Máriaradna idén kettős jubileumot ünnepel: 500 évvel ezelőtt épült az első kápolna a radnai Szőlőkben, azon a dombon, ahol a jelenlegi kegytemplom áll, és amelyet Rudnay Sándor esztergomi érsek 200 évvel ezelőtt konszekrált. Bár a járvány okozta helyzet miatt a nagyszabású ünneplés elmarad, a két évforduló mégsem múlhat el úgy, hogy ne emlékeznénk meg róluk.
A régmúlt idők történéseit írott krónikák őrzik; a közelmúlt és a jelen eseményeiről szemtanúk tudósítanak a leghitelesebben. Az alábbi sorokban ők beszélnek: Isten szolgái, egyházi vezetők, vallásukhoz ragaszkodó idős emberek, hitben nevelkedő fiatalok, közös ünnepeink megtartói és az évszázados kegyhely, Máriaradna zarándokai. Olyan emberek, akiknek az élete különleges módon kötődik e kegyhelyhez, a Szűzanya radnai templomához.

A csáki születésű Kapor János lelkipásztor 2020. szeptember 1-től a kisjenői és a simonyifalvi egyházközség plébánosa. Első állomáshelye a temesvár-józsefvárosi plébánia volt, ahol segédlelkészként tevékenykedett. 1998 – 2000 között a Gerhardinum Római Katolikus Líceum igazgatója és egyházmegyei ifjúsági lelkész, 2000-2008 között majláthfalvi plébános, 2008. szeptemberétől a temesvár-gyárvárosi Millenniumi templom plébánosa.

– Melyek a kegyhelyhez kapcsolódó első emlékei, Plébános úr? Kivel ment először Radnára?
– Gyermekként vettem részt először radnai zarándoklaton. Ötödik vagy hatodik osztályos lehettem, amikor közösségünk plébánosa, Kóbor György lelkipásztor kisebb motorbalesetet szenvedett, eltörte a lábát, és megkért, hogy vezessem én a templomban a májusi Szűz Mária-ájtatosságot. Ez volt az első alkalom, hogy közelebb kerültem a Szűzanyához és megerősödött bennem a Mária-tisztelet. Kóbor plébános évente szervezett radnai zarándoklatot a csáki híveknek. Akkoriban, a kommunista diktatúra éveiben ez nem volt egyszerű, mert több autóbuszra volt szükség. Mivel búcsújárás céljából hivatalosan nem lehetett járművet igényelni, a kérelemben mindig az szerepelt, hogy az 1944-es ópálosi csata emlékére állított emlékműhöz kirándulunk. Mi végül mindig Máriaradnán kötöttünk ki. A csákiak akkoriban júliusban, Szent Anna napján zarándokoltak Radnára. Azokban az időkben minden településnek megvolt a maga zarándoknapja. Később, amikor a plébánosunk átvette a józsefszállási plébánia pasztorációját is, az ottani híveknek ugyanúgy szervezett búcsújárást. Mi mindig busszal mentünk. Fiatal teológiai hallgató koromban egyszer megpróbáltam gyalogosan megtenni az utat Radnáig, de nem számoltam azzal, hogy egyetlen nap alatt képtelenség 90 kilométert gyalogolni. Az út kétharmadáig jutottam, de a Jóisten gondoskodott arról, hogy egészségben és biztonságban megérkezzem Radnára.

– Teológiai hallgatóként milyen érzésekkel látta viszont a kegytemplomot?
– Egyházmegyénkben régi hagyomány volt, hogy a nagyobb ünnepek alkalmával, például augusztusban, Nagyboldogasszony napján vagy szeptemberben, Kisboldogasszony ünnepén, amikor nagyon sok búcsújáró érkezik a kegyhelyre, a papnövendékek segítenek az ottani ferences atyának. Általában felszolgáltunk vagy takarítottunk. Ez egyben lehetőséget kínált arra is, hogy több napot eltöltsünk a kegyhelyen. Teológiai hallgató koromban tehát, az én esetemben főleg 1983-tól 1988-ig, ezeken az ünnepnapokon sok temesvári egyházmegyés kollégámmal bekapcsolódtunk az ottani munkába. Jäger Béla jelenlegi temesvár-újkissodai plébánossal, Wonerth László jelenlegi lugosi lelkipásztorral vagy Böcskei László jelenlegi nagyváradi megyéspüspökkel rendszeresen ott találkoztunk. A sekrestye fölötti oratóriumban aludtunk. Akkoriban Ernő atya (Harnisch Ferenc) volt a gvárdián. Ezek az alkalmak erős összekötő kapocsnak bizonyultak, és ahogy haladtam előre az időben, úgy fűződött még szorosabbá a kapcsolatom a kegyhellyel, a Szűzanyával és a ferences atyával is. Diakónusként az egyik ilyen ünnep előtt abban a kiváltságban részesültem, hogy a kegykép rámáját díszítő ezüst sugárkoszorút tisztíthattam. Maradandó élmény volt ennyire közel kerülni a kegyképhez. De ennél is nagyobb élményt jelentett, hogy, ugyancsak szerpapként, szeptember 8-án a nagymisén én prédikálhattam a templomot megtöltő zarándokoknak. Élénken emlékszem a temesgyarmati keresztalja búcsújárásaira is. Nem is tudnám elfeledni a látványt: kétszáz-háromszáz hívő, harminc-negyven tagú fúvószenekar kíséretében vonul a kegytemplom felé. Már augusztus 14-én este megérkeztek Radnára, hogy másnap részt vegyenek a szentmisén.
Abban az időben nekünk, szeminaristáknak kiemelkedő példaképünk volt az azóta szentté avatott II. János Pál pápa. Noha hozzánk akkor kevés információ jutott el róla, mégis összecsipegettük a híreket. Ez vezetett ahhoz, hogy pappá szentelésem előtt én is II. János Pál pápa főpapi jelmondatát, a közismert Totus tuus-t választottam mottóként. Két gondolatot is szeretnék idézni ezzel kapcsolatosan. Clairvaux-i Szent Bernát írta, hogy minél jobban tiszteled Szűz Máriát, annál jobban növekszik Szent Fiának dicsősége. Szent II. János Pál pápa pedig így fogalmazott: „Amikor kezdett formát ölteni papi hivatásom, bizonyos módon megváltozott a véleményem a Mária-tiszteletről. Addig is meggyőződésem volt, hogy Mária Krisztushoz vezet minket, de akkortájt kezdtem felfogni, hogy Krisztus is Anyjához vezet bennünket.” Így még hangsúlyosabb a jelmondat üzenete.
Segédlelkészként a temesvár-józsefvárosi plébániára kerültem, ahol Boros Béla címzetes érsek is lakott. A vele való találkozás meghatározó volt a számomra, és amellett, hogy sokat tanultam tőle, azt is megfigyeltem, hogy egyetlen nap sem telt úgy el, hogy Érsek úr kezében ne láttam volna a Rózsafüzért. Évente többször mentünk együtt Radnára is.
Visszatérve a máriaradnai zarándoklatokhoz, nem vagyok az egyedüli, aki azt vallja, hogy ilyen alkalmakkor nem csupán a Szűzanyához fűződő kapcsolatunk vált egyre erősebbé, hanem a hivatásunk is egészen más, mélyebb értelmet kapott. A Szűzanya mindannyiunknak ugyanazt mondja: tegyétek meg, amit a Fiam mond nektek. Ezért kerestem fel éveken, évtizedeken át ezt a helyet, ahol el tudok mélyülni abban a hivatásban, amit kaptam.

– Plébános urat szeretetszövetség is köti a Szűzanyához…
– Igen. A schönstatti apostoli mozgalmat akkor ismertem meg, amikor az első nővérek megérkeztek Temesvárra. Kräuter Sebestyén püspök úr hívott fel, hogy a schönstatti Mária-nővérek kapcsolattartó személyt keresnek az egyházmegyénkből, aki segítene nekik a szervezésben. Mivel a Püspök Atya tudta, hogy különösen tisztelem a Szűzanyát, úgy gondolta, hogy én megfelelő leszek erre a feladatra. A schönstatti mozgalmat alkotó közösségek, papok és világiak, férfiak, nők, családok, fiatalok lelkiségének egyik meghatározója a Mária-tisztelet. Ezt hangsúlyozza ki még jobban a Szűzanyával megkötött szeretetszövetség, amely mély elköteleződést jelent, valamint a mozgalom jelmondata is: Semmit Nélküled, semmit nélkülünk. Nekem azért volt fontos a szeretetszövetség Szűz Máriával, mert még jobban elmélyítette a kezdeteket. A szeretetszövetség által lehetőségem van arra, hogy nap mint nap elmondhassam: Neki szentelem egész lényemet. Amikor évek hosszú során át a lippai Caritas-házban a nővérekkel együtt tábort szerveztünk az ország több egyházmegyéjéből érkezett lányoknak, akik csatlakozni szerettek volna a mozgalomhoz, mindig átmentünk Máriaradnára, hogy ők a kegyhelyen kössék meg a szeretetszövetséget. Ezeknek a táboroknak köszönhető, hogy ma a temesvári egyházmegyében is tevékenykednek schönstatti Mária-nővérek: Tari M. Böbe nővér, Bukovics Erika-Mária nővér, Horváth Beáta Máriar nővér. Erdélyből, Szatmár megyéből, Arad megyéből és a Bánságból összesen hét fiatal lány csatlakozott a Schönstatti Márianővérek Világi Intézményéhez.

– Mit jelent Plébános úrnak Máriaradna?
– Lelki feltöltődést. Ha arra visz utam, mindig megállok a kegytemplomnál, még ha csupán rövid ideig sikerül is ott lennem. Számomra a kegykép előtt eltöltött néhány perc erőforrás. Talán az sem véletlen, hogy eddigi állomáshelyeim templomait, vagyis a józsefvárosi, a majláthfalvi, a gyárvárosi, most pedig a simonyifalvi templomot a Szűzanya oltalmába ajánlották, felszentelésük egy-egy Mária-ünnephez kötődik. Úgy érzem, hogy a Szűzanya végigkíséri életutamat.
(Az interjút a temesvári Püspökség sajtóirodájának munkatársai készítették)