Idén az egyházmegye papsága és az itt tevékenykedő szerzetesek február 1-jei találkozója és lelkinapja alkalmából a lelki programot Florian Mroß atya, a Drezda-Meißeni Egyházmegye papja, jelenleg a római Santa Maria dell’Anima Pápai Intézet rektorhelyettese vezette. A temesvári Püspökség sajtóirodája ez alkalomból kérte beszélgetésre.

– Florian Mroß atya, az elmúlt években baráti kapcsolatokon, valamint a Temesvárra és a Bánságba tett útjain keresztül ismerte meg egyházmegyénket. Kérem, beszéljen egy kicsit magáról, de arról is, milyennek ismerte meg egyházmegyénket, papjainkat és az itteni valóságot.
– A nevem Florian Mroß, és a Drezda-Meißeni Egyházmegyéből származom. Már majdnem 35 éves vagyok, és 2021-ben jártam itt a Bánságban először. Pontosan emlékszem, szeptember 19-e volt, mert a karánsebesi ferences nővéreknél aláírtam a vendégkönyvet, és mivel tegnap felkerestem őket, így meg tudtam nézni a dátumot. A temesvári egyházmegyét úgy ismertem meg, hogy jó barátom, Toman Zoltán meghívott, hogy jöjjek el vele ide. Azt mondta: „Tudod mit, megmutatom neked a szülőföldemet. Nem kell félned, hogy nem érted a nyelvet, mivel az emberek ott is beszélnek németül, meg persze magyarul és románul is. Csak gyere, és nézd meg!”.
Akkor eljöttem, és azóta is többször, különböző alkalmakkor. Megismertem az itteni papokat, a szerzetesnőket meg a híveket is, nagyon vendégszerető, nyitott emberek. Azt hiszem, ennek köze van ahhoz a tényhez is, hogy különböző nemzetiségű közösségek találkoznak egymással, együtt tanulnak, együtt élnek, megosztják hitüket, kultúrájukat. Ennek eredményeképpen megkedveltem a Bánságot, mert az itteni emberek nagyon vendégszeretőek, melegszívűek, barátságosak. És persze a vendég is jól érzi magát, ha egyből szívesen látják, és találkozhat az emberekkel.

– Miért költözött Rómába? Mióta él ott? És tulajdonképpen mivel foglalkozik az Örök Városban?
– A püspököm, Heinrich Timmerevers küldött Rómába 2020-ban, aki megkérdezte tőlem, hogy a drezdai és lipcsei kápláni éveim után nem akarok-e újra tanulni. Eleinte kissé tartottam tőle, nem annyira akartam ezt, szerettem káplán lenni, és szívesen maradtam volna a pasztorációban. Aztán a püspök javasolta, hogy tanuljak egyházjogot. Így három év után megszereztem az egyházjogi licenciátust, most pedig a doktori tanulmányaim második évében vagyok, írom a disszertációmat. Ezenkívül a Santa Maria dell’Anima kollégiumban, ahol lakom, a rektorral együtt 20 papért felelek, akik különböző európai országból érkeztek, különböző nemzethez tartoznak, és Rómában tanulnak. Ez a feladat pasztorációs munkával is jár. Emellett Rómában azért a plébániáért is felelünk, amely részben az ide érkező német zarándokoknak, részben a Rómában élő német nyelvű híveknek nyújt  lelkipásztori gondozást. Ennek része az is, hogy az elsőáldozási és bérmálási felkészítő hittanórákon, és a diákok pasztorális, spirituális kísérésében is segítettem és segítek, mióta Rómában vagyok. Mindezek feldobják a napot.

– Beszélne kicsit bővebben a Santa Maria del Anima Pápai Intézetről, amelyet már röviden bemutatott, az intézetben folyó tevékenységről?
– A Santa Maria del Anima egy nagyon régi intézet, amely a 14. századi alapítása óta német zarándokokról gondoskodik. Abban az időben, a 14. században még nem léteztek olyan kialakított struktúrák, mint amilyeneket ma ismerünk, a szálláshelyektől a zarándokházakig, és ha voltak is, akkor csak nagyon-nagyon kevés. Ezért egy holland házaspár a 14. században felvetette az ötletet, és nagyon valószínű, hogy ennek köze volt az akkori Szentévhez. Az első Szentévet 1300-ban ünnepelték, és akkor úgy határoztak, hogy 100 év múlva legyen a következő. Így 1350 körül ez a házaspár elkezdett dolgozni ennek az intézetnek a megvalósításán, ingatlanokat, földeket vásároltak, hogy egy hospice-t építsenek az 1400-as Szentévre. Tehát valójában ebben a században fektették le a Német Római Birodalomból érkező zarándokokról való gondoskodás alapjait. Természetesen ez a birodalom valamivel nagyobb volt, mint ma, ha csak Ausztriát vagy Németországot nézzük. Ma már több nemzetet foglal magában, és mindegyikük képviselőit szívesen látják az intézetben. Ezt tükrözi az a tény is, hogy nagyon-nagyon gyakran, amikor az emberek, különösen a német anyanyelvűek Rómába jönnek, hozzánk jönnek szentmisére, vagy találkozót vagy idegenvezetést kérnek. A zarándokok lelkipásztori gondozása tehát az Intézet egyik pillére. Emellett van egy második pillér is, a Rómában élő németek vagy jobban mondva a németül beszélő hívek pasztorálása. A Santa Maria dell’Anima-ban, az intézetünkben a plébániai pasztorációhoz hasonló gondoskodást találnak, azokkal a dolgokkal, amelyek ehhez hozzátartoznak, és amelyeket az egyházközség életből már ismernek. A harmadik pillér tulajdonképpen csak a 19. század óta fontos az intézet számára: 1859-ben létrehoztak egy kollégiumot papok számára, vagyis egy olyan helyet, ahová a legkülönbözőbb európai országokból érkező papok jöhetnek, hogy itt lakjanak, amíg a római pápai egyetemeken tanulnak. Ez a három pillér jellemzi intézetünket mind a mai napig.

– Az interneten lévő különböző cikkekben olvasható, hogy Ön a németországi szorb kisebbséghez tartozik. Mint arról már Ön is meggyőződött, a temesvári egyházmegyében több kisebbség él egymás mellett, és itt formálják hitéletüket. Ön szerint a kisebbséghez tartozás előnyt vagy hátrányt jelent ebben a században, az egyházban és a társadalomban?
– Talán előbb néhány szót ejtenék a szorb kisebbségről. Ez egy kis szláv kisebbség, amely tulajdonképpen nagyon régóta él Németország keleti részén. Ennek a szláv kisebbségnek saját nyelve, kultúrája és hagyományai vannak, amelyeket ma is őriz. Ugyanakkor nem túl nagy létszámú. Régebbi számítások szerint körülbelül 60 000 szorb él még Szászországban és Brandenburgban, közel a lengyel-cseh határhoz. Mint ilyen kis létszámú kisebbség, sok mindent értékesnek találunk. Ezért úgy vélem, hogy a kisebbségek mindig pozitív dolog. Mindig úgy tekintek rá, mint a nemzeti kultúra egyik értékére. A kisebbségi népcsoportok saját identitással rendelkeznek, és erről nemcsak azért vannak meggyőződve, mert hangsúlyozzák a nemzeti identitást, hanem mert ismerik a hagyományokat és értékeket, a kultúrát és a hagyományos népviseletet. Hiszem, hogy ha egy kisebbség él, akkor az nem csak folklór, hanem valóban megélt kultúra. Ez a kisebbségek által megélt kultúra természetesen gazdagítja a többségi nemzetet is. Ezért van az, hogy amikor például a német nemzetről beszélünk, én soha nem csak A NÉMETEKre gondolok, mert tudom, hogy a német nemzetet sok etnikum alkotja, és ebbe beletartoznak a szorbok is. És így látom ezt itt a Bánságban is: számomra a románokról beszélni itt valójában több kisebbség és etnikai csoport figyelembevételét jelenti. Tisztában vagyok azzal, hogy történelmileg talán újra kellene gondolnunk, hogy beszélhetünk-e románokról, vagy nem kellene-e inkább bánsági embereket említeni. De nem akarom ezt a témát most megbeszélni, ezt Önök jobban meg tudják vitatni.

– Az elmúlt két évet Rómában a szinodalitásról szóló szinódus munkálatai jellemezték, az idei évet pedig Szentévnek, jubileumi évnek nyilvánították. Ön szerint van-e jelentőségük ezeknek a kiemelkedő eseményeknek az európai egyház életében?
– Azt hiszem, a szinodalitással az a probléma, hogy még eléggé új keletű. És ehhez kapcsolódóan az is gond, hogy nagyon kevesen tudják, mi is az a szinodalitás. Ez függ a gondolkodásmódunktól is. Én a következőképpen írnám le: a szinodalitás egy belső hozzáállás, egy belső egyházi gondolkodásmód a meghallgatásról, amely minden egyes keresztényt jellemezhet. Néha egy kissé elhamarkodottan kijelentjük, hogy „meghallgattalak, és tudom, mit gondolsz”. A szinodalitás, úgy hiszem, a meghallgatáshoz való olyan viszonyulás, hogy még nem tudjuk, mit gondol a másik, vagy hogy mit akar, de együtt gondolkodunk tovább, együtt gondoljuk át, hogy közösen mit akarunk, együtt dolgozzuk ki az egyház, a plébániák, a közösségek jövőképét, jövőjét. És úgy hiszem, hogy erre a közös meghallgatásra, erre a szinodális cselekvésre van szüksége Európának, az egyetemes egyháznak, de nekünk is szükségünk van rá az egyházmegyéinkben. Mert úgy gondolom, hogy végleg elmúltak azok az idők – amelyek talán soha nem is léteztek –, amikor a pap vagy a püspök mondta meg, hogy merre kell haladnia az egyháznak. És ezt csak úgy tehetjük meg együtt, ha meghallgatjuk egymást, beleértve az Istenre való odafigyelést is, mert ez is része annak a folyamatnak, hogy eldöntsük, merre megyünk, hogyan gondolkodunk, és mit akarunk, milyen egyház akarunk lenni a jövőben. És ez fontos Európa számára.
A Szentév mottója: „A remény zarándokai”. Ha arra gondolunk, hogy egy ehhez hasonló, úgynevezett rendes szentévre 25 évente kerül sor, akkor rá kell jönnünk, hogy az utolsó rendes szentév 25 évvel ezelőtt volt, a következő pedig 25 év múlva lesz. Ez azt jelenti, hogy valójában 50 év az, ami egy köztes időszakot alkot. Ez a szentév egyben egy újabb átrendeződés, egy radikális változás is. Ez annak az újra felismerését is jelenti, hogy mi az egyház, ami viszont a szinodalitáshoz kapcsolódik. A kérdés az, hogyan lehetünk a remény zarándokai? Hogyan lehetünk azok egyénileg, keresztényként? Hogyan lehetünk azok a plébánián? Milyen érzés egy egyházmegyében vagy az egyetemes egyházban a remény zarándoka lenni? Aki azt gondolja, hogy a remény zarándokának lenni annyit jelent, hogy elindul Rómába, majd ott átmegy a Szent Kapukon, az szerintem kissé rövid távon gondolkodik.  Számomra ez a hozzáállás a szinodalitáshoz is kapcsolódik, az Istenre való belső odafigyeléshez, az emberekhez, akikkel együtt élünk a plébánián, az egyházmegyében, hogy a végén megkérdezzük magunktól: de miért és kiért? És azt hiszem, hogy a Reménység Éve erre már most választ ad: figyelmes emberként kell éljünk a hitben, hogy reményt adjunk másoknak. És ezt nem úgy lehet megtenni, hogy valahol megállunk, hanem úgy, ha utazunk, zarándokolunk, egyrészt, mert keressük Istent, de az embereket is, a szükségleteikkel, gondjaikkal együtt. Azt azonban, hogy ez milyen mértékben fogja befolyásolni Európát, amely egy tág horizont, talán csak a római tapasztalatokból tudom bizonyos mértékig megítélni.
Tudom, hogy sok-sok európai és Európán kívüli nemzet gyűlik most össze Rómában. Azért jönnek Rómába, hogy megerősödjenek. És a legszebb dolog azt látni, hogy ott vannak, imádkoznak, megerősödnek, és ezt szeretném külön hangsúlyozni, utána hazatérnek. Nem azért, mert ez megkönnyíti a mindennapjainkat, akik Rómában élünk, hanem azért, mert visznek magukkal valamit. Remélem, hogy otthon tanúságot tesznek a tapasztalataikról, és remélhetőleg reményt adnak másoknak.

– Milyen gondolatokkal utazott a napokban Temesvárra? Milyen volt a papok és szerzetesek szombati találkozója a székesegyházban és a Gerhardinum Líceumban? És milyen gondolatokkal, „poggyásszal” utazik most vissza Rómába?
– A szombati szentmisén, a homíliám keretében utaltam rá, hogy a remény gondolatát valójában egy olyan paptól kaptam, aki itt szolgál a temesvári egyházmegyében. Az volt a szándékom – miután a püspök úr meghívott, hogy tartsak előadást a papok és szerzetesek találkozóján –, hogy impulzust adjak azoknak, akik felelősek az egyházért itt, ebben az egyházmegyében, hogy reményt adjak nekik, és bátorítsam is őket. Ezekkel a gondolatokkal érkeztem, továbbá azzal a szándékkal is, hogy megerősítsem az embereket a hitükben. És ezekben a napokban, szombaton és a vasárnapi szentmise homíliájában is tanúságot tettem erről. És mit viszek magammal? Lenyűgöző, hogy valahányszor idejövök, sok-sok élményben van részem. Az egyik legfőbb élményem az, hogy itt olyan emberekkel találkozom, akiknek nemcsak a hitük, hanem a nemzetiségük is közös, legyenek azok németek, magyarok vagy románon. Ez az összetartozás, ez a nyitottság mindig megragad. Azt tapasztaltam a papoknál is, akikkel a kiscsoportos beszélgetés keretében együtt voltam, hogy természetes módon, felülemelkedve nemzetiségen és anyanyelven élik meg hitüket és tesznek tanúságot. Ezt a gazdagságot, ezt viszem magammal. De természetesen viszek magammal néhány arcot is. Láttam, hogy a papok közül néhányan betegek. Ez persze megindít, viszont nem olyan egyszerű, hogy a rövid idő alatt, amíg itt vagyok, kapcsolatba kerüljek az illetővel. De magammal viszem őket, mert szeretnék imádkozni értük. Vagy magammal viszem őket a római szent helyekre. Magammal viszem a megbecsülést, a személyes megbecsülésemet a szerzetesrendek tagjai, a nővérek iránt, akik a legkülönbözőbb területeken végzik szolgálatukat. Mindig megajándékozottként és lélekben gazdagodva térek haza.

– Köszönjük a beszélgetést!

Hangfelvétel leirata: Astrid Weisz (Radio Temeswar / ADZ)
Kérdezett: Claudiu Călin
(A temesvári Püspökség sajtóirodája)