Május 1-jén és 2-án Msgr. Edgar Peña Parra teleptei címzetes érsek, Olaszország és a San Marinói Köztársaság apostoli nunciusa a temesvári egyházmegyébe látogatott.
Itt tartózkodása első napján, 2026. május 1-jén, pénteken, Edgar Peña Parra érsek 18.30 órakor szentmisét mutatott be a temesvári Szent György római katolikus székesegyházban, amelyen koncelebrált Pál József Csaba temesvári megyéspüspök és Martin Roos temesvári nyugalmazott püspök. A szentmisén részt vett 31 teológushallgató is, akik a Gyulafehérvári Római Katolikus Papnevelő Intézetben készülnek a papi szolgálatra, és akik elöljáróik kíséretében érkeztek a temesvári egyházmegyébe.
Az alábbiakban közöljük Edgar Peña Parra apostoli nunciusnak a Szent György-székesegyházban elhangzott homíliáját.
Kedves Testvérek,
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Örömmel mutatom be ezt a szentmisét a Szent György-székesegyházban. Zarándokként vagyok itt, e falak között, amit átjár a hit, és egy gazdag, szentséggel teli történelem nyomait őrzik. Most járok először a Temesvári Egyházmegyében, a történelmi Csanádi Püspökség utódegyházmegyéjében, amely 2030-ban alapításának ezredik évfordulójára készül. A székesegyház az egyházmegye egységének látható jele a pásztor, a püspök körül, aki az apostolok utóda.
Ezen örömteli alkalomból szeretném kifejezni tiszteletteljes üdvözletemet és őszinte köszönetemet az egyházmegye püspökének, Pál József Csaba püspöknek, aki testvéri jóindulattal hívott meg erre a napra. Vele közösségben szeretettel köszöntöm Roos Márton temesvári nyugalmazott püspököt, aki tizenkilenc éven át szolgálta ezt az egyházmegyét.
Köszöntésemet és jókívánságaimat kiterjesztem mindnyájatokra, az egyházmegye híveire és papjaira, különösen a gyulafehérvári szeminárium kispapjaira és nevelőire, akik kísérik őket hivatásuk útján. Miközben itt együtt vagyunk, hálával említem meg Zoltán atyát, aki munkatársam volt az Államtitkárság Általános Ügyek Szekciójában, amikor a helyettes államtitkári szolgálatot láttam el.
Most, hogy apostoli nunciusként (tehát hírnökként) szolgálom az Urat, jelenlétem értelmét ebben a küldetésben találom meg: Isten Igéjének hirdetésében. Ez az a hirdetés, amelyben mindannyian osztozunk Jézus Krisztus iránti szeretetben, akit hitben az élő Istenként, testvérünkként és Megváltónkként ismerünk fel.
A mai evangélium egy olyan ismerettel szembesít bennünket, ami nem a szeretetre nyit meg, hanem gyanakvással zárul. A názáreti zsinagógában, Jézus bölcsessége láttán felhangzik a kérdés: „Nem az ácsnak a fia?” (Mt 13,55). Ez a kérdés tartalmaz ugyan igazságot, de nem a teljes igazságot. Hiányos, felszínes ismeret ez, amely nem vezet tovább. Így történik, hogy „hitetlenségük miatt ott több csodát nem is tett” Jézus (Mt 13,58).
Itt egy sajátos paradoxon tárul fel: éppen azoknak esik nehezére felismerni Jézust, akik a legközelebb állnak hozzá. A megszokás, a túlzott ismerősség akadállyá válik. Fennáll a veszély, hogy azt hisszük, már ismerjük Istent, és többé nem engedjük, hogy meglepjen a jelenlétével. Mi magunk is beleeshetünk ebbe a kísértésbe, ha hitünket puszta szokásként éljük meg, csodálkozás nélkül. Amikor a szív bezárul Isten művei előtt, csodái sem találnak helyet életünkben.
És mégis: ez az emberi korlát egyben felhívás is a látásmód megtérésére. Az Úr nem fárad bele, hogy kísérjen életünk során, finoman kopogtasson a szívünk ajtaján, és mindig új lehetőséget kínáljon arra, hogy felismerjük őt. Minden nap lehet egy új Názáret, ahol eldöntjük, hogy bezárkózunk-e előítéleteinkbe, vagy megnyílunk Isten újdonsága előtt.
Názáret erre figyelmeztet: a megszokás kioltja a csodálkozást. Az Úr arra hív, hogy újítsuk meg tekintetünket, és ismerjük fel jelenlétét a mindennapi életben, azokban az emberekben és helyzetekben, amelyeket túl könnyen túl könnyen gondolunk magától értetődőnek. Ezért imádkozunk: egyszerű szívért, amely képes a csodálkozásra, készséges az odafigyelő hallgatásban, és felismeri Isten hangját még akkor is, amikor az ismerős dolgokon keresztül szól. Így életünk olyan térré válik, ahol Ő ismét csodákat vihet végbe.
Ezen az úton kísér bennünket Szent József, akit ma, mint munkást tisztelünk: egyszerű és készséges szívű igaz ember, aki képes felismerni Istent a mindennapokban. Benne szemléljük annak az embernek csendes nagyságát, aki fel tudja fedezni a Mindenhatót a kicsiny dolgokban, és a tevékeny csendben őrzi Isten jelenlétét.
Szent József a hűségben megélt idő értékére is tanít bennünket. Élete nem látványos eseményekből áll, hanem Isten akaratára való állandó készségből. A mindennapok kitartásában válik Isten tervének munkatársává. Így mi is felfedezhetjük, hogy a szentség nemcsak rendkívüli pillanatokban épül, hanem az apró dolgok alázatos és állhatatos hűségében.
Kedves paptestvérek, az Apostol szava erőteljesen figyelmeztet: „Az Úr Krisztusnak szolgáljatok!” (Kol 3,24). Ebben rejlik szolgálatunk lényege. Mint Szent József, mi is arra vagyunk hivatva, hogy keressük az Urat és hűséggel szolgáljuk. A szeretet legyen lelkipásztori tevékenységünk köteléke, Krisztus békéje döntéseink mércéje, a hála szolgálatunk lélegzete.
Szent II. János Pál pápa így fogalmaz: „A munkapad mellett, ahol Jézussal együtt dolgozott, József közel vitte az emberi munkát a megváltás misztériumához.” (Redemptoris custos, 22) Szolgálatunk is erre hivatott: kézzelfoghatóvá tenni az üdvösséget az emberek konkrét életében, alázatos, hűséges, gyakran rejtett szolgálat által. Engedjük, hogy Isten formáljon bennünket a mindennapokban, hogy cselekvésünk láthatóvá tegye az Ő jelenlétét.
Kedves kispapok, hozzátok ma különösen szól az Ige: „Krisztus békéje uralkodjék szívetekben… és legyetek hálásak!” (Kol 3,15) A béke és a hála a magát formálni engedő szívből fakad. Így volt ez Szent József esetében is, Názáret egyszerűségében. Számotokra a képzés ideje már most a formálódás ideje: út, amelyet odaadással és hálával kell járni. Legyetek hálásak hivatásotokért, utatokért, örömeitekért és próbatételeitekért. A hálás szív szabad szív, amely képes növekedni és önmagát ajándékozni.
Kedves hívek, számotokra is az útmutatás és a remény szava szól: „Legfőként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke.” (Kol 3,14) Mindennapi életetek — munka, család, kapcsolatok — az a hely, ahol az evangélium testet ölt. Ott működik, ott alakít és ott szentel meg benneteket Isten, ahogyan tette őseitek életében és e vidék több mint ezeréves keresztény történetében.
Ferenc pápa így tanít: „A munka az üdvösség művében való részvétellé válik.” (Patris corde, 6) Ez azt jelenti, hogy munkátok soha nem hiábavaló: még ha fáradságos, szerény vagy rejtett is, hozzájárul a jóhoz, építi a közösséget, erősíti a családot és reményt nyit. Éppen ebben az igazságban gyökerezik a keresztény remény: abban a bizonyosságban, hogy semmi sem vész el abból, amit szeretetben élünk meg Isten előtt, és hogy minden, az Úrban tett cselekedet magában hordoz egy időt felülmúló értéket.
És mégis, vannak pillanatok, amikor a mindennapi élet terhe elnehezíti a szívet, és bizonytalanná teszi a tekintetet. Ilyenkor hitünk emlékezete tart meg bennünket: Isten nem marad távol, hanem csendesen és rejtetten működik — mint Názáretben. A hit megtanít bízni akkor is, amikor nem látunk, és kitartani akkor is, amikor nem értünk mindent. Biztosak lehetünk abban, hogy az Úr kíséri és támogatja életünk minden lépését.
Kedves Testvéreim, az Evangélium emlékeztet: amikor a szív bezárul, a csodák megszűnnek; amikor viszont megnyílik, Isten cselekszik. Ezt látjuk Szent József életében: nem látványos tettekben, hanem csendes hűségben, mindennapi munkában, tapintatos jelenlétben. Ott teljesedett be Isten műve — és így kíván cselekedni bennünk is. A mindennapok egyszerűségében, a munka és a kapcsolatok valóságában Isten ma is működik. Nyissuk meg tehát bizalommal szívünket, és látni fogjuk, hogy az Úr ma is csodákat tesz. Isten szavát szívünkben őrizve bízom mindnyájatokat — püspököket, paptestvéreket, kispapokat és híveket — a Radnai Szűz Mária anyai oltalmára. Szent Gellért közbenjárására áldja meg az Úr ezt a vidéket. Ámen.







