Az idén áprilisban tartott rendes ülésén Csák város helyi tanácsa jóváhagyta a Csák díszpolgára cím (post mortem) odaítélését a város hét szülöttének: Ion Monoran – a forradalom költője, Josef Brandeisz – neves zenész, Konrad Kerneweiss – „a csákiak püspöke”, Dositej Obradovici – a szerbek Eminescu-ja, Stefan Polverejan – állatorvos és vadász, Petru Fiat – Csák egyik kiemelkedő polgármestere, Pavel Cebzan – Gheorghe Zamfir együttesének halhatatlan klarinétosa. A határozattervezet Csák polgármesteréé, Petru Filip mérnöké. A kezdeményezés régebbi: 2019 végén a csáki román közigazgatás 100 éves évfordulóját szerették volna megünnepelni azzal, hogy a város díszpolgári címét adományozzák néhány helyi személyiségnek, de akkor ezt nem sikerült megvalósítani. Az eredeti, sokkal bővebb listát e sorok írója állította össze, miután konzultált a polgármesterrel és dr. Cipriana Sava egyetemi professzorral. Szerencsére idén tavasszal a polgármester kezdeményezésére ezt a listát felülvizsgálták, bár most már sokkal rövidebb lett. Végül is az ősök ilyen módon történő tisztelete dicséretes, és nem kerül semmibe, viszont örömet szerez a leszármazottaknak. Nyilvánvaló, hogy mint minden lista, ez is szubjektívnek tekinthető, vitákat és véleményeket generálhat (és ez természetes is), és nyilván mindig lehet rajta javítani. Nem vslószínű, hogy attól kell tartani, hogy túl sok lesz csáki díszpolgár. Éppen ellenkezőleg, úgy vélem, hogy mindannyiunknak ismernünk kell őseinket, és értékelnünk kell, amit ránk hagytak, ahogyan azokat a munkájukban kiemelkedő eredményeket elért csákiakat is meg kell becsülnünk, akik még mindig velünk vannak.

Ion Monoran (1953-1993)
Román költő, újságíró és publicista. 1953. január 18-án született Petroman faluban. A gimnázium utolsó évében eltanácsolták, mert nem hivatalos módon megpróbálta átlépni a határt, így Ion Monoran csak 1978-ban fejezte be középiskolai tanulmányait, és a temesvári filológia-történelem szakközépiskolában érettségizett. 1973-tól három éven át a temesvári Diákművelődési Központ Pavel Dan körébe járt. 1976-ban a Forum studentesc című folyóiratban debütált irodalmi munkásságával, a Prietenilor mei és a Multă vreme című versekkel. Verseket írt más korabeli folyóiratokba is, mint például az Orizont, az Amfiteatru, az Echinox és a Luceafărul.
Szigorú szerzői válogatást követően Ion Monoran 1993-ban fejezi be a Locus Periucundus című verseskötetet, amely az 1975-1989-es években írt verseket tartalmazza, de a költő 1993. december 2-án meghal, mielőtt első verseskötete megjelenne. A Locus Periucundus 1994-ben látott napvilágot, majd 1996-ban egy második kötet, a Mint egy csavargó piros flanelben című követte. Ion Monoran irodalmi pályafutása során számos díjat kapott, többek között a Nichita Stănescu Kortárs Költészeti Díjat (1987), az Irodalmi Alkotópályázat díját (Szatmárnémeti, 1987) és az Írószövetség Debütdíját. A román írók nyolcvanas nemzedékének egyik legfontosabb képviselőjeként tartják számon.
Ő volt az 1989. decemberi temesvári forradalom egyik vezetője, aki 1989. december 16-án a Mária téren megállította a villamosokat, gyakorlatilag kirobbantva ezzel a forradalmat. E pillanat után a Tőkés László református lelkész háza előtti békés tüntetés lázadássá, a rendszer és Ceaușescu elleni skandálássá változott. Ugyanakkor különösen nagy mértékben járult hozzá a Temesvár című újság létrehozásához, hiszen 1990-ben ő volt a lap egyik alapító tagja, aki mindig megoldásokat talált, aki megvásárolta az első írógépet, és egy időben az újság teljes szerkesztőségét a lakásában helyezte el. Ő volt az egyik alapítója a Temesvári Társaságnak is 1990-ben, amely kidolgozta a híres Temesvári Kiáltványt. Temesvár díszpolgára (post mortem), mellszobra (Aurel Gheorghe Ardelean szobrászművész alkotása) a Traian híd és a Mária tér között áll. Temesvár egyik utcája is az ő nevét viseli.

Josef Brandeisz jr. (1896 – 1978)
A Temes megyei Csákon született 1896. augusztus 23-án. Édesapja a neves építőmester, Josef Brandeisz (1862-1921) volt, édesanyja Maria (szül. Ludwig). Zenetudósként, tanárként és hegedűművészként a 20. század egyik legjelentősebb temesvári muzsikusa. Zenei tanulmányait a Temesvári Városi Konzervatóriumban kezdte (1909-1911) Tomna Bélánál (hegedű), majd a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta (1921-1925) Molnár Antalnál (elmélet és szolfézs), Siklos Adalbert (harmónia), Molnár Géza (zenetörténet, zeneesztétika), Hubay Jenő és Mambriny Gyula (hegedű), Kemény Rezső (brácsa) és Tamay Alajos (zongora). Baden-Badenben (1929) és a berlini Musik-Hochschule-ban (1932) Carl Fleschnél tanult.
Josef Brandeisz 1920-tól 1944-ig a Temesvári Városi Konzervatórium hegedűtanára, 1920-tól 1938-ig a temesvári Tomm vonósnégyes hegedűse, 1920-tól 1946-ig a temesvári Amicii muzicii szimfonikus zenekar első brácsása, 1920-tól 1946-ig a Román Opera zenekarának hegedűszólistája és karmestere volt, 1947 és 1960 között Temesváron, 1947 és 1949 között a temesvári Banatul Filharmónia, 1949 és 1950 között a Temesvári Művészeti Intézet kamarazenei tanára, 1954 és 1973 között a temesvári Ion Vidu Zeneművészeti Szakközépiskola hegedű- és brácsatanára.
Közel 60 éves, kizárólag Temesváron töltött tanári pályafutása során több mint 900 hegedűművészt oktatott, akik szólisták, kamaraegyüttesek tagjai, jelentős zenekarok tagjai és tanárok lettek. Gazdag koncerttevékenységet folytatott (több mint 200 nyilvános fellépés az országban, összesen 66 koncert és 84 különböző román és külföldi zeneszerző műve), több mint 50 kamarakoncerten és 59 opera és operett premierjén vett részt Temesváron. Édesapja, egy figyelemre méltó csáki építész és építőmester, idősebb Josef Brandeisz (1862-1921) építette többek között a csáki Alexandru Mocioni Elméleti Líceum impozáns épületét (1894), valamint az egykori csáki Magyar Iskolát, amely ma a helyi Caritas Banat Sanctus Gerhardus székhelye és szociális étkezdéje.

Msgr. Konrad Kernweiss (1913-1981)
Csákon született 1913. június 9-én, szülei: Konrad Kerneweiss és Katharina (született Quitter). Ő volt a 11. gyermeke ennek a mélyen vallásos és katolikus családnak. 1923 és 1931 között a temesvári Német Királyi Gimnáziumba járt, 1931 júniusában érettségizett. 1931 és 1936 között Temesváron teológiát tanult, 1936. március 22-én szentelték pappá. Pappá szentelése után rövid ideig Németországban, Freiburg in Breisgauban és Marburg an der Lahnban is tanult. Káplán volt Zsombolyán és Nagyőszön (1936-1938), lelkivezető és hitoktató a temesvár-józsefvárosi Notre Dame nővérek gimnáziumában (1938-1944), valamint plébániai adminisztrátor Perjámoson, Haulikban és Újszentpéteren (1944-1946), három szomszédos plébánián, amelyeket a háború miatt egyidőben pasztorált. Perjámoson a helyi Notre Dame nővérek lelkivezetője is volt. 1951-től a józsefvárosi plébánián tevékenykedett, majd Dr. Augustin Pacha temesvári püspök nem sokkal a halála előtt a Temesvári Római Katolikus Egyházmegye ordináriusának (Ordinarius Substitutus) nevezte ki, ily módon a kommunista diktatúra idején, nehéz körülmények között valójában a püspöki tisztséggel járó feladatokat látta el. Ordináriusként 1974-ben tett látogatást – tulajdonképpen Ad-limina látogatást – Rómában, amikor először lépte át a szocialista Románia határait, hogy a Szentszékkel közösségben lévő katolikus egyházmegye főpásztoraként teljesítse kötelességét. Ebből az alkalomból megkapta az apostoli protonotáriusi címet is, és a Szentszék ténylegesen megerősítette őt a temesvári egyházmegye ordináriusaként. 1975-ig a józsefvárosi plébániaépületben lakott a plébánosokkal és az általános helynökével, Dr. Cziza Ferdinánddal. 1975-ben sikerült visszaszereznie az államtól – a Szentszék támogatásával – két, a rezsim által egykor elkobzott kanonoki házat, amelyekben az Ordinariátust és tisztviselői egy részének lakását helyezte el. A temesvári egyházmegyét szakértelemmel és odaadással vezette, a csákiak nagyon szerették, „a mi püspökünknek” nevezték. 1981. október 23-án halt meg Temesváron, és kívánsága szerint október 26-án a csáki katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra, nem pedig a temesvári székesegyház kriptájában, ahová a legtöbb temesvári római katolikus püspököt temették.

Dositej Obradovici (1742-1811)
Dimitrie (szerzetessé válása után Dositei) Obradovici 1739-ben (más vélemények szerint 1742-ben) látta meg a napvilágot, egy kisiparos családban. Apja, Giurgia Obradovici, csáki származású szűcs volt, anyja, Kruna, a szerbszentmártoni Ranko Paunkici lánya volt. Annyi bizonyos, hogy élete első éveit Csákon töltötte. Apját korán elvesztette, anyja pedig újra férjhez ment, és négy gyermekével Szentmártonba költözött. De a sors nem volt kegyes a szegény fiúhoz, mert amikor még csak 9 vagy 10 éves volt, elvesztette az édesanyját is. Csákra visszatérve Dimitrie egy ideig Gruița nagybátyjánál, majd egy másik nagybátyjánál, Nikola Parcianinál élt, aki, mivel nem volt gyermeke, örökbe akarta fogadni. Mivel románok között élt, Dimitrie már korán megtanult románul. Dobra, a tanító, ápolta a fiatalember irodalom iránti szeretetét, olvasás- és tudásszomját, megtanította a zsoltárra és a katekizmusra, és Dimitrie-t a helyi templomba irányította (amely már nem létezik), ahol az oltárnál titokban mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került. Egy másik tanára Csákon Stefan Mikasinovics volt, akitől a katekizmust tanulta, és aki döntő hatással volt arra, hogy szerzetes legyen. A tanító történeteitől elvarázsolva azzal a gondolattal szökött el otthonról, hogy felkeresi a szerbiai kolostorokat. Első útja azonban rövid volt, és csak a Gátalja melletti, Iovan Brancovici despota által építtetett Szentgyörgy kolostorig jutott el, ahol a nagybátyja megtalálta, és elküldte inasnak egy temesvári kalapkészítőhöz. A fiatalembernek nem volt tehetsége ehhez a szakmához, és szabadidejében szorgalmasan olvasott. Másfél év inaskodás után követte álmát, és 1757-ben a szerbiai Újvidék melletti Novo Hopovo kolostorba távozott csáki barátjával, Nica Putyinnal. Akkoriban még csak 14 vagy 15 éves volt.
Ebben a kolostorban vette fel a szerzetesi ruhát 1758-ban, és a Dositei szerzetesi nevet kapta. A szerzetesi élet azonban túl egyhangúnak és korlátozottnak tűnt a leendő tudós számára, ezért 1761-ben elhagyta a kolostort, lemondott szerzetesi ruháiról és hosszú, több mint négy évtizedes európai utazásra indult, amely során bejárta Görögországot, Albániát, Horvátországot, Ausztriát, Magyarországot, Szlovákiát, Törökországot, Moldvát, Németországot, Lengyelországot, Oroszországot, Franciaországot és Angliát, ahol a kor legelőkelőbb és leggazdagabb családjai fogadták. Azzal tartotta fenn magát, hogy e nagy nemesek gyermekeit tanította. 1781-1782-ben Moldvában tartózkodott, egymás után tanított Galatiban, Romanban és Iaşi-ban, több itteni nemesi család udvarában. Londonban találkozott a híres tudósokkal, Joseph Edisonnal és Jonathan Swifttel, és ő volt az első szerb (és az első csáki), akinek emléktáblát kapott az angol fővárosban: „Here lived in 1784 Dositey Obradovich (1742-1811), eminent serbian man of letters, first minister of education in Serbia” Itt élt 1784-ben Dositey Obradovich (1742-1811), a szerb irodalom jeles művelője, Szerbia első oktatási minisztere. Obradovich a szerb és román nyelven kívül, amelyen felnőtt, számos nyelvet és dialektust tanult és tanított. Tanjtott ó- és újgörögül, latinul, németül, angolul, franciául, albánul és olaszul.
1804-ben, az oszmán hatalom elleni szerb felkelés idején visszatért Szerbiába, és segített támogatást gyűjteni a felkelőknek. 1808-ban Belgrádban megalapította a „főiskolát”, amely később egyetemmé alakult, nyomdát alapított, 1811-ben pedig szerbiai oktatási miniszter lett. Nem sokkal később, 1811. március 28-án tüdőgyulladásban meghalt, és a belgrádi régi ortodox székesegyház bejáratánál temették el.
Dositei Obradovics kétségtelenül Szerbia egyik, ha nem a legfontosabb kulturális személyisége. Életének nagy részét annak szentelte, hogy a szerb népet a tudatlanságból és a műveletlenségből az iskoláztatás révén magasabb szintre emelje. 11 nyelven beszélt folyékonyan, Európa egyik végétől a másikig utazott, úgy tűnik, szabadkőműves volt, és korának egyik legelismertebb tudósa. Obradovici Csákon született és nevelkedett, ahol, mint láttuk, megtanult írni és olvasni, és kétségtelenül a legjelentősebb személyiség, aki városunkból származott. Csákon méltóképpen tisztelegtek emléke előtt, és az évek során két nagy és látványos megemlékezést szerveztek: az egyiket 1911-ben – halálának 100. évfordulóján –, a másikat 1961-ben, halálának 150. évfordulóján. Mindkét alkalommal a belgrádi Szerb Akadémia, az Oktatási Minisztérium és a Szerbiai Írók Szövetsége számos küldöttsége vett részt. A második megemlékezésen a Román Akadémia és a bukaresti oktatási minisztérium tagjaiból álló romániai küldöttség is részt vett. Csákon minden év december elején tárlatokat szerveznek az emlékházban és megemlékezést a szerb templomban, a szerb és a román kultúra nagyszámú képviselőjének részvételével. Leghíresebb írásai: Dmitrij Obradovics élete és eseményei, 1783, Levél Haralampijéhez, 1783, Tanácsok az egészséges megértéshez, 1784, Aesopus és más szerzők meséi, különböző nyelvekből szláv-szerb nyelvre fordítva, most először hasznos tanulságokkal és tanításokkal szerkesztve és a szerb ifjúságnak ajánlva, 1788, Ének Szerbia üdvösségéről, 1789 stb.

Ștefan Polverejan (1927-2019)
A szerbiai Bánságban született állatorvos és körzeti állatorvos mélyen kötődött Csákhoz, amelynek történelmi múltját szenvedélyesen kutatta. A Csáki Mezőgazdasági Középiskola tanára, szenvedélyes vadász, számtalan cikket publikált helytörténeti, vadászati etikai, madártani, állattenyésztési, valamint a csáki és a bánsági vadászat történetéről olyan folyóiratokban, mint a Diana, Preludii, Suflet nou, Revista de zootehnie și medicina veterinară. Társszerzője a Bicentenarul activității farmaceutice din comuna Ciacova, Timișoara, 1995 című értékes munkának, valamint több, a csáki és bánsági vadászatról szóló, a szakmában különösen elismert könyv szerzője, amelyek közül megemlítjük: Hagyományos vadászat a Bánságban. Idős kora ellenére megtisztelt bennünket jelenlétével a 2018-2019-ben, a centenárium alkalmából Csákon szervezett összes rendezvényen, majd 2019 nyarának végén váratlanul elhunyt. Különösen nagyra becsülték és kötődött a helyi közösséghez. Temesváron alussza végső álmát.

Petru Fiat (1897-1979)
Csákon született 1897. február 20-án, jómódú parasztcsaládban. Csákon járt iskolába, majd 1910-ben nyomdász lett a helyi Iulius Gammer nyomdában. 1914 és 1918 között az első világháborúban a fronton harcolt a Walkiria zászlóaljban. A frontról való hazatérése után nyomdászként dolgozott a Gammer Nyomdába, amely később Aleksandar Protici Nyomdává vált. Ugyanakkor lelkes gazdálkodó is volt, több mint 21 hektár földdel rendelkezett és állattenyésztéssel foglalkozott. 1923-ban a Nemzeti Parasztpárt színeiben Csák polgármestere lett, és 18 évig töltötte be ezt a tisztséget. Csák minden nemzetiségű lakosa szerette és tisztelte, és mandátuma nemcsak hosszú, hanem eredményekkel teli volt: Csák utcáinak hegyi kővel való kikövezése, a Dr. Avram Imbroane Kórház felépítése és a közfürdő építése 1935 és 1936 között, a csáki uszoda és kulai vízmedence építése a település ellátására 1936-ban. A „jutalom” néhány évvel később, a második világháború vége után érkezett: 1951-ben deportálták őt és egész családját a Bărăganba. Napszámosként dolgozott a Bărăganban, Viișoara-ban, a GAS Marculești-nél, ahol élnie kellett, hogy eltartsa családját 1956-ig, amikor is hazatérhettek. Csákon csak kocsisként dolgozott, a DCA-nál, majd a CAP-nál… Igazi bánságiként ismerte az összes itteni nyelvet: románul, szerbül, németül, magyarul és cigányul beszélt. 1979. augusztus 29-én halt meg, és a csáki ortodox temetőben temették el.

Pavel Cebzan (1944-2022)
Macedóniában született 1944. június 10-én, egy bánsági parasztcsaládban. Általános iskolába szülőfalujában, középiskolába Csákon járt, és már gyermekkorában vonzotta a népzene. Saját maga tanult furulyán játszani, első klarinétleckéit a csáki rézfúvós Haslingertől vette. 17 évesen a karánsebesi Lazăr Cernescu zenekar tagja lett, a kor más híres művészeivel együtt, és egy macedóniai templombúcsún felfigyeltek rá a karánsebesi Bălan testvérek. Később a Temesvári Állami Szerb Együttesnél dolgozott, ahol 1970-ig maradt. Ugyanebben az évben feleségül vette a bánlaki Ileana Vincát, és született egy lányuk, Alina. Pavel Cebzan művészi pályafutásának csúcspontja a Gheorghe Zamfir által vezetett híres együttesben való részvétel volt 1976-tól 1989-ig, amellyel a világ leghíresebb koncerttermeiben lépett fel Franciaországban, Belgiumban, Dániában, az USA-ban, Kanadában, Japánban, Dél-Afrikában, Új-Zélandon, Ausztráliában, Izraelben, Németországban, Svájcban stb. A Gheorghe Zamfir által vezetett együttesben Efta Botoca, Dorin Cuibariu és Pavel Cebzan dolgozott a legtovább együtt. A csáki Pavel Cebzan így vitte el szülőföldje hírnevét a világ szinte minden szegletébe. 1989-ben az Egyesült Államokban telepedett le, de minden évben hazatért, hogy énekeljen szeretett és büszke népének, amelyet soha nem felejtett el. 2001 szeptemberében Pavel Cebzan együtt énekelt a bánsági folklór más nagyjaival, mint Petrică Moise, Vasile Conea, Aurel Acea, a nemrég felújított Alexandru Mocioni középiskola épületének felavatásán, az akkori igazgató, Prof. Dr. Petrișor-Dorin Treta díszvendégeként. 2022. március 13-án hunyt el Chicagóban, az Egyesült Államokban, ahol családja kívánságára el is temették.

Bogdan Seculici
Csák