Máriaradna idén kettős jubileumot ünnepel: 500 évvel ezelőtt épült az első kápolna a radnai Szőlőkben, azon a dombon, ahol a jelenlegi kegytemplom áll, és amelyet Rudnay Sándor esztergomi érsek 200 évvel ezelőtt konszekrált. Bár a járvány okozta helyzet miatt a nagyszabású ünneplés elmarad, a két évforduló mégsem múlhat el úgy, hogy ne emlékeznénk meg róluk.
A régmúlt idők történéseit írott krónikák őrzik; a közelmúlt és a jelen eseményeiről szemtanúk tudósítanak a leghitelesebben. Az alábbi sorokban ők beszélnek: Isten szolgái, egyházi vezetők, vallásukhoz ragaszkodó idős emberek, hitben nevelkedő fiatalok, közös ünnepeink megtartói és az évszázados kegyhely, Máriaradna zarándokai. Olyan emberek, akiknek az élete különleges módon kötődik e kegyhelyhez, a Szűzanya radnai templomához.

Sipos Erzsébet a Temesvári Magyar Vegyes Pedagógiai Iskola elvégzését követően tanított Resicabányán, majd Temesrékáson a 7 osztályos magyar iskolában. 1967-től a Szabad Szó napilap, illetve a Temesvári Heti Új Szó szerkesztőségének újságírója. Nyugdíjazása után is számos írása jelenik meg a helyi sajtóban. Az alábbi riportot ő készítette.

Találkozásaink a kegyhellyel
Szerencsés embernek tudhatja magát, akinek van kire és van mire emlékeznie. És az égiek ajándékának érezheti, ha mindazt tiszta elmével el is tudja mondani a családjának, a környezetében élőknek és azoknak az idegeneknek is, akik ápolni, menteni szeretnék hagyományaikat, amelynek egyik tartópillére a hitélet.
Több út vezet hozzá. A kisgyerek imára kulcsolt keze, a megtanított keresztvetés, az első rövid imádság már jelzi az irányt. A vallásosság tanújelei nem hiányoznak a családi otthonokból: egy feszület a szoba falán, egy berámázott Krisztus-kép vagy Mária a Kisdeddel, a szentelt barka, a rózsafüzér, az imakönyv, egy kép Máriaradnáról…
Édesanyám első imakönyvének fedőlapján ovális keretben Mária-kép, az első lapok egyikén pedig bejegyzés: „Horváth Julianna, született 1913. augusztus 30-án. Az imakönyv 1928. szeptember 8-án Máriaradnáról való.” Ezek szerint akkor mindössze tizenöt éves volt édesanyám, és hogy azóta hányszor tette meg az utat a rékási gyalogos zarándokokkal, majd idősebb korában járművel, sajnos nem jegyezte fel. De tudom, hogy sokszor. Amikor első alkalommal engem is magával vitt a gyalogos búcsújárásra, már a Notre Dame nővérek temesvár-gyárvárosi iskolájának növendéke voltam, és az udvar szép Mária-szobrához gyakran odaosontam segítséget kérni, főleg a nehéz leckeórák előtt. A szép szobor a máriaradnai Szűzanyára emlékeztetett… És el sem tudtam képzelni, hogy ezt a Mária-szobrot innen egyszer valakik eltüntethetik. Pedig megtörtént. Az egyházi oktatás felszámolása 1948-ban, azonban nem jelentette a hit elüldözését is az emberek köréből. Az ünnepekre, a radnai búcsújárásokra továbbra is készültek a falumbeliek, és vasárnaponként édesanyám sohasem hiányzott a magyar misékről. Évek múlva az unokáját is ő vitte magával először templomba. Akkoriban még mindenki a maga anyanyelvén tett tanúbizonyságot a hitéről, és a Jóisten biztos nem vette zokon tőlük a másságot.
A zarándoklatok alkalmával megtapasztaltam, hogy a bánsági magyar települések szinte mindegyikének megvan a maga sajátos népéneke, előadásmódja, feldíszített feszülete, templomi lobogója a menet élén, és az asszonyok jellegzetes viselete, fejkendője már a templomba való bevonuláskor elárulja, hogy a temesrékasi, a torontálkeresztesi, a gátaljai, a pécskai vagy más vidék keresztalja érkezik-e.
Az ősi csanádi egyházmegye területéről az elmúlt évtizedekben sokan zarándokoltak a kegyhelyre, és lelki kötődésük kőbe vésett bizonyítéka ott látható a bazilika mögötti magaslaton. A „nagykamarási buzgó hívek” 1910-ben Szent Vendel tiszteletére, a kecskeméti Szabó család Szent Flórián tiszteletére, az 1697-es zentai csata emlékére a helyi zarándokok Szent Mihály tiszteletére, a verespataki bányászok 1935-ben Szent Borbála tiszteletére, az aradi búcsújárók 1926-ban Szent Erzsébet tiszteletére, az erdélyi minorita rendtartomány tagjai ugyancsak 1926-ban Szent Ferenc tiszteletére, a kiskunfélegyházi plébánia 1890-ben Szent István tiszteletére, a magyar-bánhegyesi hívek 1910-ben a Szentlélek tiszteletére állíttattak emlékművet. A keresztúton 1889-ben az öthalmi (felújította az apátfalvi közösség 1914-ben), a pécskai az endrődi, a kiszombori (1914-ben felújították a kecskeméti hívek), a makói, a hódmezővásárhelyi, az eleki (felújította a mezőkovácsházi közösség 1914-ben), a battonyai, a szentesi, a vingai, a csongrádi, az újaradi, az óbesenyői és az apáczai közösség emeltett stációt. Többségüket 1914-ben felújították. A templom folyosóin a zarándokok által adományozott fogadalmi képek sokasága állít emléket csodás eseményeknek, kérések teljesülésének, imameghallgatásoknak.
Hogy a temesrékási zarándoklatok bővebben is helyet kapnak ebben a riportban, annak egyetlen oka van: hiteles adatközlő – szemtanú és résztvevő – osztja meg velünk búcsújárós emlékeit. Németh (szül. Kohajda) Anna a maga nyolcvannégy esztendejével még tisztán emlékszik a zarándokutak történéseire, a résztvevők nevére, vallásos szokásaikra, és mindez része a falutörténetnek.
– A temesrékási római katolikus magyarok és az ott élő sokácok zarándoknapja szeptember nyolcadika, Kisboldogasszony ünnepe. Fél évszázaddal ezelőtt a magyar búcsúsok szervezője, összetartója Biczók Ila néni volt, egy határozott, erős akaratú asszony, akit előimádkozóként meg jó énekesként tiszteltünk. Rajta kívül senki sem ismerte jobban az imádságok, búcsús énekek szövegét, dallamát, mindennek a menetét. Ellenvélemény nem is hangzott el, ő volt a vezetőnk, mindenben őt követtük. Kisasszony nap előtt korán reggel az újfalusi haranglábnál gyülekeztünk, és a közös ima után elindultunk: elöl a virágkoszorúval feldíszített kereszt – régebben még templomi lobogókat is vittek a hívek – és négyes sorokban a Szőlőhegy irányába Sztancsafalva felé haladtunk, persze imádkozva, énekelve. Sztancsafalván megálltunk früstökölni, de onnan aztán mezőn, erdőn, dombon át tartottunk Radna felé. Csak ivóvizet vittünk magunkkal, a poggyászunkat lovaskocsikra pakoltuk, ahogy azt idejében megbeszéltük a fogatok gazdájával. Olyan évről is tudok, amikor sátorral borított, általában hat-nyolc fogat kísérte a búcsúsokat, vitte a holminkat és felülhettek rá a kisebb gyerekek vagy a nagyon elfáradt idősek, hogy erőre kapjanak. A feldíszített kocsik elé gyönyörű lovakat fogott be a gazdája. Ezekkel lehetett büszkélkedni. Kocsit, lovat már napokkal előbb gondosan felkészítettek, ékesítettek. A sok falumbeli közül legtöbbször az Ördög családok, Sándor, Imre, Pista bácsi, Bába Béla, Deák Ferenc, Biacsi András, a fiatalabbak közül Vincze András meg Vékony Sándor vállalkozott a hosszú útra, édesanyámmal mi is az ő kocsijukra kérezkedtünk. Vincze Andrásról tudom, hogy a határmenti szülőfalujából kitelepítették családostul a Bărăganba, és amikor onnan szabadult, Rékáson telepedett meg. Attól kezdve minden évben csatlakozott a búcsúsokhoz, ment Máriaradnára… Azt sem felejtettem el, hogy az én anyám, Kohajda Ilona, amíg bírta magát (megérte a száz évet) minden szeptemberben készült, ott volt a rékási búcsúsok soraiban. Radnán tíz éven át ugyanannál a családnál szállt meg, ott már várták. Kedves embereknél mindannyiunknak jutott hely, szobában, pajtában, szénapadláson, ki, hol. A lovakat éjszakára bekötötték az istállókba, a kocsikat behúzatták az udvarokba, nyugodtan térhettünk pihenőre. Ránk is fért. Egyetlen nap alatt tettük meg az utat gyalogosan, és az éneknek, imának nem volt szünetje. Elviseltük a tűző napot, néha a záport is, nem a kényelmünket néztük, hiszen búcsújárók voltunk.

Amikor kiértünk az erdőből, már odalátszott a radnai templom tornya. Örültünk neki nagyon. De legjobban akkor, amikor a magas lépcsők előtt egy pap fogadott bennünket, és kiérződött a hangjából a meghatódottság, látva, hogy mi száznál is többen vagyunk. Gondolom, ezért is rendezték úgy a miserendet, hogy a rékási keresztaljának főidőben, tizenkét órakor tartsanak misét. A kisebb létszámú keresztalják általában kettőt összevonva, közös misén vettek részt. Nekünk a reggeli órákban volt időnk gyónni, kivárni a sorunkat a gyóntatószék előtt, mert olyankor mindig rengeteg a nép. A gyónás, áldozás elmaradhatatlan része a búcsújárásnak, mert mindenki lelki megnyugvást keres, és onnan hazaviszi az áldást. A szentmisét követően a templom mögötti dombra vezető lépcsőkön a keresztúthoz mentünk imádkozni, és örömmel láttuk, hogy az állomások szobrait átvészelték a háborút, volt, aki gondoskodott a megmentésükről.
A búcsúfia árusok régen sem hiányoztak a templom környékéről, volt bőven választék: imakönyv, szentkép, rózsafüzér, berámázott színes kép a templomról meg a Szűzanyáról, mézeskalács, gyerekjáték, millió csecsebecse és mindenki talált kedvére valót. Tudtuk, hogy otthon várják a búcsúfiát. A kisfiamét első alkalommal a nagymama vette meg, ugyanis ő vitte el legelőször Pistit Radnára, méghozzá a gyalogos búcsúsokkal. Attól kezdve a gyerek mindig készült, nagyon örült, ha mehetett. Sok szülő tette ugyanezt, és nem törődtek a fáradtsággal.
A hazatérés sem volt könnyebb, és az út sem rövidebb a számunkra. Hajnali öt órakor gyülekeztünk a templomnál, magunkhoz vettük a vezérkeresztünket, és a búcsúbeszédet meg az imát követően elindultunk a megszokott úton hazafelé. Otthon már vártak a mieink. Az öregek a házuk előtt, az utat kémlelve, hogy mikor bukkanunk elő a domb mögül, a fiatalabbak a templomhoz jöttek fogadni a búcsúsokat és megcsókolni a Jézuskát. Mert úgy tartjuk, hogy a zarándokok elhozzák minden otthon maradottnak a Szűzanya áldását, így ők is részesülnek a búcsúban.
Azt nem hallgathatom el, hogy mi, idősek még nagyon sok szép Mária-éneket tudunk, és a hosszú úton mindegyikre sor került. A Boldogasszony anyánk, az Ó, áldott Szűzanya, az Angyaloknak királynéja kezdetűek a legismertebbek közé tartoznak. És nem is merülnek feledésbe, ha lesz, aki megtanulja, énekelje. Rékáson Fodor János igyekszik összetartani a magyar híveket, úgy tudom, biciklis zarándokutat is szervezett a fiatalabbakkal az elmúlt években. Sajnos egyre kevesebb az olyan ember, akire számíthat. Az én korombeliek nem felejtették el a régi fáradságos, de áldásos búcsújárásokat, a mai fiatalok meg nem is tudhatják, hogy miről maradtak le, mit veszítenek…