Nehéz, válságos időkben döbben rá az ember, hogy mindennapi, fontosnak vélt teendői mellett elsikkadnak, észrevétlenek maradnak az igazi értékek. Ahogy József Attila is írta: „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.” Az alábbi sorok mindegyike tanúságtétel: nem inoghat meg a hitünk.
Ezúttal a pécskai születésű Czank Gábor plébánossal beszélgettünk, akit baráti szálak fűznek az arad-ségai, a tornyai és a nagyiratosi plébániához is. A Gerhardinum Római Katolikus Líceum növendéke volt 1994-1998. között. Teológiai tanulmányait a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán kezdte meg, majd Szegeden fejezte be. Pappá szentelését követően a szeged-csanádi egyházmegyében teljesít lelkipásztori szolgálatot. Kezdetben Makón tevékenykedett, jelenleg Gyomaendrődön szolgál, ahol még három közösséget pasztorál. Ugyanakkor a plébános szoros kapcsolatot ápol a temesvári egyházmegye lelkipásztoraival és a sajtóiroda tevékenységét is sokszor segíti. Ismertek továbbá a naiv művészet szellemében született rajzai , amelyek a XIX.-XX. századi bánsági német és magyar katolikus hívek hitéletét tükrözik.
– Visszapillantva a koronavírus előtti időszakra, rájövünk, hogy az életünk túlzsúfolt, stresszes, aggodalmakkal teli volt, teljesen lefoglaltak a különböző tennivalók. Hogyan éli meg magánemberként, de aktív papként is a járvány idejét, a fizikai korlátokat és előírásokat, amelyeket be kell tartani?
– Magánszemélyként és lelkipásztorként is úgy gondolom, hogy a járvány okozta szigorításokat és rendeleteket mint állampolgár és mint keresztény, kötelességem betartani. Nem szórakozásból vagy jókedvből találták ki ezeket az arra hivatott orvosok és tudósok, hisz láthattuk az olasz és spanyol példán, hogy a járvány lekezelése mekkora árat követelt. Tehát úgy érzem, hogy a kijárási tilalom megtartásával, a maszk viselésével, vagy éppen azzal, hogy elfogadom, hogy lassan másfél hónapja üres templomban misézek, ezzel a magam és a körülöttem élők egészségére és életére vigyázok.
– A járvány okozta megváltozott időszak mi újat hozott lelkileg és szakmailag az Ön életében?
– Több időm van olyan dolgokra, amire a négy plébánia ellátása mellett nem sok energiám marad. Többet elmélkedem, imádkozom; Előkerültek a katolikus lelkiirodalomnak olyan „gyöngyszemei”, amiket kispapkorom vagy káplánkorom óta nem, vagy alig lapoztam, -pl. Nagy Szent Teréz „Belső várkastély”, Szent Ágoston „Vallomások”, Kis Szent Teréz és Szent Pio atya levelei, Prohászka Ottokár prédikációi. Több időm marad egy-egy szentbeszéd kidolgozására. Sőt, olyan elmaradt adminisztrációs munkát is sikerült bepótolnom, mint a Historia Domus vezetése vagy az anyakönyvek naprakész megírása… Egy idős paptestvér mondta egyszer: „Öreg korunkban már van időnk bepótolni az életünk során elmaradt imádságainkat…” Hát, most a járvány időszakában körülbelül ez történt.
– Sikerül-e kapcsolatot tartania a hívekkel, és hogyan történik ez?
– A kor technológiája most nagyon a „kezünkre dolgozott”… Az interneten keresztül naponta közvetíteni tudtuk a szentmiséket, ájtatosságokat, amelyek hála Istennek nagy nézettségnek örvendenek. Sokkal többen megnézik a hétköznapi és vasárnapi szentmisét, mint ahányan szokványos módon eljönnének. Otthonról, -Pécskáról, Nagyiratosról, Tornyáról, ahol rokonságom és barátaim élnek, sokan bekapcsolódtak, visszajeleztek. Tehát, ha nehéz időszakot élünk is meg, és egyre kínzóbb a személyes találkozások hiánya, én úgy gondolom, hogy a kapcsolat nem szakadt meg köztem és plébániáim hívei között. Internet, Facebook, okostelefonok nélkül biztos sokkal nehezebb lett volna.
– Szinte az egész nagyböjti időt, a nagyhetet és a húsvéti időt elszigetelten, zárt templomokban töltöttük, egyes miséket online közvetítettek, üres padok és előtt. Hogyan élte meg mindezt lelki és pasztorációs szempontból?
– Eleinte nagyon szokatlan, sőt rossz érzés volt… Mint említettem, első naptól kezdve „online” közvetítettem a szentmisét, mégis valami fájóan furcsa dolog volt üres templomban prédikálni. A Nagyhét gyönyörű szertartásai különösen fájdalmasak voltak így, de épp a nagycsütörtök esti szentségimádás közben jutott eszembe, hogy Jézus valami hasonlót érezhetett a totális magárahagyottság idején, amikor nem láthatta maga körül azokat, akiket szeretett. Aztán mostanság valamelyest megszoktam már, de mégis nagyon várom, hogy a híveimet újra a padsorokban lássam…
– Véleménye szerint mi újat tanult vagy egyáltalán lehet-e valami újat tanulni ebből a helyzetből? Melyek azok a dolgok, amelyeket szeretne megváltoztatni vagy más módon megközelíteni életében és lelkipásztori munkájában?
– Valami újat? Hm.. Talán újra felfedezhettük, hogy milyen törékeny és múlandó ez a földi élet. Mindenhatónak érzi magát a 21. századi ember, s lám, egy láthatatlan parányi vírus térdre kényszerítette a világot. Nekem személy szerint sikerült talán jobban megértenem vagy elfogadnom, hogy semmi földihez nem szabad túlságosan ragaszkodnunk, mert akár egy ilyen járvány is pár nap alatt sírba dönthet, és itt marad minden, amiért küzdöttem vagy amihez görcsösen ragaszkodom… Azt hiszem, ez az állapot kicsit jobban az égiekre irányítja az emberek figyelmét, és tényleg csak komolyan sajnálni tudom azokat, akik még most sem tudták imára kulcsolni a kezüket. Innentől talán jobban oda fogunk figyelni egymásra, a családtagjainkra, a szeretteinkre, a híveinkre. Remélem, jobban fogjuk értékelni a találkozásokat, egy jó beszélgetést a tévézés vagy internetezés helyett. Többet látogatjuk családtagjainkat, rokonainkat, barátainkat vagy éppen paptestvéreinket.. Bennem ilyen „jófeltételek” mozgolódnak.
– Köszönjük a beszélgetést.