticannews.va/hu
