MÁRIARADNA – 500 éve menedék és bizakodás, 200 éve konszekrálták a bazilikát (15.)

Máriaradna idén kettős jubileumot ünnepel: 500 évvel ezelőtt épült az első kápolna a radnai Szőlőkben, azon a dombon, ahol a jelenlegi kegytemplom áll, és amelyet Rudnay Sándor esztergomi érsek 200 évvel ezelőtt konszekrált. Bár a járvány okozta helyzet miatt a nagyszabású ünneplés elmarad, a két évforduló mégsem múlhat el úgy, hogy ne emlékeznénk meg róluk.
A régmúlt idők történéseit írott krónikák őrzik; a közelmúlt és a jelen eseményeiről szemtanúk tudósítanak a leghitelesebben. Az alábbi sorokban ők beszélnek: Isten szolgái, egyházi vezetők, vallásukhoz ragaszkodó idős emberek, hitben nevelkedő fiatalok, közös ünnepeink megtartói és az évszázados kegyhely, Máriaradna zarándokai. Olyan emberek, akiknek az élete különleges módon kötődik e kegyhelyhez, a Szűzanya radnai templomához.

A szentannai születésű Reinholz András kanonok-plébánost a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola elvégzése után, 1975-ben Márton Áron püspök szentelte pappá. 1986-2003. között a temesvár-józsefvárosi egyházközség plébánosa, ezt követően a máriaradnai kegyhely igazgatója és a radnai plébánia lelkipásztora.
Bevallása szerint indulásakor csakúgy, mint papi életpályája folytatásában, hivatása megélésében és gyakorlásában három kiemelkedő egyházi személyiség – Márton Áron püspök, dr. Boros Béla címzetes érsek és Pázmány Péter temesvári plébános – helytállása, kitartása, példamutató hitvallása segítette.

– Kanonok úr, melyek a kegyhelyhez kapcsolódó gyermekkori emlékei? Kivel ment először Radnára?
– Nem töltöttem még be a hetedik életévemet, az első osztály előtti nyáron jöttem először Radnára a szüleimmel, gyalogosan, népes keresztaljjal. Édesapám egyike volt szervezőknek (általában három-négy férfi foglalkozott a szervezéssel), és búcsújáró csoportot vezetett. A kommunista hatalom éveiben is minden évben jöttünk, nem kérdezett senki semmit. Többnyire az augusztus 23-ához közel eső hétvégén szervezték a búcsújárást. A szervező férfiak két-három hónappal korábban személyesen elutaztak Radnára, és megbeszélték az itteni ferences atyával, P. Ernővel, hogy mikor jönnénk. Akkoriban sokan, 800-1000-1200-an is voltunk. Hajnali fél ötkor kezdődött otthon, Szentannán a szentmise, és öt órakor elindultunk a földeken keresztül Radna felé. Délben értünk Gyorokra, ahol bementünk a templomba, énekeltünk néhány éneket (kántoriskolás koromban már én orgonáltam), megkerültük az oltárt, ebéd után pedig indultunk tovább. Wachter Ferenc helyi plébános mindig a templomban várt minket. 1957-től kezdve amíg nem szenteltek pappá, minden évben részt vettem a búcsújáráson. Mindig pénteken reggel indultunk Szentannáról, és este értünk Radnára, ahol családoknál kaptunk éjszakai szállást. Mi mindig ugyanannál a német Maxa családnál aludtunk, itt laktak, szemben a templommal, a feleség szentannai származású volt. Később Németországba települtek. Szép idők voltak ezek. Emlékszem, hogy akkoriban sok velem egykorú gyermeket is magukkal vittek a szülők Radnára. Tréfásan azt mondták nekünk, hogy mielőtt megérkezünk, lesz egy hely, ahol el kell rágjunk egy vastag láncot. Persze mi végig azt kérdezgettük, mikor érünk már a lánchoz. Az úton természetesen mi is bekapcsolódtunk az imákba, énekekbe. A keresztalja több csoportra oszlott. A szervező férfiak mindegyike egy-egy csoportért felelt: volt, aki a férfiakkal ment, egy másik ránk, gyermekekre vigyázott, az ifjúsági csoporttal is gyalogolt valaki és a menetet záró asszonyok csoportjának is volt felelőse. Voltak, akik egész úton böjtöltek, nem ettek, még vizet sem ittak. Mások szentképeket, votivképeket hoztak magukkal hálából a Szűzanyának. Radnán ma több mint nyolcvan szentannai votivkép található. A gimnáziumi osztályok után beiratkoztam Gyulafehérvárra a kántoriskolába. Kilencedikes voltam, amikor megkértem a Németországban élő nagyapámat, hogy hozzon nekem egy írógépet. Ő pedig elhozta. El is jutott vele Aradon a vámhivatalig, ahol ott kellett hagyja egészen addig, amíg ki nem fizettük érte a vámot. Előtte azonban a bukaresti központba címzett levélben meg kellett indokolni, miért van rá szükségem. A bátyám írt a nevemben, és elmagyarázta, hogy gyulafehérvári teológiai hallgató vagyok, és a tanulmányaimhoz kell a gép. A vám sem volt olcsó, emlékszem 1200-1300 lej volt, akkoriban szinte egy havi fizetés. Akkor ijedtem meg igazán, mert nem gondoltam, hogy ilyen sok pénzbe fog kerülni, de a szüleim kifizették. Az írógépet azonban nem csupán a tanulmányaim alatt használtam, hanem a radnai zarándoklatok alkalmával is. A vakációban ugyanis géppel sokszorosítani kezdtem az imákat, énekeket, így augusztusig volt bőven anyag, jutott minden búcsújárónak, a gépelt oldalakat szét tudtam osztogatni. Most, hogy ezekre visszaemlékszem, állíthatom, hogy akkoriban a legtöbb papi hivatás a Bánságban a radnai Szűzanyának, a radnai zarándoklatoknak volt köszönhető. Évek múltán nagyon sok kollégám, osztálytársam saját maga vallotta ezt. A gyulafehérvári teológiai főiskolán egy adott időben tízen voltunk papnövendékek Szentannáról, a Bánságból pedig általában huszonöten-harmincan. Ez is bizonyítja, hogy Máriaradna lelki kisugárzása nagy hatással volt mindenkire. Sok, már Németországban élő egykori kollégám itt ünnepelte az ezüst- vagy aranymiséjét.
Visszatérve a búcsújárásokhoz, szombaton az ünnepélyes nagymisén meg a keresztúti ájtatosságon részt vett a fúvószenekar és a fehér ruhás Mária-lányok. A vasárnapi szentmisét követően, délután a lourdes-i barlang emlékére emelt kápolnánál elbúcsúztunk a radnai Szűzanyától, majd a keresztalja körmenetben elindult az állomásra, ahol vonatra szálltunk, és aradi átszállással hazatértünk. A szentannai állomáson vártak minket az otthon maradottak, több száz ember. Velük együtt, ismét körmenetben vonultunk a templomba, ahol hálaadó ájtatosságon vettünk részt, amelyet a helyi plébános celebrált. Ezzel zárult a zarándoklat. Nálunk a radnai zarándoklat volt az év csúcspontja, erről beszéltek már hetekkel azelőtt és hetekkel azután is.
Még annyit el szeretnék mondani, hogy másodéves teológiai hallgató voltam, amikor tartanom kellett egy előadást a főiskolán tanuló összes papnövendék kollégámnak Radnáról. Már nyáron tudtam, hogy valamikor ősszel sorra kerülök. Egyik kollégámnak volt fényképezőgépe, amivel színes fotókat tudott készíteni, és magnetofonja. Így hát eljött velem, egész úton fényképezett, a fotókból pedig diakockákat készítettünk. Zenei aláfestés gyanánt magnetofonnal felvettünk radnai imákat és éneket. Dr. Franz Kräutertől történelmi adatokat tartalmazó forrásmunkát kaptam. Mindebből nagyon átfogó, színes, részletes előadást tudtam tartani, és székely papnövendék kollégáimnak is be tudtam mutatni, mit is jelent számunkra Máriaradna.

– Milyen érzésekkel látta viszont a kegytemplomot, immár plébánosként?
– Roos Márton püspök úr 2003-ban helyezett Radnára. Abban az esztendőben, mielőtt pihenőszabadságra utaztam volna Németországba (amely abból állt, hogy egy volt osztálytársamat helyettesítettem a szabadsága alatt az ottani plébániáján), a Püspök Atya behívott, és közölte: a ferences szerzetesek száma országos szinten nagyon megfogyatkozott, ezért visszavonulnak Radnáról, így a helyi hívek lelkipásztor nélkül maradnak. A Püspök Atya szerint én megfelelő lennék itt plébánosnak, mivel erről a vidékről származom, továbbá németül, magyarul és románul is jól beszélek. A temesvár-józsefvárosi hívek, akiket pasztoráltam, nehezen törődtek bele a döntésbe, és őszintén szólva én is nehéz szívvel hagytam ott őket. De akkor ötvenhárom éves voltam, úgy éreztem, még abban a korban vagyok, amikor merek új kihívást, új munkát vállalni. Kitüntetésként éltem meg ezt a megbízatást. Mindig kedveltem a ferenceseket. A józsefvárosi híveket, az énekkar tagjait, az elsőáldozó gyermekeket és a fiatalokat is többször elhoztam ide, szentmisét mutattam be nekik, majd futballoztunk a templom háta mögötti téren vagy felmentünk a solymosi várromhoz, kirándultunk Menyházára, Gyorokra. A külföldi vendégeimet is gyakran elhoztam ide. Radnai plébánosként az elején mégis nagyon nehéz volt. Csak egy kis cellám volt, ahol meghúzódhattam, akkoriban nem volt több üres helyiség. Az elődöm, páter Ernő is egyetlen szobában lakott évtizedeken keresztül. Akkoriban a rendház épületét még nem szolgáltatták vissza az egyháznak, csak egy kis rész volt a miénk. Az udvari fáskamra építéséhez is külön engedélyt kellett kérni a rendház épületében működő idősotthon igazgatójától. Azon a részen pedig, ahol a plébánia volt, több helyen is beázott a tető, először azt kellett megjavítani. Az idősotthon még három évig működött itt. 2006-ban papíron visszakaptuk az épületet, de még egy évig tartott, amíg az idősotthon kiköltözött belőle. Közben az itt dolgozók engem átkoztak, mert a költözés miatt elveszítették a munkahelyüket. Én voltam a hibás, amiért úgymond kiteszem őket innen. Ezt végtelenül igazságtalannak éreztem, hiszen az egyház csupán visszakapta jogos tulajdonát, amelyet évszázadokkal ezelőtt épített. A hívek közül is sokan úgy hitték, hogy a ferences atyáknak miattam kellett elhagyniuk Radnát, ezért tartottak tőlem. Pio atyát ugyanis nagyon szerették. Mivel senki nem segített, másfél évig egyedül főztem, nem csak magamnak, hanem a gyakorlati évét itt töltő Máthé Lóránd teológiai hallgatónak is. És mi takarítottuk a templom környékét meg a zarándokok által használt WC-ket is… A rendház épületében akkoriban nem csupán az idősotthon működött, hanem itt laktak árvaházból „kinőtt” fiatalok is, nem egy közülük ideg- vagy elmebeteg. Hozzánk jártak kéregetni, pár lejt kunyerálni, hogy cigarettát vagy micset vegyenek rajta. Ha az egyiknek adtam, küldte a többieket is. Volt, hogy az éjszaka közepén telefonáltak a gondozók: „Domn’ Părinte, jöjjön, mert megint meg akar itt halni valaki.” Mentem. Vallástól függetlenül én voltam mindenki lelkipásztora.
Közben igyekeztem Radnát nemzetközi szinten is ismertté tenni, rendszeresen részt vettem azokon a nemzetközi találkozókon, melyeket háromévente szerveznek a zarándokhelyek lelkipásztorainak.
Miután a rendház felszabadult, újabb gond adódott: hogyan tudjuk ezt a hatalmas épületet felújítani. Majd tudomást szereztem arról, hogy európai uniós pályázat révén sikerülhet. A Püspökséggel együtt felvettük a kapcsolatot a Nyugati Fejlesztési Régió (ADR Vest) temesvári központjával, így 2015-ben felszentelhettük a felújított rendházat és templomot. A nagyszabású projekthez a németországi Habenicht Herbert építész temesvári munkatársak egy csoportjával közösen dolgozta ki a tervet. Utólag visszagondolva nem volt könnyű, de megérte. Most, tavasszal pedig arra gondoltam, hogy itt az ideje hozzáfogni a keresztút felújításához. Már megtaláltuk a szakembereket, akik felmérik a károkat és a szükséges munkálatokat. Úgy számolom, hogy ez legalább két évig tart. A felújítás maga újabb két év, és újabb egy év, amíg a végső simításokkal is végzünk. A felújítás keretében mindenképpen vissza szeretném állítani azt a Szent István király tiszteletére szentelt kápolnát, amelyet Szeged Szabad Királyi Város 1896-ban emeltetett, és amelyet 1942-ben nacionalista érzelmektől fűtött egyének felrobbantottak, majd a hatóságok kétes indoklásával lebontottak. Tehát ha minden jól megy, öt esztendő múlva mindennel elkészülünk. Nem számít, hogy megérem-e vagy sem. Vallom, hogy a lelkipásztor nem más, mint egy sakkfigura, aki fölött a Jóisten rendelkezik, és pontosan oda helyezi, ahol Neki éppen szüksége van rá.

– Az elmúlt időszakból mi volt a legszebb emléke, tapasztalata?
– Rengeteg van, nem tudnék egyet sem kiemelni közülük. Itt, Radnán, ha nem is naponta, de hetente legalább egyszer olyan élményben van részünk, amelyek nekünk is lelki feltöltődést nyújtanak… A legszebb élményeim az emberek hitéhez kötődnek. Minket is megindít, hogy idegenek, akiket életünkben eddig még sose láttunk, mennyi hittel és bizalommal tudnak imádkozni. Sokan gyónnak, és három-négy órát imával töltenek a templomban. Vannak, akik éveken keresztül imádkoznak gyermekáldásért, majd miután megszületik a pici, visszahozzák ide, hogy megkereszteljük. Volt olyan apa, aki, miután végre megszületett a kislánya, néhány év múlva visszajött, és egy szentképet hagyott itt, aminek a hátára azt írta: kéri a Szűzanyát, hogy a leánykának adjon egy testvérkét is. Egy másik nő súlyos betegségből gyógyult fel a radnai Szűzanya közbenjárására, ezt jött nekünk elmondani. Egyik nyáron Temesvárról jöttem haza, Radnára, és este lévén be szerettem volna zárni a templomot meg a lourdes-i kápolnát, amikor megláttam, hogy ez utóbbinál egy fiatal nő csendben imádkozik. Amikor meglátott, megkérdezte, hogy itt dolgozom-e. Mondtam, hogy én vagyok a helyi plébános. Erre a nő elmondta, a férjét rákkal műtötték, de az orvosok sajnos nagyon visszafogottan nyilatkoztak a felgyógyulását illetően. Ő azonban végig kérte a Szűzanya segítségét. Amikor a műtétet követően három hónap múlva visszamentek ellenőrzésre, az orvosok közölték, hogy a férje szervezetéből eltűnt a betegség. Azóta gyakran látom a házaspárt a lourdes-i kápolna előtt imádkozni. Egy másik hasonló eset egy újaradi személlyel történt meg, akinek az akkor tizennyolc éves leányát támadta meg ez a halálos kór. A rosszindulatú daganatot eltávolították, és a fiatal nő azóta szerencsésen felgyógyult. A Szűzanya közbenjárását az apa márvány hálatáblával köszönte meg, amelyet ugyancsak a lourdes-i barlang falára rögzítettünk.

– Akkor plébános úr gyakorlatilag nem csupán a radnai kis, százfős közösség lelkigondozását végzi, hanem mindenkiét, aki betérve a kegytemplomba ezt igényli…
– Most, mivel a koronavírus-járvány alatt nem lehetett utazni, csoportosan meg főleg nem, így a zarándoklatok elmaradtak. A kijárási korlátozás miatt sokan a húsvéti gyónásukat sem tudták elvégezni, így az elmúlt hetekben ide jöttek gyónni. Nekünk, akik itt lakunk, kifejezetten jó, hogy a templomot és a plébániát csupán egy folyosó köti össze. Így mindig a Szűzanya közelében vagyunk…
A beszélgetés itt átmenetileg megszakad. Boda Ferenc idegenvezető lép be a plébániai hivatalként szolgáló kis helyiségbe, kezében egy, a kegyhelyről szóló brosúrával: – Tisztelendő úr, egy német férfi kéri, tegye rá a fedőlapra a plébánia pecsétjét. Megy Németországba, és ott meg szeretné mutatni az ismerősöknek, hogy itt járt. – De a pecsét kék színű, és a kegytemplomot ábrázoló fotón is kék a háttér. Nem fog nagyon kitűnni – forgatja a kiadványt a kezében a plébános, majd akkurátusan mégis rányomja a Szűzanyát ábrázoló kerek bélyegzőt a képre a két torony közé, illetve a fehér színű hátsó, belső borítóra.
– Máriaradnát nem csupán mi keressük fel, akik ezen a vidéken születtünk – fűzi hozzá Reinholz András kanonok. – Mint mondottam, idén sajnos nincs túl sok látogatónk, ám az eddigi tapasztalatok alapján túlzás nélkül állíthatom: szinte a világ minden tájáról érkeznek ide zarándokok. Az európai országok mellett többnyire Kanadából, az Amerikai Egyesült Államokból, Ausztráliából, Új-Zélandról, Argentínából és Vietnámból érkeznek turisták. De celebráltunk a templomban tavaly mexikói esküvőt is. Általában több mint harmincezer turista és mintegy negyvenötezer zarándok fordul itt meg egy év alatt. Tavaly ősszel ötven ország nagykövete találkozott itt, akik közül többen katolikus vallásúak, és ugyancsak tavaly Románia akkori kormányának öt tagja kereste fel a kegytemplomot. Az évek során Radnán üdvözölhettük dr. Paskai László bíborost, az azóta elhunyt dr. Joachim Meisner bíborost, kölni érseket, Orlando Barbaro velencei pátriárkai helynököt, Gyulay Endre ny. szeged-csanádi megyéspüspököt több alkalommal is, Heinz Josef Algermissen fuldai főpásztort és dr. Gerhard Stanke teológiai professzort, dr. Jean-Claude Perisset pápai nunciust, Gerhard Pieschl limburgi segédpüspököt, a Triumph des Herzens Nemzetközi Segélyszervezet képviselőinek egy csoportját és vezetőjüket, P. Rolf-Philipp Schönenbergert, Tamás József gyulafehérvári segédpüspököt, Vinko Puljić bíborost, Szarajevó érsekét, Franjo Komarica, banja-luka-i főpásztort, Ratko Perić mostari megyéspüspököt, Nikola Eterović horvát érseket, Német László SVD nagybecskereki megyéspüspököt, dr. Reinhard Hauke erfurti segédpüspököt, Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspököt, Josip Bozanić bíborost, zágrábi érseket, Miguel Maury Buendía pápai nunciust, dr. Veres András győri megyéspüspököt, két évvel ezelőtt dr. Erdő Péter bíborost, esztergom-budapesti érseket és dr. Ternyák Csaba egri érseket, tavaly pedig Hortobágyi Tamás Cirill pannonhalmi főapátot.