Az ünnepelt, a 75. életévét augusztus 25-én töltő Sándor Tivadar aradgáji plébános tavaly mutatta be aranymiséjét, idén pedig a búcsúmiséjét celebrálja, mert nyugalomba vonul. (Ismerve a plébános eddigi életútját, ezt kicsit nehéz elképzelni róla.) Aki az interneten beírja a keresőbe a lelkipásztor nevét, több interjút, tudósítást, hírt is talál róla, amelyek mindegyike érdekes és tanulságos olvasmány. Sándor Tivadar plébánost a temesvári Püspökség sajtóirodája a kerek évforduló alkalmából kérte emlékezésre, beszélgetésre.
– Plébános úr, melyek voltak a papi hivatás felé megtett első lépései?
– A háború után Aradról én voltam az első papnövendék. Tizennégy évesen, 1961–ben jelentkeztem Gyulafehérvárra a kántoriskolába, ahol 1964-ben érettségiztem. A hittudományi főiskola elvégzése után, 1971 április 18-án tizenketted magammal szentelt pappá Márton Áron szentéletű püspök atya. A tanulmányi éveim alatt végig dolgoztam. Már miután leérettségiztem, kértek, hogy maradjak bent segíteni kifesteni a kántoriskola tantermeit. Akkoriban budaifölddel meg enyvvel dolgoztunk, szappannal mostuk le a falakat. Eközben dr. Nemecsek József rektor rájött arra, hogy van érzékem a kőművesmunkához, tetőjavításhoz, és rám bízta a kántoriskolában meg a püspöki palotában a központifűtés bevezetését is. Átadta a költségvetést meg a tervrajzot, és annyit mondott: „Egyre kérlek: ne lépd át a költségvetést”. És szabad kezet adott nekem.
– Honnan a tehetsége?
– Lehet, hogy Isten különös ajándéka. Nem volt olyan munka, amit én nem tudtam volna elvégezni. A teológián ablakos voltam meg kályhamester. Volt egy lazarista szerzetes, György testvér Zimándújfaluból, aki a karácsonyi vakációban eljött, és kitakarította a csempekályhákat. Háromnegyed vödör szén és 3 darab fa volt a napi adag a hálószobák meg a tantermek felfűtéséhez.
– Ez mire volt elég?
– Annyi meleget adott, hogy nem fáztunk. Egy teremben voltunk reggeltől estig, húszan-harmincan összezárva, csak külön asztalunk volt, a fiókban tartottuk az összes könyveket, a ruháinkat szekrényben, két diáknak jutott egy szekrény, elosztva, felül az egyiké, alul a másiké. Kéthetente egyszer elmentünk a zsidó fürdőbe, két osztály egy órát tölthetett ott egyszerre. Ott voltak tussolók, meg egy hidegvizes és egy melegvizes medence, mi pedig ugrottunk az egyikből a másikba. Egy óra alatt felfrissültünk, majd öltöztünk, és mentünk vissza. Egyébként úgy mosdottunk, hogy cseberrel vittük fel a vizet, húzós kútból, két hallgató hordta, meg volt szabva, hogy melyik héten kik a vízhordók. Egy nagy kancsóval öntöttünk a lavórba, egy pohár vizet pedig a fogmosáshoz. Amikor télen befagyott a mosdóban a víz, betörtük a jeget, gyorsan megmosdottunk, és mentünk tovább. Harmincan-negyvenen voltunk a hálóteremben is. A Püspökségen, a Püspök atya lakosztálya alatti termeket akkoriban átadták a kántoriskolának, ott aludtunk. A felső ablakot télen is nyitva kellett hagyjuk, hogy levegőhöz jussunk. Szegénységünk ellenére boldogok voltunk, szabadok voltunk. Amikor jelentkeztem a teológiára, büszke voltam, hogy Márton Áron püspök úr meghallgatott, és azt mondta: üdvözöl, mint első aradi születésű papnövendéket a teológián. Utánam jött még Nagy Karcsi, Tamáskó Péter Pál, az öcsém, Sándor Balázs, később György Zoltán. Visszatekintve ezekre az évekre, végig dolgoztam: rózsafüzért készítettem, kereszteket öntöttem, amihez gipszből készítettem mintát. Tizenöt éves koromtól nem kértem otthonról egy banit sem. Előtte egy évvel még kaptam karácsonyra huszonöt lejt füzetre meg cipőpasztára, utána már, miután elkészítettem az első rózsafüzéreket, önállóan rendeztem az életem. Amikor öcsém is jelentkezett a kántoriskolába, már teológus voltam, az ő költségeit is én fedeztem.
– A tanárokra hogyan emlékszik vissza?
– Csodálatos tanáraink voltak: dr. Faragó Ferenc, dr. Tyukodi Mihály, a lelkiatya Gurzó György Anaklét, OFM, az elmélkedéseit még ma is elő szoktam néha venni. Amikor pedig nyolc hónapig a temesvár-józsefvárosi plébánián tevékenykedtem, dr. Boros Béla címzetes érsek mellé szegődtem a délutáni sétái alkalmával. Ilyenkor a börtönéveiről is mesélt. Elmondta, hogy milyen érték volt számukra egy darab drót, egy üvegszilánk és a szalmazsákból kihúzott szál. Ezzel varrt ugyanis magának papucsot, törölközőből. – Az én lábam azért nem fázott meg soha, mert a papucsot felhúztam és úgy aludtam – mondta.
– A család, a szülők mit szóltak ahhoz, hogy két fiuk is papnak készült?
– Buzdítottak. Tizenegyen voltunk testvérek, hat fiú és öt lány. Mi voltunk a legkisebbek, én a kilencedik, öcsém a tizenegyedik gyermek. Nagyon jó szüleink voltak, édesapám elvégezte Szatmáron a jezsuitáknál a novíciátust, majd elküldték Lengyelországba filozófiát tanulni, de sajnos megbetegedett, és hazatért, megnősült, családot alapított. Volt két tanár bátyám, Ferenc biológia szakos, Viktor matematika szakos. Jelenleg már csak hárman élünk, a legkisebbek.
– Akkor volt hol, volt kitől megtanulni, mit jelent a közösség.
– Nem csak az összetartozást tanultuk meg, hanem az életrevalóságot is, mert a vakációk alatt mindig valamit dolgoztunk: elmentünk gyümölcsöt szedni öregmamához, és kaptunk érte egy kis fizetséget, vagy kimentünk a piacra, segítettünk a pécskaiaknak dinnyét árulni, így minden nap kaptunk egy kis pénzt. Ebből tudtuk fenntartani magunkat.
– Hol szolgált az évek során?
– Miután 1971-ben felszenteltek, Kernweisz ordinárius úr először Temesvárra, a Józsefvárosba küldött. Kräuter Ferenc paptársam akkor volt tanulmányi éven Bécsben, az ő szobájában laktam nyolc hónapig. Ezt követően Aradra helyeztek, a Belvárosba nyolc hónapig, innen jártam ki Szilvástelepre 11 órakor misézni. Ott rendbe tettem a templomot, egy kicsi szembemiséző oltárt készítettem. Padokra szivacsot szereztem, lámpákat szereltem. Utána elhelyeztek Resicabányára, mert az ottani káplán kiszökött Németországba, az ő helyét vettem át. Lackner Pál esperes megszeretett, kérte, hogy maradjak. Németül már tudtam, tartottam hittanórákat az első és a második osztályosoknak, ő pedig azzal biztatott: „Te meg fogsz tanulni németül, csak maradj itt.” Akkor már szó volt róla, hogy Aradgájba helyeznek segédlelkésznek. Egyik nap volt két temetésem, akkoriban úgy 5 kilométert vonultunk az elhunyttal a temetőig, így este sötét volt, amikor hazaértem. A második temetést már a gyár fényénél mondtam el a hármas számú temetőben. Este tizenegy óra után érkezett meg Lackner esperes Temesvárról, és bekopogott, hogy alszom-e már? Mondtam, hogy nem alszom. Azt mondta: „Nem sikerült intéznem semmit, az Ordinárius úr Rómában van, és mivel osztálytárs voltam Cziza vikáriussal, ő nem akart változtatni az ordinárius határozatán.” Még két évben felhívott, hogy segítsek neki Resicabányán házat szentelni, és nekem adta az egész pénzt, ez volt az első segítség ahhoz, hogy vegyek egy kicsit házat Szentpálon, mert ott nem volt plébániaépület. Akkor vásároltam harmincezer lejért egy kicsi házat, azt átalakítottam, ott laktam tizenhárom évig. Közben Szentpálon vakoltam, festettem a templomot. 1975. április 1-ig aradgáji káplán voltam, de csak Szentpálon és Sofronyán tevékenykedtem. Első alkalommal lovas szekérrel vittek ki, a kabátom meg a kalapom csupa sár lett, ahogy a lovak felcsapták, így akkor megfogadtam, hogy többet értem kocsit ne küldjenek, majd kijutok valahogy: biciklivel vagy gyalog. Később lett egy Zündapp motorettám, 1977-ben pedig megkaptam ez első autómat. Akkor javítottuk az utat, mert nekiláttam utat építeni. Házról házra jártunk pénzt gyűjteni. Az útépítési vállalatnál vertem az asztalt, kidobtak, majd elmentek a párthoz, ott közöltem a véleményemet, hogy nem lehet egy 1225-ből létező falut elásni Arad árnyékában, a várostól 9 kilométerre a sártenger közepébe. Akkoriban nem volt semmilyen közlekedés, sem autóbusz, semmi. Az emberek majdnem két kilométert a hátukon vitték a biciklit, csak ott tudtak felülni rá, így mentek be a gyárakba dolgozni, és ugyanígy jöttek vissza. Nekiálltunk az útnak. Először csak azt kértem, hogy elvben hagyják jóvá. A kollektív gazdaság (termelőszövetkezet) ellen kellett harcolnom, ahol azért ellenezték az út megépítését, nem akarták elveszíteni a munkaerőt. Ha ugyanis van út, többen mennek majd be Aradra dolgozni. De én addig mentem, amíg kijártam az engedélyt az útépítéshez. Utána pénzalapot gyűjtöttem. Előfordult, hogy reggel 6 órakor már az útépítési vállalatnál voltam, a takarítónőtől megérdeklődtem, hogy melyik főmérnökkel vagy technikai igazgatóval tudok beszélni, majd annak az ajtajánál várakoztam. Bricsesznadrág, gumicsizma, gumikabát és egy orosz sapka volt az öltözékem, és a motorettával közlekedtem. Négy éven keresztül télen–nyáron így jártam. A pártirodákban süppedt a perzsaszőnyeg a lábam alatt. – Hai părinte, că de dumneata nu scap (Jöjjön, atya, mert magától úgysem szabadulok) – mondták az akkori vezetők. A falu végén saját homokbányát nyitottunk, onnan szedtük ki a kavicsot, és hordtuk az útra. A gáji kollektívtól megkaptam a hallgatólagos engedélyt, mert megígértem nekik, hogy vissza is tömöm a bányát. Vissza is tömtük. Annyi kavicsot szedtünk ki, hogy a két kilométer nyolcszáz méter utat megépítsük. A köveket Ópálosról hordtuk. Kértem pénzt, hogy a templom tetejét fedjük le bádoglemezekkel, mert a szél sokszor lesodorta a cserepeket. Esőben mentem fel a tetőre visszarakni, az öregasszonyok a padlásról adogatták ki nekem a cserepeket. Dinnyét termesztettem, volt, amikor háromszáz kiló beért dinnyém volt egyetlen nap. Ha az aradi piacra mentem, ott négy lej volt kilója, és egész nap ott kellett volna álljak, mert sokan termesztettek Szentpálon dinnyét. A saját kertemben volt harminc ár, amit beültettem korai paradicsommal, és leszerződtem a kollektív gazdasággal. Így kétszer annyi területet kaptam dinnyeföldnek meg kukoricásnak. A kukoricával disznókat neveltem, a dinnyét pedig eladtam. Elmentem Kolozsvárig, mert ott tíz lej volt a dinnye kilója, és másfél óra alatt eladtam a háromszáz kiló dinnyét. Hamarabb hazaértem a kolozsvári piacról, mint az aradi piacról. Megrakodtam, és visszamentem. Egy ilyen szezonban nyolc fuvar dinnyét vittem el, kaptam huszonhatezer lejt, azon vettem meg a bádoglemezt a templomhoz. 1974-ben kifestettük a templomot, Lukácsovits Magda erdélyi művésznő festette, új padokat csináltattam, a vagongyárból hoztuk ki a vasanyagot leszabva, otthon csak összehegesztettük a lábakat.
– Hegeszteni is tud, Plébános úr?
– Igen. Mindent. A papszentelésemkor János első leveléből azt a mottót választottam, hogy: Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal (1Jn 3, 18). És nem siránkoztam soha, nem sajnáltattam magam, hanem belevetettem magam a munkába.
– Mit szóltak a hívek, amikor látták, hogy ilyen talpraesett papjuk van?
– Amikor plébános lettem, a következő elvvel kezdtem meg a működésemet: a gyermekeknek atyja, a velem egykorúaknak testvére, az öregeknek gyermeke szeretnék lenni. „Pap bácsi, ha Istent ismer, vigye be a lányomat, mert vajúdik” – éppen vasárnap késő délután zörgettek be ezzel hozzám. Előtte való nap esküdött az egyik nővérem, nálam volt a lakodalom, egész éjjel felszolgáltam, vasárnap három szentmise Kürtösön, Sofronyán és Szentpálon, délután azt mondtam, most lepihenek. Akkor még kevés autó volt Szentpálon, nem akadt sofőr. Így a leendő nagymamát beültettem a lánya mellé, és szerencsésen beérkeztünk Aradra a szülészetre. Miután a fiatalasszonnyal bementek a kórházba, odajött a portás, és azt mondta: – „Ți-am lăsat soacra, acum îmi dai ceva?” (Beengedtem az anyósodat, most adsz nekem ezért valamit?) Mondtam neki, bocsánat, én most csak mentős voltam, én vagyok a falu papja. Erre a portás lekonyult orral elsomfordált. Voltak, akik féltek tőlem. Kezdetben vasárnaponként családoknál ebédeltem, és amikor bementem, láttam, hogy Jani bácsi megy el a kerten keresztül. – Hova megy, Jani bácsi? – kérdeztem. Azt válaszolta, hogy nem szereti a papi társaságot, és megy kártyázni a szomszédba. Oda többet nem mentem. De azért mindig volt segítségem. 1975-ben például kimenekítettem az aradi Szentháromság-szobor talapzatának köveit a gáji templom mögül, mert be akarták dúrni a homokbányába. Akkor az összes követ négy fuvarral kivitettem Szentpálra. Egy két méterszer egy méteres kő volt az emléktábla, rajta a felirat: A városunkban dühöngő pestis megszűnésekor tett fogadalmunk következtén 1776-ban épült szobor lebontatott 1886-ban, s építtetett 1901-ben. Aztán 1962-ben megint lebontották, és dobálták a köveket jobbra-balra. Én megláttam, és kivittem Szentpálra a templomkertbe. Ebből készült az oltár és az egész berendezés: a tizenkét apostol széke, az ambó, az oltár két oldala meg az eleje. Kötélen, görgőkön vittük be a templomba. A maradék követ visszaadtam. 1999-ben az aradi Pszichiátriai Kórház udvarában kétszáztíz négyzetméter alapterületű, háromszintes ergoterápiás pavilont építtettem, svájci segítséggel. 1996-ban készült el a Caritas Ház, 2006-ban a Máltai Ház, amely most az ifjúsági és fiatal családok pasztorációs központja lesz. Az Alma Mater Alapítvány kuratóriumának tagjaként 1999-től részt vettem a Csiky Gergely Főgimnázium kollégiumának a felújításában. A pincébe csak négykézláb lehetett bemászni. Harminckét kamion törmeléket vittünk ki az udvarról. Az egész épületet át kellett alapoznunk. Kivágtuk a régi alapot, és ötméterenként újat öntöttünk betonból dupla vasalással, és a pince szintjét is levittük annyira, hogy az ebédlő, a konyha és a konditerem ott kapott helyet. A Caritas-házba fogadtuk be körülbelül tíz évig a megszűnt gyoroki iskola magyar tagozatának növendékeit, akiknek teljes ellátásáról (szállás, étkeztetés, tanulás) mi gondoskodtunk. Ezekkel a tanulókkal megmentettük az aradgáji iskola magyar tagozatát a megszűnéstől. 2020-ban Budapesten megkaptam a Magyar Kultúra Lovagja kitüntetést „a magyar kultúra határon túli ápolása érdekében kifejtett életművéért” indoklással. Kaptam továbbá Kölcsey-díjat, elismerést a Pedagógusok Szövetségétől az iskolákért végzett tevékenységemért, Arad városától 2007-ben, emlékérmet a Szabadság-szobor Egyesülettől. Az aranymisém alkalmából a gáji közösségtől egy gyűrűt kaptam ajándékba, rávésve az ötvenes szám, a kalász meg a kereszt.
– Mit üzenne azoknak a fiatalembereknek, aki most választanák a papi hivatást?
– Biztos, hogy azt a keresztutat, amit mi jártunk végig, azt nekik ma már nem kell végigjárniuk. Emlékszem, hogy Fugel Adolf társunknak volt egy Erika írógépe, azon gépelte le tíz ív vékony papírra a tananyagot, én diktáltam a szöveget, és akkor kaptam egy példányt ingyen. Több órán keresztül kellett ott ülnöm mellette, amíg az egész anyagot begépelte. Sokkal több áldozatot kíván a paptól az élet, minthogy önző legyen. A papnak nem szabad önzőnek lennie. Ha odaadtam az életem, akkor már ne vegyem vissza. Aki ráteszi a kezét az eke szarvára, vissza ne tekintsen. És ne várjon elismerést a munkájáért, a szolgálatáért.
– Köszönjük a beszélgetést.
A temesvári Püspökség sajtóirodája
Fotók: http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=243, www.nyugatijelen.com