Advent, a liturgikus ünnepkör, amelybe most belépünk, arra hív minket, hogy csendben megtorpanjunk és megtapasztaljunk egy jelenlétet. Ezt úgy kell érteni, mint egy felhívást, hogy felismerjük: a nap egyes eseményei olyan jelzések, amelyeket Isten hozzánk intéz, annak jelei, hogy mindannyiunkra figyel. Milyen gyakran engedi Isten, hogy megérezzünk valamit a szeretetéből! Ennek a szeretetnek úgymond „belső naplóját” vezetni életünk szép és gyógyító feladata lenne! Advent arra hív és bátorít, hogy elmélkedjünk az Úr jelenlétéről. Nem kellene-e az ő jelenlétének bizonyossága segítenie abban, hogy más szemmel lássuk a világot? Nem kellene-e segítenie abban, hogy egész életünket „látogatásnak” tekintsük, hogy ő minden helyzetben eljöjjön hozzánk, és közel legyen hozzánk?
Az advent másik alapvető eleme a várakozás, ami egyben reménység is. Advent arra ösztönöz, hogy az időt és a történelmet „kairós”-ként, megváltásunk kedvező lehetőségeként értelmezzük. Jézus számos példabeszédben magyarázta meg ezt a titokzatos valóságot: a szolgák történetében, akiknek azt mondják, hogy várják a ház urának visszatérését, a vőlegényre váró szüzek példázatában, vagy a vetésről és az aratásról szóló példabeszédekben. Az emberek állandó várakozásban élnek: gyermekként fel akarnak nőni, felnőttként kiteljesedésre és sikerre törekszenek. Ahogy idősödnek, vágynak a megérdemelt nyugalomra és békére. De eljön az idő, amikor rájön, hogy túl keveset reménykedett, amikor nincs semmi, amiben reménykedhetne a szakmáján vagy társadalmi helyzetén kívül. A remény meghatározza az emberiség útját, de a keresztények számára egy bizonyosság táplálja: az Úr jelen van életünk útján, elkísér bennünket, és egy napon a könnyeinket is felszárítja. Egy nem túl távoli napon minden beteljesedik majd Isten országában, az igazságosság és a béke országában. (Advent első napjának vecsernyéje, XVI. Benedek pápa szentbeszéde,01 2009. november 28.)
