A mai embernek, aki gyakran beteljesületlen üres és felszínes léte által keresi az igazi örömöt és szeretetet, Krisztus saját példáját nyújtja, és követésére hívja. Aki Õt hallgatja, azt felszólítja, hogy testvéreiért éljen. Az ilyen odaadásból teljes önmegvalósítás és öröm származik, ahogyan ezt annak a számtalan férfinak és nőnek a példája mutatja, akik a világ különböző részein biztonságukat feladva és habozás nélkül, misszionáriusként erre áldozzák életüket. De erről tanúskodik azoknak a fiatalembereknek a döntése is, akik a hittől lelkesülten elfogadták a papi vagy a szerzetesi hivatást, hogy az isteni üdvözítés szolgálatába álljanak. És végül ezt bizonyítja azoknak az önkénteseknek a növekvő száma, akik önmagukat azonnali készséggel a szegényeknek, az időseknek, a betegeknek és minden, szükséghelyzetben lévőnek szentelik. (…)
Olykor nem a keresztény szeretetparancs, hanem egy egészen természetes részvét miatt növekszik meg a másik javára való fáradozás. De aki a rászorulókon segít, az mindig élvezi Isten jóakaratát. Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk a Tabita nevű tanítvány feltámasztását, aki jót cselekedett felebarátaival (vö.: ApCsel 9,36 köv.), és Kornéliusz százados történetét, aki jószívűségéért elnyerte az örök életet (vö. ApCsel 10,1-31). A szükséget szenvedők szolgálata a „távol állók” számára a Krisztussal való találkozáshoz vezető, a Gondviselés által előkészített út lehet, mert az Úr a felebarátnak nyújtott minden adományt bőségesen megjutalmaz (vö. Mt 25,40). (II. János Pál pápa üzenete a 2003. év nagyböjtjére, www.magyarkurir.hu)
