A Magyar Katolikus Lexikonban a védőszent címszó alatt a következő olvasható: „védőszent, patrónus, patróna: szent, akit egy nép, egyháztartomány (egyházmegye), lakóhely vagy jogi személy Szentszéki jóváhagyással égi oltalmazónak választ. Templomok esetében az a tituláris szent, akinek tiszteletére a főoltárt is szentelik és akinek védelme alá tartozik általában a kolostor vagy a település.” A templom címe (latinul titulus ecclesiae) pedig: „isteni vagy teremtett személy (szent), akinek tiszteletére egy templomot szentelnek, elneveznek. A személy mellett a templom címe lehet a hozzá tartozó misztérium is.”
Ó Atya, ó Atyának Fia, ó magasztos Lélek,
Egy és háromságos Isten, vezess minket irgalommal.
Parancsaid kötnek engem, ígéreteid vezéreljenek;
Szavaimban, kérlek, ragyogjon világosságod.
Benned, Gál, Istenhez emelkedem, az Úrban vallak meg téged, Gál;
Imádkozz értem szent könyörgéssel az Úrhoz,
hogy hibáimra irgalmat, szavaimnak irányt adjon,
ami árt, tépje ki, és növelje, ami javunkra válik.
Így imádkozott Walahfrid von der Reichenau (Strabo), német szerzetes, későbbi bencés apát, író, krónikás és költő, Vita sancti Galli – Szent Gál élete című művének elején, Isten kegyelmét és a szent közbenjárását kérve, akinek tetteiről írni készült. Ez a munka a legfőbb forrás Szent Gál életéről, jóllehet több mint egy évszázaddal a szent halála után íródott. Az ok pedig, amiért Szent Gálról október 16-i ünnepnapján megemlékezünk, az, hogy ez a bencés szerzetes és misszionárius remete a temesszlatinai egyházközséghez tartozó temesfői filia templomának védőszentje.
„Abban az időben, amikor a legszentebb férfiú, Kolumbán – más néven Kolumba – példamutató életét egész Írországban magasztalták, és ő, mint a nap izzó ragyogása, egyedülálló karizmájával minden ember szeretetét magához vonzotta – amint azt részletesen tanúsítja a cselekedeteiről szóló könyv, amely szerint ez már születése előtt meg volt jövendölve –, akkor, másokkal együtt, akiket erényeinek híre vonzott, a boldog Gál szülei is, istenfélő emberek és előkelő származásúak, fiukat, a gyermekkor virágában járót, egy áldozattal együtt az Úrnak ajánlották, és Kolumbán tanítására bízták, hogy a szerzetesi élet fegyelme alatt nevelkedjék, és a lelki harc sok szolgája között kövesse azok engedelmességét és aszketikus életpéldáját” – így kezdődik Szent Gál életrajza, aki körülbelül 550 körül született, feltehetően Írországban, és Szent Kolumbán tanítványa volt. Később Szent Gál eljutott a mai Svájc területére, ahol a Steinach folyó völgyében, az erdőben telepedett le – azon hely közelében, ahol később a Sankt Gallen-i kolostor épült.
Temesfő falu krónikája
A település Krassó-Szörény megyében található, a Szemenik-hegység lábánál, a Trei Ape-tó északi partján, nem messze a Temes folyó forrásvidékétől, 800–1000 méteres tengerszint feletti magasságban, a turisták különösen kedvelt festői tájon. A www.brebu-nou.de oldalon az olvasható, hogy „a falut 1828-ban alapították, Wolfswiese, Wolfsberg (Szörényordas) és Lindenfeld helységekkel együtt cseh és német telepesek, akik a Bánság hegyvidéki részén, az osztrák katonai határvidék területére érkeztek.”
A Weidenthaler Chronik / Temesfő krónikája című műben ez áll: „A cseh telepesek többsége a Beraun járásból származott, míg a németek Klattau, Pilsen és Saaz körzetéből, Csehországból (Bohemia). Ismertek a Gauth birtokhoz tartozó egykori települések, ahonnan a temesfői lakosok származnak: Haselbach, Althütten, Heinrichsberg, Schmalzgrube – ezek sajátos nyelvjárással rendelkeztek, amely időközben eltűnt. A Rothenbaum, Neuern, Flecken, Kutiwa, Braunbusch, Pistritz települések nyelvjárása viszont megmaradt, irodalmi nyelvvel keveredve, mivel a többség ezt beszélte.”
A krónika három részből áll. Az elsőt 1875-ben írta Adam Krapfl temesfői tanító. Hetven évvel később Hermann Hausner, a falu plébánosa kezdte el a második rész írását, míg a harmadik részt Peter Peschka jegyezte le. (vö. web.archive.org) Az első házakat – összesen 120-at – fából építették, és a következőképpen csoportosították: a templom tér körül, ahonnan az utcák derékszögben ágaztak szét; Felső utca, Alsó utca, Középső utcák, valamint a Ratschengasse nevű utca. A szentmisék és imádságok céljára a közösség tagjai az úgynevezett Gemeindehaus-ban, azaz közösségi házban gyűltek össze (ez is fából épült), amelyet 1836-ban áldottak meg a temetővel együtt. Templomot később, 1854-ben építettek. „1854. május 28-án Maywald építésvezető kijelölte az új templom helyét, és az építkezés azonnal megkezdődött. A költségeket részben az egyházközség, részben a határőrvidéki jövedelmek fedezték. A templom még ugyanazon év őszére elkészült, és 1854. november 5-én Dr. Karl Littahorsky esperes-plébános szentelte fel. Az épület sajnos fából készült, habarccsal bevakolva. Az építkezést Weber ószagyvai állami ácsmester vezette, aki mellé a község adott egy másik ácsmestert is Ferencfalváról, név szerint Sporer. Mindkettőt a közösség látta el élelemmel. Az eredeti tervtől eltértek: sekrestyét, karzatot és tornyot is építettek hozzá. A felszentelési ünnepség költségeit a közösség állta. A szentelésen jelen voltak: Karl Littahorsky plébános, Georg Mundukovics esperes, temessszlatinai és temesfői plébános, valamint Anton Bartl ferencfalvi plébános. Szörényordas közössége ünnepi körmenetben érkezett, Anton Bartl plébános vezetésével, amelyhez sok ferencfalvi is csatlakozott. Sajnos az időjárás nagyon kedvezőtlen volt: leesett az első hó, nem szelíden és pelyhesen, hanem viharosan. A kórust a ferencfalvi Eduard Gabriel irányította, egy Haydn-misét adtak elő. (…) A templom berendezését az állami hatóság szerezte be, a Szent Gált ábrázoló oltárképet Bécsben festették. (…) 1855. október harmadik vasárnapján (a templombúcsú ünnepén) Johann Brandisz temesfői plébániai kormányzó celebrálta az ünnepi nagymisét, ettől kezdve megszűnt az előimádkozás szokása. (…) 1857-ben először szolgáltatta ki a bérmálás szentségét Temesfőn Csajághy Sándor csanádi püspök. A plébániaház 1858-ban épült.”
A jelenlegi templom
A krónika a jelenlegi templomról a következőket jegyzi fel: „1879-ben a temesfői lakosok saját erejükből építették fel az új templomot. A tervet Eduard Eckart karánsebesi építőmester készítette, és az épület kőből és más szilárd anyagokból készült. A költségeket a temesfőiek fedezték, és a munkálatokat is ők végezték. A templom a falu közepén, egy tágas téren áll, amelyet ma magas hársfák árnyékolnak. (…) Többszöri kérés után 1896-ban a temesvári Püspökség Temesfő plébánosává nevezte ki Johann Rákosi (szül. Reidl) resicabányai káplánt. (…) Az orgonát a hívek 1904-ben a temesvári Wegenstein cégtől rendelték meg. (…) Az Adam Krapfl beszámolójában szereplő már korábbi két harang mellé 1908-ban a temesfői hívek egy harmadik, nagyobb harangot is beszereztek. 1916. szeptember 7-én mindhárom harangot a hadsereg lefoglalta háborús célokra. A harangok még egyszer utoljára megszólaltak (búcsúként), majd elszállították őket. (…) Andreas Lohr, a hosszú ideig szolgáló sekrestyés, talpraesetten megoldotta a helyzetet: két fa közé vasrudakat erősített, és két kalapáccsal „harangozott”. Hamarosan két acélharangot szereztek Resicabányáról.
A temesfői templomban 1935-ben papszentelésre is sor került. „Dr. Augustin Pacha püspök szívesen tartott papszenteléseket a leendő papok szülőhelyén. Így történt, hogy Hermann Hausnert is itt, Temesfőn szentelte pappá. A püspök és kísérete 1935. június 29-én délután érkezett meg Temesfőre, ahol ünnepélyesen fogadták. Este a helyiek vidám esti szerenádot adtak a tiszteletére a plébánia előtt. 1935. június 30-án, vasárnap, egy csendes, napsütéses napon a templomtéren sokan gyűltek össze közelről és távolról. A nagy kereszt előtt, a szabad ég alatt, egy emelvényen oltárt állítottak fel. Itt helyezte rá a püspök a pontifikális mise keretében a kezét Hermann Hausner fejére, és szentelte őt pappá. Egy liturgiában jártas pap a szabadtéri szószékről részletesen elmagyarázta, hogyan zajlik a szentelés. Délután a bérmálás szentségét is kiszolgáltatták. Hermann Hausner plébános első szentmiséjét 1935. július 7-én mutatta be, szintén itt, Temesfőn. Ez a két ünnep volt az első ilyen jellegű esemény a településen. Az elhunyt apátplébános, Johann Hoffmann volt az első pap, aki Temesfőről származott, ám sem a szentelése, sem az újmiséje nem itt történt” – jegyzi fel a krónika.
A második világháború utáni évek
A helyi egyházközség második világháború utáni életéről a krónika a következőket említi: „1944 szeptemberében Konrad Gröger plébános elmenekült az országból. 1944 karácsonya körül Geisa Heinrich káplán látta el itt a lelkipásztori szolgálatot. Majd őt is munkaszolgálatra vitték a Szovjetunióba. A téli hónapokban Ludwig Parvy szörényordasi plébános végezte itt a lelkipásztori teendőket. 1945. április 16-án Hermann Hausnert nevezték ki a település plébánosává. (…) 1950. július 7-én három képviselő érkezett a helyi néptanácstól a plébániára, egy olvashatatlan iratot mutattak be, és lefoglalták az anyakönyveket. Hamarosan kiderült, hogy csak az 1895-ig vezetett anyakönyveket kell elkobozni, mivel az állam ettől kezdve maga vezette az anyakönyveket. Ezért a plébános fellebbezésére az iratokat visszaadták. Az 1855-ben megkezdett anyakönyvek a plébánia 1876-os áthelyezésekor kerültek Szörényordasra, ahol 1950-ben szintén államosították őket.
1951 virágvasárnapján a néptanács értesítette a plébánost, hogy a plébániai legelőt is államosították. Az államosítást Johann Scherbauer elvtárs, a néptanács elnöke (220. szám alatt) kezdeményezte. A területet azonban vissza kellett szolgáltatni.”
„1965. november 11-én – egy szerdai napon – házkutatást tartottak a plébánián és a templomban (Temesfőn) a román állambiztonsági szervek. Ez az én jelenlétemben és két tanú szeme láttára történt. Mint „bűnjelet” lefoglalták Adam Krapfl krónikáját, továbbá P. Grassl A német–cseh telepítések története a Bánságban című művét, Josef Schmidt plébános A bánsági német-csehek című honismereti könyvét, valamint az általam írt Historia domus-t (a plébánia története), és még több vallási tartalmú könyvet; elvitték az írógépemet is.
A következő kihallgatások hat héten át tartottak. Röviddel karácsony előtt ért véget ez a dráma. Hosszabb időre volt szükségem, hogy felépüljek” – írja Hermann Hausner plébános a krónikában.
Napjainkban
Temesfő település ismert és kedvelt turisztikai célpont. A legutóbbi népszámlálás (2021) adatai szerint a helységben 166 fő él, közülük 114 román és 36 német nemzetiségű. Ez a helyzet a német katolikus hívek tömeges kivándorlásának következménye az 1980-as és 1990-es években. Ennek ellenére sokan közülük — akár Temesfőről, akár Szörényordasról — még mindig birtokolják szülői házaikat, és nyaranta visszatérnek szabadságra egykori szülőföldjükre. Sőt, 2028-ban szeretnék megünnepelni a település alapításának 200 éves jubileumát, és már most el akarják kezdeni a templom és a falu egyéb részeinek rendbetételét. Bálint Sándor szegedi néprajzkutató és művészettörténész Ünnepi kalendárium című művében megemlíti, hogy a török uralom után újjászervezett egykori csanádi egyházmegyében a temesfői az egyetlen templom, amelynek védőszentje Szent Gál. Bálint Sándor megjegyzi továbbá: „Feltűnő, hogy elsősorban erdővidékek faluinak a patrociniuma, ami legendájával függ össze.”
Végezetül idézzük ismét Walahfrid von der Reichenau szerzetes szavait: „Kérünk téged, boldog Gál, Krisztus hitvallója, hogy amint azt hagyományunk tanúsítja, érdemeid által sok embernek visszaadtad testi egészségét, úgy most járj közben értünk is lelkünk gyógyulásáért Isten kegyelme által. Ámen.”
A temesvári Püspökség sajtóirodája
